A Tökfejek és a „futottak még”: FEZEN, Székesfehérvár, 2018. 07. 25-26.

írta CsiGabiGa | 2018.08.05.

2018 emlékezetes év marad számomra. Ezen a nyáron megcsináltam a metal triatlont. Iron Maiden, Judas Priest, Helloween. Ezekhez képest még a Mr. Big - Accept páros is csak levezető kocogásnak tűnt. Mi más kellhet egy magamfajta jó- és régivágású öreg rockernek! A FEZEN mostanában nagyon kitesz magáért. Hogy csak az utolsó négy év húzóneveit vegyük: 2014. Europe, 2015. Judas Priest, 2016. Yngwie Malmsteen, 2017. Alice Cooper. És most, 2018-ban a Helloween. Mégpedig nem is akármilyen Helloween! A Kai Hansennel, Michael Kiskével és (videóról) Ingo Schwichtenberggel kiegészült jelenlegi csapat, a 'Pumpkins United' turnéval.

Olvasva ProblemChild rockmaratoni beszámolóját, nekem is egy (fentebb említett) sporthasonlat jutott eszembe. Meg egy régi Hofi-vicc: „Milyen hosszan mondta! És milyen keveset!” Emlékszem, amikor én a 2014-es FEZEN beszámolómban elkalandoztam kicsit, egyik olvasónk megjegyezte, hogy a feleségem pisilési szokásairól többet tudott meg, mint a koncertekről. Nos, ProblemChild egy külön műfaj, ő az életérzést tolmácsolja. Már amikor közösen írtunk egy Hard-koncertről, akkor is megjegyeztem, hogy övé az élménybeszámoló rész, enyém a tudósítás. De jól van ez így, mindennek ellenére nagyon élvezem az írásait. Felébresztett pár régi emléket most is.

Régen én is benyomtam egy fél liter kommersz barackot szerelmi csalódásra. (Érdeklődő fiataloknak megjegyzem: placebo. Semmi hatással nincs a szerelmi bánatra, ellenben rengeteg mellékhatása van, mint a fejfájás, a hányinger és a hasmenés. A legrosszabb pedig, amikor az utóbbi kettő egyszerre talál meg, és miközben azt hiszed, hogy a WC-n ülve megkönnyebbülsz, közben beteríted az előtted álló követ is ugyanazzal az erőfeszítéssel.) És annak is már 10 éve, hogy MÁV-val mentem a FEZEN-re és a hazaúton lehánytak. Tényleg, akkor is épp Helloweenen voltam! Előttük többek között a fent említett Hard és az akkor még Tunyogival, Rudánnal és Vikidállal fellépő Mobilmánia volt a felvezetés. Óh, azok a boldog szép napok! (Vagy az már egy másik történet?)

De térjünk vissza a jelenbe! Rengeteg fesztivál vár nyáron a fiatalokra. Most a Balaton Soundot, meg a hasonlókat hagyjuk! De itt van a Rockmaraton, amely töményen rock- és metalzenére van kihegyezve, aztán ott a VOLT meg az EFOTT, amely csak nyomokban tartalmaz mogyorózsibbasztó metalt, a Szigetről meg már szinte kihalt ez a műfaj. És itt a FEZEN, amolyan arany középútként, mely elsősorban rockfesztiválnak indult, de ma már két nagyszínpada van, hogy a kommerszebb muzsikák látogatói által eltarthassa a rockzenét. Ami sajnos – ha tetszik, ha nem – rétegzene. És valahogy a FEZEN-en nem is érzem azt a fesztiválhangulatot, amit ProblemChild leírt. Persze itt is vannak hetijegyes sátorozók, csontrészegen támolygók, akik másnap nem is emlékeznek, hogy voltak-e koncerten vagy átaludták a napot, és vannak kiscsajok – meg nagyobbak –, akik a buli vagy a pasijuk kedvéért jönnek el, de összességében túlteng azok száma, akiket csak a koncertek érdekelnek. Eljönnek, megnézik, hazamennek. Esetleg közben bedobnak két-három sört (ennyi még akkor is belefér, ha kocsival vagy: éjfélig kiugrálod.) Úgyhogy azzal, hogy tavaly és idén is két napra mentem le kedvenc feleségemmel, megszálltunk a Velencei-tó partján, és csobbantunk egy jó nagyot koncertek előtt, én már azok közé tartoztam, akik kirúgtak a hámból.

Az előző napi Judas Priest-koncert fáradalmai után jól esett, hogy a párom vezetett, s így még a hűtőtáskában hozott Carlsbergbe is belekortyolhattam útközben. Tó helyett csak a szálloda medencéjében úsztunk egyet, inkább jöjjön Szunya-Bunya meg a negyven rabló! Nem hülyék a spanyolok! Ebben a rekkenő hőségben áldás a kora délutáni szieszta. De barátaink vártak (mert megkértem őket egy potya fuvarra), így négy óra tájban már a gárdonyi gyrososnál találtuk magunkat, ahol kaja-piJa-fagyi egy helyen. Tele bendővel együtt vágtunk neki a maradék 15 kilométernek.

Beparkoltunk valahová középre (második nap kisírtam magamnak a dolgozói parkolót, elmesélve, hogy tavaly hol álltam a kerítés mellett a sajtóbelépőmmel, abból tudták, hogy nem kamuzok, de idén csak normál karszalagot adtak a nem-fotósoknak), majd besétáltunk és mosoly terült el az arcomon: érdemes volt szidni a tavalyi murvát (még ha kavics is), úthengerrel gyönyörűen ledöngölték idén, úgyhogy egy szavam sem lehet. Illetve egy mégis: köszönöm! Úgy látszik, ők is olvassák az írásaimat. Ráadásul az előző évi Alice Cooper-koncerten nyomorgó tömeg tapasztalatai alapján első nap megcserélték a két színpad közt a műsort. A metal került a Harman színpadra, mely előtt nagyobb a szabad placc a nézőknek és a keverőpult mögött egy plusz kivetítő is megkönnyíti a hátul állók dolgát.

Jó hír, hogy az árak tavaly óta nem emelkedtek tovább, 550 volt a sör, és hivatalosan 5 dl, az más kérdés, hogy mindenütt vannak ügyes csaposok, akiknél a megfelelő habbal együtt a 4 is 5-nek tűnik. Főleg a 6-dik után. A Delain 6.07-es kezdésére szépen összegyűlt a tömeg. Nem volt hering, de kényelmesen belepték a keverőig a teret az érdeklődők / rajongók. Az intro alatt egyenként szivárgott be a dobos, majd a gitáros, aztán a többiek, mintha elunták volna a várakozást, egyszerre robbantak be a végére. A színpadon egy emelvény két oldalán kapott helyet a dob és a billentyű, a kettő közötti lépcső azonban zömmel kihasználatlan maradt, a frontember és a gitárosok nem nagyon szaladgáltak fel oda, inkább a közönség felé tendáltak a nem túl hosszú kifutót kihasználva.

Az énekesnő, Charlotte Wessels volt már Anette Olzonosan sötétbarna, de legtöbbször a Simone Simons árnyalatú vörösben láttam. Az igazi előtt viszont mégsem léphetett fel utánzatként, így ezúttal szőkén nyomult, és esküszöm, jobban áll neki. (Meg nekem is.)

A másik női tag az aprócska Merel Bechtold, aki ha felvesz egy Emppu Vuorinen-féle szélesebb terpeszt, alacsonyabb, mint a gitárja. De roppant lelkes, a zenekar egyik motorja és a headbangelésből is alaposan kivette a részét.

A fiúk annyira nem voltak érdekesek. Pedig a zenekaralapító billentyűs – aki az első két lemeznek még fő zeneszerzője is volt –,aki a Within Temptationsből lépett ki, hogy létrehozza a Delaint, lehetett volna érdekes, de egész koncert alatt megbújt hangszere mögött. Mondhatnánk, hogy röghöz kötött, mint minden billentyűs, de erre éppen a következő koncerten cáfolt rá az Epica kopasz szintivarázslója.

Az ilyen csapatokat szokták frontcsajos metalnak nevezni. Nekem ez összességében is csajos metal volt, kicsit Amaranthe-szagú, csak nekik nem kell hozzá három énekes, a hörgést lerendezte a basszer. Pop-metal, rádió-metal, vagy amit akarsz. Néha az volt az érzésem, mintha a Cascada nevű dance csapat egyik dalát hallanám, csak több gitárral. Kicsit fura volt, hogy elő-előzenekarként kétszer játszották el a fesztiválokon egyébként sem divatos „lemegyek, visszajövök, ráadást adok” dolgot. Ezzel együtt voltak 70 percet a színpadon.

The Monarch (Playback intro) / Hands Of Gold / Suckerpunch / The Glory And The Scum / Get The Devil Out Of Me / The Hurricane / Danse Macabre / Fire With Fire / Pristine / Sleepwalkers Dream / The Gathering / Not Enough / Mother Machine / Don't Let Go / We Are The Others / The Monarch (Playback outro)

Pontosan tartották a kezdési időket, ez persze nem volt nehéz, ha háromnegyed óra volt az átszerelésre, 7:58-kor megszólalt az intro és a vörös fények elárasztották a színpadot és Simone S alakú mikrofonállványát. Egyik holland váltotta a másikat. Szemre kevesebben voltak kezdéskor, mint a Delainen, de ez a végére megváltozott.

Az Epica védjegye Simone Simons és az ő vörös lobonca, melyet végig rázott is, amikor éppen nem énekelt. Míg a Delainnél azért becsúsztak időnként hamis hangok, itt aztán tökéletes volt az intonáció. A The Obsessive Devotionban volt egy rövid szünete, amikor a dal második – instrumentális – felében kiment pár percre.

A Delainnél és az Epicánál is csak egy molinó volt a háttér, ezért nem értettem, minek az a két kameraman a két sarokban, meg a fejünk felett zúgó-repkedő drón, de aztán hátrasétáltam, és a keverőpult mögötti kivetítőn ment a vágott kép. Volt, aki a fűben ülve piknikezett és úgy nézte az „óriástévét”. Baszki, menj haza, nézd videón, olcsóbb!

Simone mellett a billentyűs, Coen Janssen volt a showman, nem törődött a hagyományokkal, hogy a billentyűsnek a hangszere mögött a helye, nem mozgékony. Pörgette a hangszerét, mint a Styxben Lawrence Gowan, felállt rá és rollerezett rajta, át az emelvény egyik feléből a másikba. Izgultam is egy darabig, hogy le ne essen, de aztán rájöttem, hogy sínen fut, amikor leugrott róla és megkerülte menet közben. Így könnyű!

Volt egy nyakba akasztható félköríves billentyűzete – na, ilyet se láttam még, többnyire gitár alakú szintetizátorokkal szoktak nyomulni a mozgékonyabb billentyűsök –, azzal még a tömeg közé is beugrott egy kis crowdsurfingre.

Egyszer meg a gitáros mögé állva fogta az akkordokat, miközben a másik csak pengetett. Persze a kölcsönt vissza is kapta, a Beyond The Matrix alatt meg a gityós segített be fél kézzel, miközben Simone „Jump! Jump!” bíztatására a közönség is aktivizálta magát. 9:25-ig tartott a buli, majdnem másfél óra, üresjárat nélkül. Így kell ezt csinálni!

Eidola (Intro) / Edge Of The Blade / Sensorium / The Essence Of Silence / Storm The Sorrow / Ascension - Dream State Armageddon / Dancing In A Hurricane / Cry For The Moon / The Obsessive Devotion / Unchain Utopia / Once Upon A Nightmare / Sancta Terra / Beyond The Matrix / Consign To Oblivion

Dani Löble póknak képzelte magát. Vagy polipnak. Négy lábdobot rakott a színpadra (ennél többet csak a HammerFall 2007-es koncertjén láttam, amikor 10 lábdobot raktak ki, rajta a zenekar nevének betűivel) és két tamot oldalára fordítva szerelt fel két oldalra. Ez a kép fogadott, amikor 10:000-kor lehullt a lepel a Helloween színpadképéről.

Életre kelt a színpad mögötti kivetítő is, és a vészjósló képek a Halloween árnyékát vetítették előre. Kiske és Deris vállvetve énekeltek, Grosskopf szokás szerint felszántotta a színpadot, Hansen nyomta a szólót, Weikath is mosolygott, szegény Sascha vigyora volt csak kényszeredett, aki harmadgitárosi szintre esett vissza ezzel az egyesüléssel. A horror videóban viszont legjobban az egy- és kétfogú tökök tetszettek, amit a végén feloldásképpen tettek be.

Nem vagyok nagy Helloween rajongó – most is Roger Waters 'The Wall' pólóban mentem, így nem is égettem magam az első-második sorban, mint 10 éve –, de már háromszor láttam fesztiválokon Derisszel a csapatot. És egyik se győzött meg igazán, hogy tévedtem. A Szigeten Deris a Judas Priest előtt tök(fej)részegen sztorizgatott, meg énekeltette a közönséget, így lett 15 perces dal az I Want Outból, de a 10 évvel ezelőtti FEZEN-en és a két éve rendezett Open Road Festen is azt láttam, hogy Weikath halálra unja magát a koncerteken, cigije vagy a szája sarkában, vagy a gitár hangolófejébe nyomva és kurvára nem érdekli, mi van körülötte, csak legyen már vége.

Ehhez képest most azt láttam, hogy Kiske brillírozik, Deris színjózan és felnőtt a feladathoz, ha nincs is Kiske szintjén (soha nem is lesz, viszont sokkal inkább frontember típus, Kiske majdnem mindig lement a színpadról, miután elénekelte a részét), de egy lépcsővel alatta van, és ez már önmagában is csodálatos. Weikath pedig annyira élvezi a Hansennel közösen nyomott ikergitár szólókat, hogy még a cigijéről is elfelejtkezett. Esküszöm, két órán keresztül nem gyújtott rá! Már-már azt hittük, leszokott, de a ráadásban azért megjelent a szájában a cigi.

A Dr. Stein közösen, majd az I'm Alive Kiskével... mit mondjak, lenyűgöző volt. Deris „varjú-metál”-ja ugyan kicsit visszavetette a hangulatot, de aztán amikor bejött cilinderben és sétapálcával, hogy elénekelje a Perfect Gentlemant, akkor megint csúcsra járatták a közönséget. A dal végén Kiske is bejött egy kis színészkedésre („Who is the Perfect gentleman?” „I am.” „He is.”). Erről jut eszembe: a korábbi Helloween-cikkeket böngészve rábukkantam egy 2005-ös nyilatkozatára, miszerint „soha nem lesz Helloween reunion”. Pedig már James Bond is megmondta: Soha ne mondd, hogy soha!

És ha azt hitted, ilyen kezdés után csak lefelé vezethet az út, hát egy nagy büdös lóf.szt! Mert jött egy Kai Hansen egyveleg, ami minden ősrajongó álma! Mert ugye a 'Keeper' lemezek előtt, az ős-Hellowenben Hansen énekelt (és amikor a kör bezárult, a Gamma Rayből távozó Ralf Scheepers után ismét visszatért a mikrofonhoz). Starlight / Ride The Sky / Judas / Heavy Metal (Is The Law). Első EP, első nagylemez, első kislemez. Részletezzem? Szerintem aki érti, érti. Aki meg nem, az soha nem is fogja. Utólag ezt már nem lehet elmagyarázni, ebbe bele kellett születni.

A Heavy Metal (Is The Law)-ba még az is belefért, hogy Marcus Grosskopf nyomjon egy rövid basszusszólót. Aztán – amíg a hardcore rajongók magukhoz tértek kábulatukból – Deris elnyomta az If I Could Flyt, hogy aztán visszajöjjön Kiske és Hansen a Pumpkins Unitedre. Időközben megnyugodtam, hogy – bár a főszerepektől messze van – Sascha Gerstner sincs mellőzve, a Deris-korszak szólóit azért mégis csak ő nyomja.

A 'Keeper’ felállásból majdnem minden szereplő a színpadon volt: Michael Kiske, Kai Hansen, Michael Weikath, Markus Grosskopf. Ingo Schwichtenberg – ahogy mondani szoktam – igazoltan távol. A dobos 1995-ben öngyilkos lett, de egy korabeli felvételről viszontláthattuk a kivetítőn, Dani Löble pedig fantasztikus dobpárbajt vívott vele (bár az oldalukra fordított tamokat még ezalatt sem láttam, hogy megütötte volna).

Megint Kiske pillanatai jöttek: a Livin' Ain't No Crime a Dr. Stein kislemez B oldaláról és a 'Keeper' egyesről az A Little Time egyvelegben. Csak hogy kedvenc Schenkeremet ide is belekeverjem: Kai Hansen egy Black and White Flying V-n gitározott, ami ugye más néven Michael Schenker Custom, 1980 óta a védjegye idolomnak.

Andi Deris sztorizgatott kicsit (szerencsére józanul és röviden), elmondta, hogy a következő dal volt az első, amit felvett a Helloweennel. Ez volt a Sole Survivor, melynek bridge-ében Sascha is dalra fakadt, miközben a háttérben a zombi tökök vihogtak az egészen. Deris belejött a történetmesélésbe, a How Many Tears előtt azt árulta el, hogy ez volt az első dal, amit annak idején hallott a Helloweentől. Most egykori bálványával együtt énekelhette a dalt.

Az Invitation intrójával az Eagle Fly Free megint Kiske pillanatait hozta. A Keeper Of The Seven Keysnek már a Szigeten is zanzásított verióját nyomták, most mindössze egy refrént játszottak belőle, hogy utána Sascha a záró akkordbontással pár percig hergelhesse a tömeget, mielőtt ő is lemegy a színpadról.

A ráadásban pedig Future World és I Want Out. Közben felfújható tökfejes labdákat dobtak a közönség közé, hogy a részegeknek is legyen mivel foglalatoskodni, meg konfetti-ágyúk lőtték a nép közé a papírfecniket, miközben Kai, Andi és a két Michael (Kiske és Weikath) még egy utolsót énekelt / szólózott, hogy 2 óra 10 perc után végleg lemenjenek a színpadról.

Lehetne elemezgetni, hogy a turnét nyitó – állítólag 2:50 hosszú – koncert dalai közül kimaradt a Kids Of The Century, a Rise And Fall, a Waiting For The Thunder, az A Tale That Wasn't Right (azt nagyon sajnáltam), az I Can vagy a Why, de közben bejött új nótaként a Pumpkins United és a March Of Time. Szóval nem is értem, mi lehetett plusz 40 perc abban a 4 dalban, hacsak nem sütötték el megint a 15 perces I Want Outot.

Jó volt a koncert, minden zenész top formában volt, a közönség is. Mint mondtam, főleg az tetszett, hogy Deris felnőtt Kiske mellé, Weikath pedig végre élvezte a muzsikálást saját zenekarában. Ahogy elnéztem, Kiske sem bánta meg, hogy hosszú idő után visszatért – először csak a rockzenéhez, aztán anyabandájához –, Kai Hansen meg akármilyen jó gitáros, neki az a négyszámos blokk volt a csúcspontja, ahol énekelt. Hogy mennyien voltunk? Nem tudom, de nem is érdekel! Én ott voltam, és ez a lényeg! Aki meg otthon maradt, magára vessen!

Halloween / Dr. Stein / I'm Alive / Are You Metal? / Perfect Gentleman / Starlight - Ride The Sky - Judas - Heavy Metal (Is The Law) / If I Could Fly / Pumpkins United / Drum Solo / Livin' Ain't No Crime - A Little Time / March Of Time / Sole Survivor / Power / How Many Tears / Invitation / Eagle Fly Free / Keeper Of The Seven Keys /// Future World / I Want Out

Másnap már az elsők között – 9 körül – kint voltunk a tóparton, megszámoltam a bójákat – nem szemmel a partról, mint a másnapos rockerek, hanem úszva –, majd a strand éttermében tettük le a névjegyünket: csapolt barna aperitifnek, 65 dekás hekk sült krumplival és koviubival (2 főre), végül ráküldtünk egy csapolt meggysört. Így mulat egy magyar úr! A többi FEZEN karszalagost dél körül láttam felbukkanni a víz környékén, de mi egy körül már visszamentünk a szállodába. Jól is tettük, mert elkezdett szakadni az eső. Aztán elállt. Aztán megint rákezdte. Az időjárás se tudta, mit akar. Én se. Menjek saját kocsival vagy bocsikázzak be megint valakihez? Végül a saját kocsi mellett döntöttem. Fehérvár felé (félúton) szakadt az eső, mire odaértem, nyoma sem volt. De tényleg, ott annyi csapadék se volt, hogy a port elnyelte volna. Pedig ez jól jött volna később.

Még egy gondolat jutott eszembe – ProblemChildnak is tanulságul –, az esti koncert előtt sorban álltam a WC előtt, akkor láttam egy praktikus megoldást: telefon elemlámpa üzemmódba, és máris látod, mibe (nem) lépsz bele az egyébként kivilágítatlan mozgóvécében. Ugye, hogy mégis érdemes telefont vinni?

Második napra egyébként visszaállt a megszokott rend, rockzene a kis nagyszínpadon, ahol ötkor kezdett a brit DragonForce. Megmondom őszintén, az ízléstelen lemezborítóik nem bátorítottak lemezvásárlásra eddig, de az élőben nyomott produkciójuk előtt le a kalappal! A tűző napon ugyan a fénytechnika mit sem ér, de azért mentek bőszen a színes reflektorok.

A középre állított dobogón ott volt a két wah-pedál egymás mellett, hogy akár felváltva, akár az ikergitár szólóknál együtt oda felpattanva nyomhassák ezerrel. A lelkes közönség a Judgement Day alatt circle pitbe kezdett, az általuk felkavart por (és itt jön be a képbe, hogy a velencei eső nem ért el ide) több embert kiűzött az első sorokból. Közben az előttem álló FEZEN-es pólójának hátát bámultam: a negyedik napi főműsorszám, a Korpiklaani egy sorban volt a csütörtökön nyitó DragonForce-szal. Hát ennyit a második két napról.

A háttérvetítés kimerült az aktuális borítók váltogatásában, és közben azt is megjegyeztem magamban, hogy sajnálatos módon a tavalyi oldalsó kivetítők eltűntek idén. Karlengetés jobbra, karlengetés balra, Marc Hudson énekes értette a dolgát, hogy kell egy frontembernek viselkedni. Nem mellesleg piszok jó hangja is van, a fejhangú magasakat is tisztán hozta. Két szám között elmondta, hogy Londonból jöttek, és ez az idei első fesztiválfellépésük. És mi az első szó, amit megtanult magyarul? „Egészségedre!”

Valami probléma volt az egyik gitárral, a két gitáros a technikusokkal elvonult hátra, a pár perces technikai szünetet Frédéric Leclercq basszusgitáros (Honnan is ismerős a neve? Az első három Heavenly-lemezen játszott.) egy rögtönzött Another One Bites The Dust futammal húzta a közönséget, amibe a dobos is beszállt, majd amikor megunták, átmentek free jazzbe. Bírom, amikor a zenészek nem blokkolnak le, ha nem a kötelezőt kell játszani.

Közben befutott Bigfoot is a fiával (Littlefoot), és kérdezte, honnan jöttek ezek. Németek? Vagy finnek? Hát igen, ez a Sonata Stratovarius Thunderstone Arctica vonal a skandináv power metalt juttatja az ember eszébe. A német nem is értem, hogy merülhetett fel. (Egyébként ennek a vonalnak a sajátja az is, hogy a billentyű rendre samplerről szólal meg.) Közben az énekes „Go on!” – bátorította a circle pitet, mire azok még nagyobb porkavarásba kezdtek. Öreg vagyok én már ehhez. Mióta a Szigeten az Iron Maidenen elestem és majdnem eltapostak, inkább csak hátulról nézem az őrületet.

„How many ladies are here?” – jött a 11.000.- forintos kérdés (ennyi volt a helyszíni beugró). A következő Seasonst a hölgyeknek ajánlották. A Fury Of The Stormban egy ikergitár tapping szólót láttam, amitől leesett az állam, az azt követő Cry Thunderben meg egy ötperces közönséghergelést. Most is a basszer és a dobos volt a főszereplő, de ez hiába volt begyakorolva, nem ütött akkorát, mint a spontán produkciójuk. Ott is hagytam a bulit. Csak a távolból hallottam, hogy egy szám volt még utána.

Reaching Into Infinity (Intro) / Ashes Of The Dawn / Operation Ground And Pound / Judgement Day / Three Hammers / Seasons / Fury Of The Storm / Cry Thunder / Through The Fire And Flames

Kotzen előtt ittunk egyet Bigfoottal és megegyeztünk, hogy ő is belekotyog majd az én írásomba, ahogy én a Judas Priestbe (akkor még csak terveztem, de amint hazaértem, megtörtént). Szóval itt az ő summázása DragonForce-ékról:

Kicsit elkéstem a londoni illetőségű DragonForce koncertjéről, érkezésemkor legalább huszonöt perce játszottak. Eddig hét albumon estek túl, és nem kevés személyi változást éltek meg.  Már az is meglepett, hogy így délutáni műsorsávban melegítő bandaként milyen jól szóltak. És nagyon szimpatikusnak tűnt a hozzáállásuk: nem vették haknira a figurát, sokat mozogva, lendületesen tolták tempós, egyébként dallamos nótáikat, A két alapítótag, Herman Li és Sam Totman összeszokott párosként pengette gitárját, ám számomra visszatetsző volt, hogy bár billentyűs részt hallottam, ilyen irányú zenészt nem láttam a színpadon. Legalább vendégként valaki ott állhatna/ülhetne egy Korg sor-mögött.

Ettől függetlenül jó nyitánya volt a fesztiválnapnak és a közönséget is sikerült megmozgatni az erős napsütésben. Ha ilyen jó volt a nyitány, gondoltam, a folytatásban sem fogok csalódni, amikor a nagy nevek műsorát hallhatom. Hála istennek, nem csalódtam! (Bigfoot)

Richie Kotzen fél hétkor kezdődő műsora nekem olyan volt, mintha egy LOTS Music koncerten lettem volna. Power trió egy igazi gitárhőssel az élén, aki a többiektől – kiváló gitáros, átlagos énekes – eltérően énekelni is nagyon tud. Sőt, még billentyűzni is leült a koncert közepén, ilyet meg csak MacAlpine-tól láttam korábban.

Richie Kotzenben az volt az érdekes, hogy jazzes basszus futamokra gitározott hol blues, hol blues-rock, néha funky stílusban. Az éneke meg Glenn Hughes funky / soul stílusát idézte, csak annak sikolyai nélkül. Fender basszusgitár, Fender Telecaster (Richie Kotzen signature) szólógitár és Yamaha OAK Custom dob. Profi zenéhez profi hangszerek! Jól kivehetők voltak szerencsére a mögöttük lévő videofalon kinagyított élő adásban. Kotzen nem kispályás! A Bad Situationban fej mögött szólózott guggolva. Csak úgy poénból.

Dylan Wilson basszusszólója is érdekes volt: üveghangokkal teli harmóniákat vett fel a sequencerre, majd arra szólózott rá. Később a dob is beszállt, majd Kotzen is, meglepetésre billentyűk mögé ülve. Egy idő után át is ment a basszusszóló billentyűszólóba, Kotzen annyira beleélte magát, néha fel is pattant, már szinte azt vártam, hogy lábbal kezd játszani a hangszeren, mint Jerry Lee Lewis. De nem, megmaradt a hagyományos játéknál. Ami viszont nem volt hagyományos: elektromos gitár hangszínt kevert ki magának. A The Road zongorás balladának indult, majd beszálltak a többiek is a második strófánál, Kotzen azonban maradt a billentyűknél, ám átváltott erre a gitár hangszínre. Fura volt egy gitárost látni, amint billentyűn játszik gitárszólónak hallatszó dolgot.

Mike Bennett is eleresztett egy fifikás dobszólót, és bár nem vagyok híve fesztiválokon az ilyesfajta tömegoszlató fegyvereknek, ebbe a stílusba belefért. Hogy azt ne mondjam: kellett.

Az az igazság, hogy egyébként is jóval lazább volt a tömeg, mint a DragonForce alatt, sokan átmentek inkább a Kowalsky meg a Vega műsorát nézni a másik színpadhoz. Bigfootunk is elmondta a maga véleményét:

Rövid időn belül már másodszor járt hazánkban az amerikai gitáros triójával. Éles volt a stílusváltás a DragonForce muzsikájához képest. Hosszú, sokszor savas-meditatív gitárszólókat engedett szabadjára, Jeff Beckhez hasonlóan ő is ujjaival pengette a hat húrt, bár nem Fender Stratón játszott, hanem egy Telecastert nyüstölt végig. Ma már nem annyira elterjedt ez a hangszer, ám Jimmy Page a Zep kezdeti időszakában ilyen gitáron pengetett, vagy Andy Summers is ezt a márkát használta a Police-ban, időnként Gary Moore kezében is feltűnt egy példány.

Lecsupaszított, ám mégis harmóniákban gazdag zenét produkált Kotzen, és ellentétben a legtöbb gitáros-énekes figurával, ő az énekfronton is legalább olyan színvonalat nyújtott, mint gitárján. A közepén túl hosszúnak tűnt a lírai rész, amikor pár számot billentyűs kísérettel adott elő, igaz nem értettem a szándékát, mert a Korg majdnem pont úgy szólt, mint a gitárja… De itt bizony leült a produkció.

Mindent összevetve remek muzsikát hallottam most is, ám azt gondolom, Richie Kotzen zenéje egy kisebb, intimebb környezetben érvényesül igazán, nem egy fesztiválon. (Bigfoot)

Losing My Mind / Your Entertainer / Bad Situation / Love Is Blind / High / Fooled Again / Socialite / Bass Solo / The Road / Meds / Drum Solo / Fear / Remember / Help Me / War Paint

Bigfootal bedobtunk még egy sört, neki tét nélküli volt, mert hozták, mint előző nap engem, nekem le kellett ugrálnom a hátralévő két koncerten. De nem féltem tőle, hogy bennem marad a szeszfok, mert két kedvencem lépett egymás után a porondra.

Fél kilenckor kezdett a Mr. Big, mi meg lekéstük! Annyira elmerültünk a beszélgetésben, hogy észre sem vettük a hatalmas Mr. Big feliratot, csak a zene első hangjaira eszméltünk. Futás! A Daddy, Brother, Lover, Little Boy alatt azt vettem észre, hogy ProblemChild ott csápol tőlem pár méterre, előttem meg Gamsz Árpi áll. Imádom ezt a számot, nagyon jó koncertnyitány, és zseniális ötlet a gitárok pengetése elektromos fúróval. Én elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy kerül a kezük ügyébe, miközben ezerrel szólóznak egyébként is a dalban. Nos, a megoldás végtelenül egyszerű volt: Eric Martin nyomta a kezükbe a megfelelő résznél.

A Mr. Bigben az a legnagyszerűbb, hogy úgy tudnak akár rádióslágereket is írni, hogy közben egy pillanatra sem adnak alább a minőségből. Garancia erre Paul Gilbert és Billy Sheehan hihetetlen tehetsége, hangszeres tudása, a hatvanhoz közel is kölyökképű Eric Martin megkopni nem tudó hangja és az a négyszólamú vokál, amellyel a dalaikat meghangszerelik és élőben is előadják. Igen, négy szólam, ha kell! A Pat Torpey-t (most már végleg) helyettesítő Matt Starr is énekel.

A februárban elhunyt dobosnak ajánlották egyébként a Take Cover című dalukat, melynek bonyolult dobképletét Torpey hozta a dalba, a közönség meg a „Save My Soul”-t hozta kórusban Martin vezényletére. Paul foggal tépte, Billy ököllel ütötte a hangszerét az Alive And Kickin'-ben, Martin meg a fejre állított mikrofonállványt úgy tekergette, mint valami sportkormányt. A két gitáros zseni egy percre sem ált le: Paul üveghangokból gyártott intrót a Just Take My Heart elejére, Billy a Green-Tinted Sixties Mind versszakai alatt kvázi mini basszusszólókat adott elő.

A Price You Gotta Pay egy remek blues, melyet megfejeltek még egy harmonikaszólóval, melyet Billy adott elő egy kézzel, miközben a másik kezével pengetett. Ericé volt a „harmadik kéz”, amely a hangokat fogta a gitárnyakon. Aztán még egy ének-gitár párbaj is belefért, és a közönség megénekeltetéséről sem feledkeztek meg.

Paul Gilbert gitárszólója alatt végig ment egy lábdobszerű taktjel, miközben a dobos már rég nem volt a színpadon, és csak a végén jöttem rá, hogy ő nyomja lábbal, Billy Sheehan meg a ventillátor elé állt lófarokba fogott hajjal. Nem működött, hagyta is a francba! Hatalmas volt mindkét szóló, volt itt minden, üveghangok, tapping, gitárnyak lefogása jobb kézzel a játszó bal fölött, de azt a 2009-es közös szólót nem tudták überelni, amit a reunion turnéjukon mutattak be.

A Wild Worldben Martin is akusztikus gitárt ragadott, Paul meg egy olyan spanyolos futammal inditott, hogy Paco de Lucia biztosan mosolyogva nézte a felső páholyból. „Are you old school rock and roll lovers? – kérdezte Eric. – We are” – fejezte be a Rock & Roll Over bevezetőjeként. Volt ikergitár szóló (ahol a basszus volt az ikre a szólógitárnak), felelgetés, párbaj, majd a zenekar bemutatása után a To Be With You hatalmas kórus (több ezres közönség) kísérettel. Eszméletlen jazzes basszus futamokkal tarkított Colorado Bulldoggal zártak, hogy kellemesen elfáradjunk.

Kis (bevallottan kis, igazából nagy) csalódás volt, hogy bár egy nap, egymás után léptek fel Kotzennel, nem csináltak közös produkciót, pedig a lehetőség adott volt, csak az akaraton múlott. Nem akarták. Pedig egyszer már megtették két hónappal ezelőtt, amikor a Pat Torpey emlékére rendezett emlékkoncerten elnyomták együtt a Shine / Dancin' With My Devils / Superfantastic hármast. Hát az Superfantastic lett volna! De talán úgy akartak tisztelegni barátjuk emléke előtt, hogy egyszeri és megismételhetetlen legyen a dolog.

Na, ehhez mit szóltál, Bigfoot?

Ezt a bulit vártam a legjobban. Előtte még sosem láttam élőben Billy Sheehan szuperbandáját, és őszintén szólva nem annyira merültem bele munkásságukba. Dögös, lényegre törő, sokszor nem túl bonyolult alapú hard rock dalok váltották egymást az AOR-irányultságú kompozíciókkal. Amit azonban Sheehan és Paul Gilbert műveltek egyes dalokban, arra nincs szó.  Billy Sheehan persze, hogy nem elégedett meg azzal, hogy ő a ritmusszekció tagja, a basszusgitár abszolút szólóhangszerként (is) funkcionált. Eric Martin kiváló formában énekelt, szerintem teljesen feleslegesen sminkelte ki magát olyan erősen.

Persze, ez csak álom volt, de szívesen megnéztem volna egy Paul Gilbert-Richie Kotzen gitárpárbajt, ha már így egymás után léptek fel, és Gilbert helyén egy időben Kotzen játszott a Mr. Bigben, ám ez a vágy csak vágy maradt.

Szívesen hallgattam a Cat Stevens-feldolgozást, a Wild Worldöt (szeretem Cat Stevens zenéjét), ám nem ettől lett emlékezetes a Mr. Big koncertje. Tudtam, hogy négy géniusz zenél együtt, ám azt nem gondoltam, hogy zenei igény szempontjából ilyen elképesztő magasságba teszik a lécet. (Bigfoot)

Daddy, Brother, Lover, Little Boy (The Electric Drill Song) / Undertow / Alive And Kickin' / Just Take My Heart / Take Cover / Green-Tinted Sixties Mind / Everybody Needs A Little Trouble / Price You Gotta Pay / Guitar Solo / Open Your Eyes / Wild World / Rock & Roll Over / Around The World / Bass Solo / Addicted To That Rush / To Be With You / Colorado Bulldog

Az Accept előtti átszerelés elment azzal, hogy kicaplattunk a parkolóba: egy közös barátunk a közvetítésemmel küldött szovjet nyomású bakeliteket Bigfootnak, a Melogyija kiadású lemezek ma már kuriózumszámba mennek (nekem is van egy ’Ijszosz Hristosz Szuperzvezda’ feliratú dupla lemezem, amin Ian Gillan énekel).

Az Accept-koncert elé nagy várakozásokkal tekintettem, mert a Bang Your Headen olyan bulit nyomtak, amit egyértelműen Udo Accept-tiszteletkörei ihlettek. Starlight, Slaves To Metal, T.V. War, Ahead Of The Pack, Objection Overruled, és a ráadásban a nagy Udo-kedvencek, az I'm A Rebel és a Burning voltak elrejtve az új lemez dalai és a kihagyhatatlan örökzöldek között. Ehhez képest a fél 11-kor kezdődő koncerten elővették a kelet-európai blokknak tartogatott szovjet himnuszos Stalingrad-egységcsomagot, és gyakorlatilag lenyomták még egyszer a januári bulit, kicsit rövidebb verzióban.

Hej, mit nem adtunk volna a nyolcvanas években, ha csak egyszer is eljön hozzánk az Accept! De 2005-ig kellett várnunk rájuk, és az volt egyben az utolsó fellépésük is Udóval. Bezzeg az újjáalakulás óta évente jönnek! Akár többször is. Persze Wolf Hoffmannt mindig jó látni, nagyon élvezem a játékát és a lelkesedését, de az én lelkesedésemet az dobta volna fel, ha mást játszanak, mint januárban. Az azért poén volt, mikor a színpad közepén, az emelvényen rálépett az egyik füstágyúra és amikor az beindult, olyan volt, mintha a lába füstölne játék közben.

Peter Baltes is remek basszusgitáros, de Billy Sheehan után igen nagy volt a kontraszt. Ebbe a germán metalba belehalt volna Billy. Halálra unta volna magát. Ahogy megy néha percekig a sikálás, mielőtt valami érdemleges történne a hangszeren... Igazából ehhez a zenéhez ez jó és ez kell, de Billy játéka után ez a stílus vérciki volt.

Tornillo jó formában énekelt, szerencsére most nem csináltak negyven percet az utolsó három számból (Metal Heart, Teutonic Terror, Balls To The Wall), sőt, nem is ezek voltak az utolsó számok, mert a végén mégis csak elnyomták az I'm A Rebelt és a Burninget. Két dal a nyolcvanas évek elejéről, melyek igazi partihangulatot hoztak a súlyos riffek után a germán metal mezejére. De halljuk, mit mond Bigfoot, aki nálam sokkal lelkesebb volt, és a fia is az Accept miatt nézte meg a FEZEN második napját!

Idén már másodszor láttam Wolf Hoffmannt és Népi Zenekarát. Januárban CsiGabiGa kollégámmal meglestük őket, akkor az új album (’The Rise Of Chaos’) dalai elég frissen szóltak. Nos, a repertoár szinte semmit sem változott, pedig az utóbbi koncerteken pár meglepetést berámoltak a szetlistába, olyanokat, amiket Udo is műsoron tart. Ne mondja nekem senki, hogy nincs kettőjük közt konkurenciaharc!

A banda ezúttal is feszesen játszott, köszönhetően a halálpontos Peter Baltes - Christopher Williams ritmusszekciónak. Wolf barátunk most is vitte a prímet, nem sok szólót engedett át Uwe Lulisnak.

Nagyon sokat pózolt a színpad közepén, Mark Tornillónak csak a szélek jutottak éneklés közben. Persze sokszor felvette a három gitáros a jellegzetes támadóállásos metal pózt, mindezt grimaszolva, jelezve, hogy ők bizony tudnak röhögni saját magukon. Ez viszont szimpatikus hozzáállás volt. A végén fergeteges rock and roll buliba torkollott az Accept koncertje az I’m A Rebel és a Burning elsikálásával – sikerült még egy lapáttal rátenni az egyébként is forró hangulatra. (Bigfoot)

Die By The Sword / Stalingrad / Restless And Wild / Koolaid / No Regrets / Analog Man / Final Journey / Princess Of The Dawn / Midnight Mover / Up To The Limit / Pandemic / Fast As A Shark / Metal Heart / Teutonic Terror / Balls To The Wall / I'm A Rebel / Burning

Még egy éjszaka a Velencei-tó partján, hogy kényelmesen, amolyan „nyuggeresen” menjünk haza másnap délre. A második két nap már nem érdekelt olyan szinten, hogy maradjak, és a naponta ingázó Savafan is kihagyta a harmadik napot. A negyedikről viszont készített képes beszámolót, amit megnézhettek ITT.

 

Szerző: CsiGabiGa és Bigfoot
Fotók: Savafan
További képek ITT
Köszönet a lehetőségért a FEZEN szervezőinek!