25 év, azért az nem semmi! Ehhez nagy gratuláció a FEZEN szervezőinek! Voltunk jó sokszor már a fesztiválon, ha emlékeim nem csalnak, ez már vagy a negyedik helyszín, de úgy tűnik, itt otthonra lelt a fesztivál. Az évek alatt azért sajnos változott a fesztivál fellépőinek megoszlása, míg a korai időkben kizárólag rock- és metálzenekarok léptek fel, idővel bejöttek a könnyedebb vonal képviselői, de még mindig túlsúlyban voltunk. Ha szűken a két nagyszínpad fellépőit nézzük, akkor ez szépen megfordult, mostanra már a hazai popzene sztárjai kapták meg az igazi nagyszínpadot. Tény, hogy ott a magyar előadók krémje lépett fel, akik itthon csarnokokat, arénákat töltenek meg. Míg a mi zenénk headlinereinek bőven elég a Barba Negra – a Nightwisht kivéve. Az előző évekhez képest a második számú színpadot egy picit elfordították, hátha így nem zavar be annyira a másik színpadról érkező zaj. Sajnos ez nem sikerült teljes mértékben, amit némely előadó meg is jegyzett. Amúgy a fesztivál területének kialakítása nem változott, az árak annál inkább. Amíg évekkel ezelőtt a kenyérlángos volt a jól bevett kajánk, ami ár/érték és energia arányban a legjobb volt, akár napi 2-3-at is benyomtunk, mert szinte a legolcsóbb volt, az mostanra 2200 forintra emelkedett. De térjünk rá a látott zenei vonalra! A pasis napról már beszámoltunk, így most lássuk, mi történt a másik három napon!
Az Iron Maidens kezdte a metálszínpaddá kinevezett placcon a fesztivált, és a kezdők minden gondja, baja előjött náluk. Azonkívül, hogy közel 35 fokban kezdtek, a technika is rendesen kibabrált velük. A Dürer Kertben tartott koncertjük tetszett, ezért is voltam kíváncsi, mit tudnak egy fesztiválszínpadon.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
Bevonuláskor már meglepett, hogy a nálunk korábban látott felállásból ketten is hiányoztak, utólag megtudtuk, hogy gyorsan kellett találniuk két beugrót a hiányzó tagok helyett. Kiana De Leon gitáros amúgy nagyon beleillett a képbe, a „jócsaj”-szintet felfelé húzta és a színpadi produkciója is jó volt.
Ezzel szemben szegény Courtney Cox folyamatosan technikai problémákkal küzdött, így nem igazán tudta hozni a már látott őrültebb énjét. Gitárja nem szólt, vagy ha igen, valami folyamatosan kattogott, berregett, sípolt.
A biztos alap jól jön egy feldolgozásbandánál is, és a szintén beugró Nikki Lane Taylor dobos hozta is a színvonalat, de valamiért nem akart összeállni a produkció. Nem tudom, hogy a két új taggal nem szokott még össze a banda vagy a technikai zűrök zavarták meg őket, közel sem volt olyan élvezetes a műsor, mint Pesten.
A programról tudtuk, hogy a megszokott slágerek mellett lesznek meglepik, amiket az anyabanda nem nagyon vesz elő. Most kettő ilyen is akadt, az egyik a Wasted Years után érkezett, ami alatt a színpadra érkezett a borítóról ismert robot-Eddie.
A Stranger In A Strange Land meglepő húzás volt, mint ahogy az angol uniformisba öltözött Kirsten Rosenberg énekes által előadott The Trooper utáni Losfer Words is. Szerintem ezt a „nagyoktól” még sosem hallottam élőben.
A végére betett gigaslágerek sajnos már nem tudták megmenteni a délutánt, így nagy hiányérzettel távoztam a buliról, szerintem nekik a kis klubkoncertek jobban állnak. Az pozitívum volt, hogy nem sokkal a levonulás után már a merch sátorban várták a rajongókat egy dedikálásra és közös fotóra. Itt is látszott az első nap-első alkalom, mert igazi káoszba fulladt az esemény, ám ez a későbbi napokban már javult.
Killers / 2 Minutes To Midnight / Revelations / Wasted Years / Stranger In A Strange Land / 22 Acacia Avenue / The Trooper / Losfer Words / The Evil That Man Do / Powerslave / Children Of The Damned / The Number Of The Beast / Fear Of The Dark / Aces High
Az est főzenekari státusza a svéd extrém metálos Meshuggah zenekaré volt. Tőlük tartottam a legjobban, mert nagyon nem az én világom és előnyükre legyen mondva, ezt a félelmemet tökéletesen be is váltották.
Amit el kell ismerni, hogy iszonyat zúzdát zúdítottak ránk a színpadról, mindezt sötétbe burkolózva, hátulról megvilágítva. Így szinte csak sziluetteket láttunk, bevallom, van olyan tag, akiről azt se tudom, hogy nézett ki, pedig a fotósárokban álltam 3 nótáig.
A zenéhez amúgy a látvány, a színpadkép tökéletesen passzolt, a három hangszeres és az énekes szinte mozdulatlanul tolta le a műsort, amíg néztem. Nem szoktam ilyet tenni, de a negyedik szám után eljöttem. A parkolóban vicces volt hallani, ahogy keveredik a svéd aprítás és a Welhello „Két kicsi legója”.
Pénteken még a dugó előtt elindultam, hogy az érdekesebb dolgokról ne maradjak le, így az Ignite sátorbuliján már a tetthelyen voltam. Kint sem volt hideg, de a sátorban egy szaunára hajazott az időjárás.
Azt megszoktuk már, hogy az Ignite élén Téglás Zoli vezényli a show-t, de miután kilépett a zenekarból, új énekessel támadtak a kaliforniaiak. Az Eli Santanával megjelent anyagot még nem hallottam, így csak a koncerten nyújtott teljesítményére tudok támaszkodni. Fazonra totális ellentéte Zolinak, azt mondanám, hogy valami Manowar tribute zenekarból érkezett, kinézetre Joey DeMaio-klón, csak fiatalabb kiadásban. Hangilag is teljesen más, mint elődje, de ezt nem negatívumként mondom.
Téglás Zolinak köszönhetően az Ignite itthon nagyobb imádatnak örvendett, mint más országokban, most ez a kuriózum eltűnt, mostantól „csak” egy HC/punk banda. Azt nem mondanám, hogy visszatértek a startpozícióba, de részben újra kell építeniük magukat itthon. Már ha akarják, mert mostantól egy ország vagyunk a sok közül.
Intenzitásban nem volt hiány, Eli is odatette magát rendesen, a stílusnak megfelelően ugrált a színpadon és a közönséggel is jól tartotta a kapcsolatot. A hangszeres szekcióra sem lehetett panaszunk, talán Kevin Kilkenny gitáros volt a legvisszafogottabb.
Brett Rasmussen basszusgitáros az egyik nótában a közönség között termett és beszállt a circle pitbe is. Meglepő módon a program nem teljes egészében az idén megjelent albumra épített, hanem a hat évvel korábbi, még Zolival felvett ’Our Darkest Days’-re.
Mindent egybevéve nem volt rossz buli, az Ignite továbbra is egy frankó banda, de idő kell, míg megszokjuk a régi nótákat az új énekessel, akinek a hangszíne eléggé más, mint elődjéé. És persze felejtsük el a magyar vonatkozású átkötő szövegeket és dalokat! A különleges státuszuk hazánkban megváltozott. A zenekar is, és mi is majd megszokjuk.
Who Sold Out Now? / Anti-Complicity Anthem / Poverty For All / The Butcher In Me / Let It Burn / Bleeding / Fear Is Our Tradition / Are You Listening? / Sunday Bloody Sunday / Know Your History / On The Ropes / Embrace / This Day / Turn / The River / Live For Better Days / Veteran
Maradtam a sátorban egy időre, megnéztem, hogy a Fish! mit tud egy fesztiválon. Önálló koncertjüket mostanában többet is láttam, de meg kell mondjam, semmi különbség a kettő között. Ugyanaz az intenzitás, ugyanaz a színvonal.
A mostani program is hasonlított egy önálló bulihoz, a különlegességet az adta, hogy az előttük fellépő Ignite-tal korábban már dupla koncertet csaptak az Akváriumban, így a baráti viszonyra való tekintettel a kaliforniai banda koncertjét a Fish! tagjai nézték oldalról, Krisztiánékat pedig az amcsik. Sőt, nem csak nézték, de erről picit később.
Kovács Krisztián szokásához híven gitárral a nyakában kezdett, és a hangulatra sem lehetett panasz, a kezdetektől fogva mind a zenekar, mind a közönség elég rendesen pörgött. A színpad előtti mélynyomó ládákon gyakori vendég volt a zenekar, ezzel is feltüzelve a nézőket. A Sav nóta elején Krisztián buzdítására a közönség egy circle pitbe fogott, de a keverőpult körül, na ilyet se láttam még!
Korábban említettem, hogy a Fish!-Ignite kooperáció nem újkeletű, most pedig Gajda Mátyás az egyik szólót az Ignite zenekarnak ajánlotta, a színpad szélén álló banda elé térdelve nyomta el.
Ezt viszonozva, ha emlékeim nem csalnak, a Bad Religion-feldolgozásban Eli Santana termett a színpadon és a Do What You Want nótát a zenekarral együtt adta elő. A Backstreet Boys-feldolgozásra Matyi kiült a mélynyomókra, és a közönség hathatós támogatásával jött az újabb nóta. Én itt vettem búcsút tőlük, mert az este folyamán bejelentették, hogy az Epica is dedikálni fog a merch sátorban. Hogy ezt miért 1-2 órával az időpont előtt hozták nyilvánosságra, azt nem tudom, de sok rajongónál semmi kézzelfogható dolog nem volt, amire firkálhattak a tagok. Nekem is egy rakás CD-m maradt otthon. Majd legközelebb!
Egy perc / Zenéd is milyen? / Pozitív / Zárójel / Konzervzene / Be kell adni / Számolj hármat / Minden jó lesz / Ez a sztori / Gyújtsuk fel / Jöhet a tánc / Sav-Kelj fel-Ki van kivel / Do What You Want / I Want It That Way / Nyomot hagy / Semmi extra / Vészhelyzet / Kockásinges lányok / Should I Stay Or Should I Go / Ne is figyelj rám / Gyere ki a rétre / Szépen kérlek / Magasan száll
A dedikálás után belekukkantottam, hogy a nemrég még betegség miatt lemondott koncertek után miként muzsikál az Ossian. Utoljára, azt hiszem, épp a FEZEN-en láttam őket, azóta megváltozott ez-az. Paksi Endre felépült betegségeiből, de rajta nagyon látszott a kor. Idős úrra hasonlított, aki tudatosan beosztja energiáit, de azért a jellegzetes Paksi-mozgások, -grimaszok és -hang nem változott.
A nyári körre beszállt a Tales Of Evening billentyűse, Ádám Attila, hogy az újabb albumokon hallható dalok valósághűen szólaljanak meg. Endre nyugis előadásmódja a zenekarra is átragadt, nem volt, aki felszántsa a színpadot. És nekem bevallom, hiányzott egy második gitáros, de most már ez a felállás jelenti a bandát.
Mert amúgy a Rubcsics Ricsi-Erdélyi Krisztián-Kálozi Gergely hármas jól hozta a számomra ismert tételeket, de kicsit olyan érzésem volt, mint az Iron Maiden-koncerten, hogy a régi nóták kaptak egy kis sebességcsökkenést. Jó, olyan sok azért nem volt, mert elsősorban a friss albumokról szemezgettek, így a program annyira nem is ragadott magával, szemben az igen szépszámú közönséggel, akik láthatóan nagyon élvezték a műsort. Így elmentem egy kis pihenőre, mert a nap fő attrakciója még hátravolt.
Sejtettem, hogy az Ossian után kicserélődik a közönség, és a tömeg is kisebb lesz, és ez így is történt. Idős rockerhad elvonult, a fiatalok pedig a színpad elé telepedtek. Amikor legutóbb a FEZEN-en járt az Epica, akkor a nagyszínpadon adtak egy nagyon jó koncertet, elhozva az éppen aktuális színpadképet, meg mindent. Most a kisebb színpadra kerültek, így a nyári turnén látott látványosságok nagy része otthon maradt. Híre-hamva sem volt az Ώmega Alive’ koncertvideón látott lángot okádó kígyóknak.
Természetesen a pirotechnikai elemek itt voltak, az egyik fotós haverral éppen arról beszélgettünk a koncert előtt, hogy az első három számban nyomnak-e lángot, mivel csak annyit fotózhatunk csak. Talán pihentetik a motyót. Hát nem! Az első dalnál egyből begyújtották a rakétákat (lángokat) és a tőlünk pár centire letett szerkezetek alaposan befűtöttek nekünk az amúgy is forró nyári napon.
A koncert úgy kezdődött, ahogy a legújabb lemez, az album intrója után a lemez nyitótétele, az Abyss Of Time következett, amire bevonult a zenekar. Simone Simmons még mindig gyönyörű, és fehér ruhája igazi kontrasztot mutatott a többi feketébe öltözött taggal.
Intenzitásban nem volt hiány, Mark ugyan a nyitó nótában elég nagy mértékben kivette részét az énekből, így ő volt az egyetlen fix pont. Meg persze Coen Janssen billentyűs, aki most csak a forgó állványával érkezett, a színpad hátsó traktusában sínen mozgó szerkezet szintén elmaradt.
Ami megmaradt, mivel elengedhetetlen kelléke az Epica-buliknak, az a folyamatos headbangelés, és ezek a dalok ki is hozzák ezt a banda tagjaiból. Az, hogy a basszusgitáros Rob van der Loo szinte az egész koncert alatt bólogatott, természetes volt, mivel vokáloznia nem kellett, de Simone sem maradt adós vörös hajzuhatagának pörgetésével.
Belecsaptak a The Essence Of Silence nótába, amit szintén Mark hörgései vezettek fel, ám egyszer csak teljesen elszállt a színpad hangtechnikája, az egész zenekar elhallgatott. Rövid ideig vártak a tagok, hogy hátha csak valaki rákönyökölt véletlenül a leállító gombra és megy minden tovább. De ez sajnos annál hosszabb szünet volt, így mindannyian lesétáltak a színpadról.
Pár perc leállás után sikerült beröffenteni a hangtechnikát és belekezdhettek újra a nótába. Innentől már nagyobb technikai baki nem volt. Ettől eltekintve egész jól szólt a koncert, a fények pedig ahhoz képest, hogy adott anyagból dolgoztak, nagymértékben hozzáadtak a koncert látványához. De ezt már megszokhattuk tőlük, mindig impozáns a fényeik játéka.
A program elsősorban az újabb albumok dalaira épült, az én favoritjaimra várni kellett a koncert második feléig. A The Skeleton Key a lemezen se igazán jött be, számomra most is egyfajta választóvonalat jelentett, az utána következő hármas már jobban beindított. A Cry For The Moon alapból is az egyik kedvenc dalom tőlük, most is az egyik csúcspont volt.
Közben előkerült Coen ívben hajlított hangszere, amivel egy alkalommal a közönség első sora elé is lement, hogy a rajongók testközelből is lássák a szerkezetet. A ráadás előtt az Ώmega’ lemez címadójával távoztak, majd szintén egy friss korongos dallal tértek vissza, hogy bemelegítsenek a másik csúcspontnak.
A Beyond The Matrix előtti ugrálásra invitálásra ki tudna nemet mondani, így nagyon jó hangulatban fordultunk rá a búcsúdalra, ami előtt Mark kért egy kis wall of deatht, mi pedig szófogadó látogatóként szépen egymásnak rohantunk a Consign To Oblivion kezdő taktusaira.
Még szerencse, hogy ez a tétel a zúzósabb darabok közül való, kivéve Simone szóló részét, mert ekkor már beindult a nagyszínpadon a Total Dance Fesztivál, és eléggé behallatszott a diszkó, amit a zenekar viccesen meg is jegyzett. Viszont aki picit elkésett annak a kezdetéről, az igencsak kamillázott, ahogy Mark a dal közepén intenzív „károgásba” kezd, láttam pár megrémült arcot, miközben a közönség között korzóztak tova.
Apropó, jókedv. Nem tudom, mi volt az oka, de én ennyire felszabadultnak még nem láttam a zenekart, pedig már jó néhány Epica-bulin túl vagyok. Folyamatosan ugratták egymást, egyik tag arcáról sem lehetett levakarni a mosolyt, egész este alatt fülig ért a szájuk, a záró tételnél a billentyűs és Isaac Delahaye gitáros még karaterúgásokkal is szórakoztatták egymást.
Megszokott, minőségi, jó koncert volt, sajnos látványban picit kevesebbet kaptunk, de reméljük, hogy amikor jövőre visszatérnek, akkor a fullos szett kerül elő a kamionból. Viszont amiért emlékezetes marad ez az este, az a felhőtlen jókedv, ami csapaton belül uralkodott, és aminek nyilvánvaló jelét adta a színpadon álló holland hatosfogat. Egyvalamit tudnék csak megemlíteni a serpenyő másik oldalán a technikai leálláson kívül, az Simone magyaros megnyilvánulásai. Tudjuk, hogy a párján keresztül vannak magyar szálak a családban, de a „Nagyon köszönöm”-ön vagy a sima „Köszönöm”-ön kívül semmit nem mondott magyarul. Hát nem egy Gene Simmons! De talán majd legközelebb!
Abyss Of Time – Countdown To Singularity / The Essence Of Silence / Victims Of Contingency / Storm The Sorrow / Unchain Utopia / The Skeleton Key / Cry For The Moon / Sancta Terra / The Obsessive Devotion / Omega – Sovereign Of The Sun Spheres // Code Of Life / Beyond The Matrix / Consign To Oblivion
Volt pár változás a Nightwish háza táján, amióta nem találkoztunk, és egyik sem volt kedvező, már ami engem illet. Kijött a ’Human. :II: Nature.’ album, ami nekem nagyon nem jött be, illetve távozott Marko Hietala. Ezek után hatványozottan kíváncsi voltam, milyen lesz a koncert. Mondanám, hogy nagyon jó, de ezzel csak majdnem mondanék igazat. Aki a legnagyobbat nyerte a változásokkal, az Floor Jansen, igazi „one woman show” lett a koncertből. Én amúgy is kedvelem őt, a jelenlegi mezőnyben talán a legmagasabb szinten ő van nálam, mind hangban, mind kinézetben, mind színpadi jelenlétben.
A színpadkép most nem volt olyan monumentális, mint legutóbbi találkozásunkkor, aminek azért megvoltak az előnyei. Az első szintre tette át helyét az agy, Tuomas, a két oldalán Kai Hahto dobos és a most már teljes értékű tag, Troy Donockley.
És itt eljutottunk Marko kiesésének legnagyobb negatívumához, Jukka Koskinen basszusgitáros sajnos igazi szürke eminenciás, ha nem lett volna a színpadon, vagy gépről megy a basszus, ahogy a Powerwolfnál, fel se tűnik. Két szám erejéig (hamarabb kizavartak minket, fotósokat az árokból) közelről láttam a bandát, de annyira nem figyeltem rá, hogy ha az utcán találkozunk, simán elmegyek mellette. Hogy ez változni fog-e, az jó kérdés, mert még nincs annyi Nightwish-buli mögötte (a pandémiának köszönhetően), meglátjuk, változik-e valami sok koncertet és egy méretes turnét követően.
A második számú frontember az új felállásban Troy lett, aki végül is egy bárszékhez kötött multihangszeres, nulla színpadiassággal. Marko részeit részben Floor énekelte – baromi jól –, részben Troy, ami már picit bukdácsolt. Így maradt az egy szem frontasszony, aki végigvitte a hátán az egész produkciót. És mutatja tudását és erősségét, hogy nem, hogy nem roppant össze alatta, teljesen kivirágzott. Kíváncsi lennék a jövő év elejére tervezett önálló turnéjára, ami sajnos hozzánk nem jut el.
De térjünk vissza a bulihoz, a színpadképnek még egy előnye volt, Tuomas végre látszódott! Ahogy nagyon régen, a közönség felé kifordított billentyűkön játszott, nem volt úgy körbepakolva, mint korábban, amikor szinte csak a kalapját lehetett látni.
A program egész jól, az utolsó lemez egyik legszerethetőbb tételével indult, a Noise kellően megadta az alaphangulatot, a közönségen is látszott, hogy nagyon várt erre a találkozásra. Amúgy ezen a napon, ha nem is volt kitéve a fesztiválra a megtelt tábla, szinte ki lehetett volna tenni, annyian voltak, pláne, hogy a Nightwish végre az igazi nagyszínpadra kapott bebocsájtást.
Ezután jött a Planet Hell, ami egyik kedvencem, és igazán itt érződött Marko hiánya. Na meg ott, hogy a gitáros Emppunak nem volt társa a színpadon, most tűnt fel, hogy ha nincs mellette Hietala, akkor ő is simán bele tud szürkülni a műsorba. Fényt is igazán akkor kapott csak, amikor a szólóit játszotta, de Jukkával nem alkotnak olyan párost, mint elődjével. Magának kell kiérdemelnie a figyelmet, nincs, aki felemelje őt.
Szóval a program első felével nem is nagyon volt bajom, csúcspontok voltak ott, a már említett Planet Hellen kívül is. Az újabb (nem a régi tarjás) érából szinte az összes nagy kedvencem elhangzott, Dark Chest Of Wonders, I Want My Tears Back, ráadásul egymás után. Az a páros felért egy… tudjátok mivel.
Az új nótákban elvitte a figyelmemet a látvány, a háttérbe felrakott 3 méretes kivetítőn a dalhoz passzoló effektek mentek, a pirotechnika pedig ismét pazar volt. Volt itt minden elég nagy mennyiségben, hanggránát, ami akkorát szólt – már az első nótában –, hogy a fotósárokban is majd összesz.rtuk magunkat, petárdák, irányított lángok és hatalmas lángcsóvák.
Az időjárás az utolsó napra picit elromlott, ami azt jelentette, hogy a délelőtti eső után szerencsére nem volt 80 fok, viszont szél volt bőségesen, így a távolabb állóknak már számolni kezdett azzal, hogy elviszi a hangot. De még így is tök jól szólt szerintem.
Ha az előző napi Epica-koncerthez azt írtam, hogy feltűnő volt a jó hangulat a színpadon, akkor ez erre a bulira is igaz volt. Mindenki folyamatosan mosolygott, Floor a poénokba próbálta bevonni az elöl álló társakat, ami azért nem mindig sikerült. Ő közben iszonyat nagyokat énekelt, simán hozta az elődök témáit, amikor pedig a hangszereseken volt a fókusz, olyan propellerezésbe kezdett, amire az Amon Amarth tagjai is elismerően csettinthettek volna.
És amilyen táncot elnyomott az I Want My Tears Back folkos része alatt, azzal nálam feltette a koronát az egész produktumára. A Nemo is nagyon betalált a közönségnél, akik amúgy végig hatalmas ovációval fogadták a zenekar teljesítményét, bőven a keverő mögötti térig álltunk félig-meddig hering pózban. Az árokból kijőve én is csak valahol nagyon messze tudtam megállni a tömött sorok mögött, pláne a hatalmas fotós hátizsákommal.
A szervezők gondoltak a közönségre, mert a koncert második felében nem indították útnak a másik színpadon a Scooter őrületet, így a filmzenés, balladás, csöndesebb részeknél nem dübörgött bele a nótába a rave. A banda a szokásos módon a végére tartogatta a monumentális, hosszú tételeket, ami előtt azért még egy Last Ride Of The Dayre meginvitáltak minket, mi pedig simán beadtuk a derekunkat, jöjjön, aminek jönnie kell.
Sokan úgy tartják, hogy a Ghost Love Score az együttes talán legjobb száma, amiben benne van minden, ami igazán Nightwish, és ebben részben igazuk is van. A közönség imádja a dalt, most is így volt, a belassulós résznél természetesen sötétbe burkolózott a színpad, csak egy gyertya égett a kivetítőn és a zenekar is levonult egy kis pihenőre, majd szépen lassan visszatértek és a végén egy hatalmas pirotechnikai show-val és a füstágyúk bevetésével vetettek véget neki.
Majd jött a koncertet lezáró, közel 20 perces nóta, ami bevallom, nekem onnantól tetszik, amikor nagyobb sebességi fokozatba kapcsolnak és Floor megmutatja, hogy nemcsak énekelni, de libabőrt okozóan tud monoton hangon beszélni is. És ugyan a kivetítőre kiírták a videóban, hogy „We were here”, de a közönség ezt már teli torokból üvöltötte, és mi valóban itt voltunk és láttunk egy nagyon jó koncertet!
Karácsony előtt pár nappal a Beast in Black társaságában a Budapest Arénában lépnek fel az őszi-téli turné keretében, azzal simán kiegyeznék, ha ezt a műsort megtoldanák pár régi nagy kedvencemmel (Kinslayer, Wishmaster stb.) és akkor az egy tökéletes buli lenne. Mert ahhoz kétség sem fér, hogy manapság a Nightwish még mindig nagyot tud alakítani. A színpadi produkció ugyan egy hölgy vállán pihen, de úgy néz ki, simán elbírja a terhet és teljesen felnőtt a szerephez! Nem kétséges, hogy számomra a fesztivál legjobb koncertjét adták! Az már csak hab volt a tortán, hogy az outro alatt Floor még élőben elnyomta a saját részét az utolsó lemezes Ad Astra tételére.
Noise / Planet Hell / Tribal / Élan / Storytime / How’s The Heart? / Dark Chest Of Wonders / I Want My Tears Back / Nemo / Sleeping Sun / Shoemaker / Last Ride Of The Day / Ghost Love Score / The Greatest Show On Earth
A koncert után még belepillantottam a Scooter produkciójába, hogy mitől tudnak – most már többszöri alkalommal – megtölteni egy Budapest Park méretű helyet. A két szintis-DJ srác mellett H.P. Baxxter az igazi showman, folyamatosan jön-megy a színpadon. Hergeli a közönséget és közben olyan erővel dübörgött a basszus, hogy a fotósárokban, a mélynyomók előtt minden egyes taktus egy gyomrossal ért fel.
Közben 4 táncoslány is elvonta a figyelmünket, akik szinte folyamatosan a színpadon voltak valamilyen felállásban, illetve ameddig belenéztem a műsorba, vagy négyszer öltöztek át. Meg persze töménytelen mennyiségű pirotechnikai cuccot lőttek el az alatt a rövid idő alatt is.
Sokan is voltak rajtuk, szerintem a színpad eddigi legtöbb embert vonzó produkciójához képest kétszer annyian voltak kíváncsiak a németekre.
Az, hogy a fesztivál programja átalakult, számunkra, rock- és metálzenét kedvelők számára sajnálatos, de látva a színpadok előtti tömegeket, ez valahol érthető. Mint mindenhol, azért itt is meglátszik az elmúlt két év kihagyása, nem ment minden flottul, de azért jól vizsgáztak a szervezők. Szerencsére az időjárás is kegyes volt hozzánk, voltam olyan FEZEN-en, ahol minimál fényekkel lépett fel a Within Temptation és a hatalmas szél miatt a kivetítők szinte vízszintes pózban álltak. Amit hiányoltam, az pont a kivetítők. Elnézve a külföldi fesztiválokat, szinte kivétel nélkül ez már alap, hogy a hátul állók ne csak apró alakokat lássanak, hanem közelebb érezzék a fellépőket. Közelebb, még közelebb… Majd legközelebb!
Szöveg, fotók és videók: Savafan
Külön köszönet a FEZEN szervezőinek a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások