Kísért a múlt: Nightwish, Beast In Black – Papp László Budapest Sportaréna, 2018. 11. 20.

írta Hard Rock Magazin | 2018.11.25.

Ez a Tuomas Holopainen érdekes egy fickó. Néha úgy érzem, hogy egy rejtvény az ipse, és azt kell mondjam, hogy a Nightwish 2018 novemberi, sportarénás koncertje sem juttatott közelebb a megfejtéshez vele kapcsolatban. Valószínűleg a zsenikre oly jellemző, átlagembernek zavarosnak tűnő gondolkodás az, ami miatt nem igazán látok bele az agytekervényeinek mozgatórugóiba. Mondjuk nekem nem is feladatom, hogy ilyen vállalkozásba kezdjek, egyrészről sem agyturkász nem vagyok, másrészről meg jobb dolgom is akad, mint egy dalszerző lelki- és mentális világában vájkálni. Mindenesetre a kérdéseimet e cikk apropóján azért felteszem.

A Nightwishnek sohasem kellett szomszédba mennie a hangulatért és az atmoszféra megteremtéséért, ugyanis – hála az ikonikus dalszerzőnek – már önmagában a stílus, amit megteremtettek, elég szórakoztató és közönségbarát.

Floor Jansennel kiegészülve zenei téren, úgy érzem, minden helyére került a bandában: a hölgy képtelen hibázni, és immár visszatekintve jól látszik, hogy Tuomas biztosra ment, amikor rá esett a választása. Floor a színpadi jelenlét és az éneklés terén is tökéletes munkát végez, akár a telefonkönyvet is felolvashatná, akkor is az állunkat keresgélnénk a földön.

A zenésztársakkal meg sohasem volt probléma. Marco Hietala karizmatikus énekhangja mellett Jukka Nevalainent helyettesítő Kai Hahto dobossal atombiztos alapokat biztosítanak, Troy Donockley szépen színesíti a muzsikát hangszerkavalkádjával, Emppu meg… nos, szépen szóltak a power chordjai.

A koncert a ’Decades’ című válogatásalbum köré épült, amelynek apropóján az együttes minden korszakából hallhattunk felcsendülni dalokat, köztük igazi rajongói csemegék is terítékre kerültek, különösen a Nightwish korai albumairól. A színpadképet egy hatalmas, mozivászon méretű kivetítő töltötte be, ahol a teljes buli időtartama alatt ment az aláfestő vetítés, továbbá nem maradhatott el a pirotechnikai bemutató sem. Kétségtelen, hogy szemkápráztató volt az összkép.

A fentiekből talán kitűnik, hogy egy több mint tisztességgel megtartott előadást kapott e keddi estén a publikum, amely igazi audiovizuális élményt nyújtott. Összességében a hangzással sem volt baj, minden tisztán és jól kivehetően szólt, talán egyedüli a gitárhangzás vált néha kásássá, viszont az az elsöprő hangerő, amit én egy Nightwish-bulitól már a legelején vártam, csak a koncert végére érkezett meg, de ez már csak kukacoskodás.

Amivel azonban nem tudtam elégedett lenni, az valahol az egész 'Decades Tour' mögötti elképzelés. Ugyanis az előadott szetlista számomra a koncepciótlanság benyomását keltette. Valahogy úgy éreztem, hogy Tuomas nem teljesen tudta, hogy mit akar, amikor megálmodta ezt a turnét. Értem én, hogy a cél a múltidézés volt, és bemutatni, hogy az unásig játszott direkte slágereken kívül is rengeteg felfedezni való akad a Nightwish repertoárjában, de én nem gondolnám, hogy erre Floor érájában lett volna szükség. Ugyanis az együttes történetének nincs egy egységes íve, mint egy Iron Maidennek, Judas Priestnek vagy bármelyik metal klasszikusnak, hanem két hatalmas törést és stílusváltást találunk a múltban, amelyek három, egymástól karakterben nagyon eltérő énekesnő szerepeltetését is jelentették.

Floor Jansen vitán felül a legtechnikásabb e három hölgy közül, és csuklóból rázza ki bármelyik tételt a korábbi érákból, azonban ő se nem Tarja Turunen, se nem Anette Olzon. Ugyan a közvetlen elődjénél Floor magasan jobban teljesít a Tarja által felénekelt tételekben, az operára jellemző technikát nem tudja olyan minőségben hozni, mint a banda eredeti dalnoka. Egyes számok – amelyeknek az élét éppen az operás ének adja meg – ezért az előadásában kissé kiüresedtek (az általam nagyon várt 10th Man Down nagy sajnálatomra kifejezetten nem állt jól neki). Hasonló a helyzet az Anette számára írt szerzeményekkel: a svéd hölgy sokszor kislányos bájjal megáldott hangját és néhol egészen bravúros ugrásait Floor karakteres, karcosabb hangja nem tudja visszaadni. Persze a ’Dark Passion Play’ és az ’Imaginaerum’ dalai sokkal jobban állnak neki, csak finom részletekben találunk valódi eltéréseket, azonban ebben az esetben is érezhető volt a különbség.

Mindezzel együtt nyilvánvaló volt, hogy a holland hölgy sokkal jobban érezte magát a kissé poposabb, filmzenésebb – azaz mondjuk a ’Century Child’ utáni lemezek – dalainak éneklése közben, a számára íródott Élán és a The Greatest Show on Earth közben pedig valósággal brillírozott (ahogyan tette azt a záró Ghost Love Score-ban is, amelyet nagyságrendekkel jobban ad elő Tarjánál). Tehát alapvetően a műsorral volt bajom, és nemcsak azért, mert úgy éreztem, hogy Floor kissé erőltetett szerepbe került (húsz dalból össz-vissz négy olyan tétel hangzott el, amit eredetileg nem Tarja énekelt), hanem a dalválasztás sem működött mindig. A koncert közepén egy elég erőteljes hangulati zuhanás volt tapasztalható a közönség körében, köszönhetően a nagyon hasonló ritmikájú daloknak. A sodrást megszakító Dead Boy’s Poemet viszont a közönség jó része pisiszünetnek tekintette, és tömegesen vonultak könnyíteni magukon vagy sörért a büfébe.

Fonák módon – annak ellenére, hogy a korai dalok képezték a koncert gerincét – a legnagyobb ováció és tombolás az I Want My Tears Back és a Last Ride of the Day párosát fogadta, amely darabokhoz se Tarjának, se Floornak nem volt köze. Ebből is látszik, hogy a közönség jobban fogadta az újabb szerzeményeket. Ami még egy kisebb szálka volt a szememben, hogy a hatalmas kivetítőn zajló színes-szagos képi világ kicsit túl sok volt az ízlésemnek, de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás a részemről.

E kritikáktól függetlenül igazi panaszra nem lehet oka senkinek, mert önmagában a zene hozta azt a színvonalat, amit Holopainentől és kompániájától elvár az ember. Az egész koncert érzelmekkel teli volt, amit ezek a zenészek csodálatosan tudnak átültetni hangjegyekké, így akármennyire is akar kritikus lenni az ember, végül a hangulat csak magával ragadja. Éppen ezért élményszámba megy minden egyes Nightwish-koncert, ahogyan e budapesti fellépés is ilyen volt. Nem vagyok abban a pozícióban, hogy javasolgathassak Tuomas barátunknak, azonban ha tehetném, azt mondanám neki, hogy ne a múlttal foglalkozzon. Számomra már a ’Decades’ is meglehetősen érthetetlen kiadvány volt, az utolsó rókabőr lerángatásának tipikus esete, az ’End Of An Era’ újrakiadásáról meg már ne is beszéljünk… Tehát le kéne zárnia tényleg azt a bizonyos érát, és a jelenlegi énekesnőjére koncentrálnia, mert az ’Endless Forms Most Beautiful’ közel sem tudott kihozni Floorból mindent, elveszett a lemezen a karaktere. Anette Olzon stílusát is csak a második kísérletre csípte meg, és a végtermék, az ’Imaginaerum’ a Nightwish egyik legjobb albuma lett. Most készülőben van az új lemez, ami 2020-ban jelenik meg, és nagyon remélem, hogy nem fog a múltnak semmilyen árnya rávetülni. Addig persze én elmegyek a hazai Nightwish-bulikra (ha lesz ilyen), mert a kritikák ellenére minden koncertjük lenyűgözően profi, hangulatos és csodálatra méltó. (Adamwarlock)

Dark Chest of Wonders / Wish I Had an Angel / 10th Man Down / Come Cover Me / Gethsemane / Élan / Sacrament of Wilderness / Dead Boy's Poem / Elvenjig / Elvenpath / I Want My Tears Back / Last Ride of the Day / The Carpenter / The Kinslayer / Devil & the Deep Dark Ocean / Nemo / Slaying the Dreamer / The Greatest Show on Earth (Chapter I: Four Point Six; Chapter II: Life; Chapter III: The Toolmaker) / Ghost Love Score

Az előzenekarról is essen néhány szó, ha már magyar vonatkozása is van a csapatnak. Nagyon vártam a Beast In Black műsorát. Volt szerencsém látni őket a Rhapsody Reunion turnén itt Pesten, de ez az este teljesen más volt. Egy aréna közegben fellépni nagyobb felelősséget követel, és másfajta hozzáállást igényel. Máté nemrég elmesélte, hogy ez a turné teljesen más, mint amiben eddig részük volt, itt elsősorban a zenélésre tudnak fókuszálni és maximális erőbedobással tudják tolni a szintivel megtámogatott metalt.

Megilletődöttségnek már nyoma sem volt, túl vannak már pár arénabulin, de számunkra és a zenekar magyar tagjának mégis különleges volt az este. Az intro után nem robbantak be a színpadra, de az első taktustól elérték, hogy a közönség rájuk figyeljen. Gondolom többen ismerték a bandát, de szerintem jó pár új rajongót is szereztek az este alatt. Amiben picit más volt ez a koncert, mint a Barba Negrás műsor, hogy talán több dolog ment samplerről, mint ott. A vokálok is kaptak egy kis effektet, Máténak nem ilyen a hangja. De pont ettől szólalt meg úgy, mint a lemezen.

Ahol én voltam, egész jól szólt a cucc, amiért viszont egy fekete pont jár, az a világítás. Tudom, hogy az előzenekari státusz jár egy kis mínusszal, de sajnos a buli alatt a molinók és Atte Palokangas dobos kaptak igazából fényt. Pedig a többiek is megérdemeltek volna némi figyelmet, mert nagyon jó bulit nyomtak. Most nem volt nagy rohangálás a színpadon, Anton is talán egyszer-kétszer hagyta el a színpad jobb oldalát.

Egymás után jöttek az első lemez dalai, amikből több nóta már a közönség kedvence lett az egy év alatt. És Yannis is lemezminőségben hozta a lemezen oly változatos énektémákat, frontemberként is tartotta a kapcsolatot a közönséggel, akik a buli második felére szinte csordultig töltötték az arénát.

A Crazy, Mad, Insane előtt már jelzés értékű volt, hogy a molinók mögül háttal jöttek ki a srácok és a szám kezdetére megfordulva megint láthattuk a „Crazy-Mad-Insane” futófelirattal ellátott napszemüveges poént. Jó ötlet és annyira jól passzol ehhez a dalhoz. Ami most feltűnt, szemben az előző bulival, hogy Atte mennyire őrült figura, és ezt jó értelemben véve mondom. Folyamatosan vigyorogva tolta le a bulit, eszement módon püfölte a bőröket.

Nem véletlen, hogy a Blind And Frozen nézettsége már 10 millió felett jár, itt is a legnagyobb közönségsikert aratta a nóta, az egész csarnok egy emberként tapsolt a kiállás utáni résznél, illetve a banda is tudja, miként kell beindítani a közönséget. Ami már jól működött az Acceptnél is, az itt is bevált, többször is összeállt a három gitáros és közös headbangelésbe kezdtek, mögöttük Atte látványos játékával igazán élvezetes látványt nyújtottak.

Az End of the World előtt Máté kapta meg a mikrofont és elmondta, mennyit jelent nekik, hogy ennyien eljöttek, és különösen neki mennyit jelent ez a buli. Az egész turné egy álom a bandának, de ez a koncert nagyon különleges számára. Ha emlékeim nem csalnak, nem volt még olyan külföldi zenekar az arénában, melynek soraiban magyar srác is játszik. Mindent egybevetve nem éreztem azt, hogy elvesznének egy ekkora színpadon, még az igen puritán színpadképpel sem. Elfogult vagyok velük szemben, de jó volt látni, hogy a buli elejétől megfogták a közönséget és a kölcsönhatás nem csökkent a buli alatt. Várom a második lemezt, az első headliner turnéjukon sajnos nem találkozunk, de utána biztosan. (Savafan)

Beast in Black / Eternal Fire / Blood of a Lion / The Fifth Angel / Born Again / Ghost in the Rain / Crazy, Mad, Insane / Blind and Frozen / End of the World

 

Szerző: Adamwarlock és Savafan
Fotók: Savafan
Köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT