Nem volt kérdés, hogy a jubileumi FEZEN csütörtöki napjára bármi áron el kell látogatnom. Egy több évtizedes álmomat válthattam így valóra, mert végre élőben is megcsodálhattam a Mercyful Fate mágikus erejét. Nem sokszor jártak még kis hazánkban – annak ellenére sem, hogy King Diamond énekes felesége egy magyar hölgy –, így aki hozzám hasonlóan lemaradt róluk 1999-ben – amikor a Metallica vendégei voltak az MTK-stadionban –, annak kötelező programja lett ezen az estén.
Persze a nap nem csak róluk szólt, mert az 1982-ben alakult kaliforniai Death Angel fellépését is izgatottan vártam, éppen ezért már kora este érdemes volt megérkezni a tett helyszínére. A Mark Osegueda vezette brigádot volt szerencsém látni néhányszor, de lendületes előadásmódjukkal minden alkalommal kellemes perceket okoznak.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
Nem volt ez másképp most sem, annak ellenére sem, hogy az irtózatos hőség azért leamortizálta a közönséget, és kellett néhány dal, amire magukhoz tértek az emberek. A koncert közepére láthatóan sokaknak felpezsdült a vére és egész tisztességes kis mosh pit alakult ki a nézőtéren.
A programot a klasszikus ’The Ultra-Violence’ dalaival kezdték, ami meg is adta a lendületet az estének. A gitárok már az első daltól vastagon szólaltak meg, de az ének elég halk volt, ami bár javult dalról dalra, sajnos nem lett tökéletes a koncert végére sem.
Pedig Markon látszott, hogy mindent belead és minden erejével azon van, hogy a tőle megszokott módon ránk üvöltse gondját-baját. Ettől eltekintve azonban egy tökéletes koncertet láthattunk, amelyet nemcsak a közönség, hanem láthatóan a zenészek is élveztek.
A két gitáros összeszokottan és félelmetes pontossággal játszik, de amíg Ted Aguilar a megtestesült szigor, addig társa, Rob Cavestany maximális vigyorral tolta végig a bulit, tartotta a kapcsolatot a közönséggel és dobálta a pengetőket, amikor csak alkalma volt rá.
A súlyos Covid-19 betegségéből felgyógyult Will Carroll és Damian Sisson alkotta ritmusszekció mérnöki pontossággal hozta a feszes alapokat, ahogy az ebben a műfajban elengedhetetlen.
A halál angyalait én csak az újjáalakulás után ismertem meg behatóbban, ezért az olyan újkori dalok, mint a The Moth vagy a Humanicide, jobban megmozgattak, de a Bored játékossága vagy a Thrashers zúzdája alatt sem pihent a nyakizmom.
A tizenhárom dalos szett hamar elröppent és újra megerősítette bennem, hogy a Death Angel stabil bástyája a thrash metalnak. Remélem, még sokáig ontják majd magukból a jobbnál jobb lemezeket, ahogy eddig is tették!
The Ultra-Violence (intro) / Mistress Of Pain / Voracious Souls / Seemingly Endless Time / The Dream Calls For Blood / Son Of The Morning / The Devil Incarnate / Caster Of Shame / The Moth / Humanicide / Absence of Light / Thrashers / Bored / Thrown To The Wolves
Némi folyadék bevitele után ellátogattam a Fezen Klub színpada elé, ahol a thrash metal ózdi hőse, a Remorse olvasztotta a szénacélt. A klubban valóban olyan hőmérséklet uralkodott, mint a kohóban, amit sajnálatomra nem is sokáig bírtam, így három dal után elhagytam az olvasztótégelyt. A srácok tényleg kitettek magukért, de én gyengének bizonyultam ahhoz, hogy végig kitartsak mellettük. Ekkorra már amúgy is túl izgatott voltam a fő attrakció miatt, és semmi másra nem tudtam koncentrálni.
A Mercyful Fate és King Diamond munkássága mindig is magával ragadott. Valamikor a kilencvenes évek közepén ismertem meg a bandát a ’Time’ albummal. Azóta szoros kapcsolatot ápolunk és különleges zenéjük rendszeres vendége a lejátszómnak. Ez a zene számomra pontosan nem meghatározható, mert bár indulásuk a NWOBHM időszakára datálódik és a heavy metalban gyökerezik, én mindig is progresszív jelzővel illettem őket a számszerkezetek komplexitása és az éles váltásaik miatt. A ’Melissa’ megjelenésének idején biztosan nem sokan voltak, akik hasonló felfogásban zenéltek. Ami azonban valóban különlegessé teszi őket, az King Diamond hangja. Rá valóban igaz, hogy vagy szereted, vagy utálod. Nem nagyon van középút. A metálzenére tett hatása azonban elvitathatatlan. Olyan nagyságok tekintik példaképnek és hivatkozási alapnak, mint a Metallica, a Megadeth, a Death, a Slayer vagy a Morbid Angel.
22:30-kor pontban felcsendült az intró, a sejtelmesen induló The Oath hangjaira lehullt a lepel és kezdetét vette a rég várt zenei utazás. A márvány hatású lépcsőkkel díszített színpad közepén felépített kis kuckó falát a pentagramba zárt démoni kecskebak díszítette, amely a fekete mise színhelye volt. Fölötte a levegőben világító fordított kereszt tette mindezt látványosabbá és rémisztőbbé.
A program az első EP, valamint az azt követő két nagylemez dalaiból állt össze. Így az első leállás előtti időszakot volt hivatott ünnepelni. Ennek megfelelően jöttek is sorban a legnagyobb slágerek, amit, ha máshonnan nem is, a Metallica ’Garage Inc.’ albumáról valószínűleg mindenki ismer. Az abban az egyvelegben szereplő dalok mindegyike elhangzott itt. Egyedüli újdonságot a régóta ígért új album egy dala jelentett, a The Jackal Of Salzburg, amely stílusában pontosan beleillett a repertoárba, még annak ellenére is, hogy az énekes elmondása szerint még nem kapta meg a végleges formáját.
A tökéletes koncert egyetlen bakija épp ebben a dalban volt. Ugyanis Hank Shermann gitárja az egyik váltásnál elhallgatott. A zenekar viszont rendkívül profin kezelte ezt a váratlan helyzetet, nem estek ki a szerepükből. King varázsolt néhányat a kezével, hadonászott a csont-mikrofonjával és már mehetett is tovább a dal, mintha így lett volna tervezve.
A dallistára igazán nem lehetett senkinek panasza, mert kiválogatták a korszak és a két első album legjobb dalait. Nekem a katarzishoz elég volt az A Corpse Without Soul – Curse Of The Pharaohs – Evil szentháromság, amit a Melissa – Black Funeral – Come To The Sabbath triumvirátussal még meg tudtak fejelni. Persze szinte bármit előkaphattak volna, nem lett volna csalódás.
King igazi sátánista főpapként vezényelt, nem vitte túlzásba a kommunikációt a dalok között. Ez alól egyedüli kivétel az volt, amikor bemutatta társait. Ennek ellenére messziről is látszott, hogy élvezi a színpadi létet és ez maximálisan átragadt a közönségre is. Nem kellett kérlelni senkit egy kis tapsra vagy közös éneklésre.
A hangzás az első pillanattól kezdve kifogástalan volt, ritkaságszámba megy az ilyen tökéletes hangkép. Sajnos a dalok között elég nagy volt az áthallás a másik színpadról, ami engem kifejezetten zavart, de a terület kialakításából adódóan ezzel nem nagyon van mit kezdeni.
A Mercyful Fate magasan az elvárásaim felett teljesített és ezt nem a gyermeki rajongással feltüzelt énem mondja, hanem valóban kitettek magukért, és hosszú idő után úgy tértek vissza hozzánk, ahogy egy legendának kell. Nem kérdés az év koncertje jelző, még annak fényében sem, hogy vár még ránk néhány csemege ebben az évben.
The Oath / A Corpse Without Soul / The Jackal Of Salzburg / Curse Of The Pharaohs / A Dangerous Meeting / Doomed By The Living Dead / Melissa / Black Funeral / Evil / Come To The Sabbath // Satan’s Fall / To One Far Away (szalagról)
Szerző: Losi
Fotók: Savafan
Remorse fotó: FEZEN Fesztivál Facebook-oldala
Köszönet a lehetőségért a 25. FEZEN-nek!
Legutóbbi hozzászólások