Az első két nap: FEZEN, Székesfehérvár, 2017. 08. 02-03.

A FEZEN mostanában nincs jóban Istennel. Tavaly mennydörgést küldött rájuk, idén forróságot. Az év legmelegebb hetére esett a huszadik fesztivál, a közel 40 fokban nem egyszerű bulizni. Azokat meg kifejezetten sajnáltam, akiknek dolgozni kellett: zenészek, roadok, rendfenntartók... Le a kalappal a teljesítményük előtt!

A FEZEN is kezd megváltozni. A Szigetről már szinte teljesen kiszorult a rockzene, és most már ők is felismerték, hogy a 2015-ös Judas Priest-koncerttel maximálisra járatták a nézőszámot, innen csak a popkultúra irányába nyitással lehet továbbfejlődni. Ezért is építették át tavaly az egészet, és lett két nagyszínpad: egy a rockzenének, egy a popnak. És bejött nekik! Őszintén szólva, szomorúan vettem tudomásul, hogy az első napon Majka és Curtis "lenyomta" a Theriont, és a Wellhellón is többen voltak, mint a Blind Guardianen. Csak abban bízom, hogy a fesztiválszervezők rocker vére nem válik vízzé, és megmarad a mi zenénk is a repertoárban. Bánom is én, ha másik négy nagyszínpadon is megy a „tingli tangli music” (ahogy Vogáék megénekelték egykor), ha a maradék egyen ilyen színvonalas produkciókat láthatunk a jövőben is!

Szóval nézzétek el nekem, ha nem adok teljes fesztiválkörképet! A produkciók 80%-a számomra érdektelen volt, de a Hammerworld Csarnok műsorába se tudtam belekukkantani az elcsúsztatott kezdésidők miatt. Az a félórás átszerelési szünet meg egyébként is kell az embernek egy kis pihenésre, ejtőzésre, beszélgetésre a barátokkal, ismerősökkel, koncert közben azt a hangerő úgyis lehetetlenné teszi. Így aztán nagyjából a Fehérvár Színpad - büfésor - WC-sor vonalon mozogtam mindössze a két nap alatt.

De kezdjük az elején! A nagy meleg áldozatául esett a Dalriada produkciója, mert – bár nagyon szerettem volna látni őket – a kánikulától kitikkadva inkább csobbantunk egyet a Velencei-tóban, ahol a szállásunk is volt (Székesfehérváron már hónapokkal korábban is nehezen lehetett szobát találni). Odaérve kellemes meglepetésként tapasztaltam a sajtóbelépő talán egyetlen előnyét (az ingyenességén kívül), hogy amikor meglátták a passt a nyakamban, zsibis helyet kaptunk a parkolóban. (Hogy jutott eszembe ez a katonai szleng éppen most? A lényeg, hogy protekciósan, a kerítés mellett parkolhattunk.) A koedukált motozóbrigádon átjutva (fiúkat a fiúk, lányokat a lányok, nehogy már egy kis élvezet is jusson) a Petőfi sátor és az egyik WC-sor között haladtunk el. Nem tudom, mi történt: használt mozgóbudikat hoztak vagy a motozás után kötelező volt az ürítés is, de első nap negyed hétkor már bűzlött az egész. Mi lesz itt még később?

Egy gyors öblítés a tavaly felfedezett hidegkomlós sörrel, aztán már kezdett is a Therion. (Itt jegyezném meg, hogy a felröppent pletykák hamisak: az 500 forintos sör 5 dl-es korsó volt, az más kérdés, hogy kellő mennyiségű habbal sikerült többségében négy decit csapolniuk az ügyes bártündéreknek.) A Therion gyakorlatilag 2010 óta nem adott ki új anyagot, így egy laza besztof programot állíthattak össze a szimfonikus metal korszakukból. A koncertre azért is voltam kíváncsi, mert korábban az alapító gitáros (gyakorlatilag egyetlen folyamatos tag) Christofer Johnssonnál gerincsérvet állapítottak meg, mely állítólag az állandó headbangeléstől alakult ki. Később bejelentette, hogy gyógytornával sikerült elkerülnie a műtétet, de a nyári fesztiválokon talán csak ülve tud játszani. Ehhez képest úgy robbant be a színpadra cilinderében, mintha meg sem akarna állni Pestig.

A Therion énekese 2010 óta az a Thomas Vikström, akit többek között a Brazen Abbot-lemezek egyik hangjaként is ismerhetünk. Szóval nem újdonság számára, hogy osztozni kell az énektémákon. Itt például a lányával, a szőke hosszúcombú Linnéával, és a vörös töltött galambbal, a szoprán énektémákat hozó Chiarával. Ettől a hármastól egyébként olyan érzésem támadt, mintha a Nightwisht keresztezték volna az Avantasiával. (2017-re be is terveztek egy rockoperát, amit csak Johnsson betegsége miatt halasztottak el. Helyette kaptuk tehát a válogatást a korábbi albumaikról, ami őszintén szólva fesztiválprogramnak jobb is.) Vikström egy olyan koptatott bőrdzsekiben és motoros sapkában lépett színre, amitől rögtön Halford-érzése támadt az embernek. A csapatot Christian Vidal gitáros, a Last Autumn's Dream lemezekről ismert Nalle Påhlsson basszusgitáros és az ex-Amon Amarth dobos, Fredrik Andersson tette teljessé.

Ennek megfelelően nagyon nagy energiával játszottak, rengeteg színpadi mozgással, ami egyrészt az énekesek folyamatos előre-hátrarendeződéséből, valamint a gitárosok sorozatos helycseréjéből vagy összeállásából tevődött össze. Tényleg igazi látványos koncertet adtak a még mindig meleg késő délutánban, különösen tetszett, hogy Linnéa nemcsak Doróhoz hasonló rocker stílusban énekelt, de ő vezette elő a hörgéseket is. A rajongótábor lelkes The-Ri-On skandálása közepette pedig a Rasputinról szóló The Khlysti Evangelistet is eljátszották, melyet az ugyanabban az évben kiadott másik albumról a Lemuria követett. Egyetlen negatívumként azt tudom a szemükre vetni, hogy szimfonikus metal bandaként billentyűs nélkül samplerrel fellépni... Mintha Tuomas nélkül játszana a Nightwish élőben.

Setlist: The Blood Of Kingu / Din / Son Of The Sun / Schwarzalbenheim / Abraxas / Flesh Of The Gods / Wine Of Aluqah / Ginnungagap / Invocation Of Naamah / The Khlysti Evangelist / Lemuria / Son Of The Staves Of Time / Typhon / The Rise Of Sodom And Gomorrah / To Mega Therion / Cults Of The Shadow

A Blind Guardian tavaly júliusban jelentette be, hogy következő észak-amerikai turnéjukon teljes egészében eljátsszák az 'Imaginations From The Other Side' albumot. Nagyot mellélőni nem lehet vele, hiszen az egyik, ha nem a legsikeresebb lemezükről van szó, olyan dalokkal, mint az A Past And Future Secret, a Bright Eyes, az Another Holy War vagy éppen a címadó dal. Szóval a műsorösszeállítás már eleve fél siker. Sajnos a másik fele hiányzott hozzá.

„Utopia / Discordia / Distopia / Discordia” Az intró hangjaira bevonult a zenekar, majd a sötéten kék színpadi világításban belecsaptak a The Ninth Wave-be. Hansi oldalt kint kezdett énekelni, és csak a második sor közben sétált be a színpadra. Megint Halford jutott eszembe erről, de sebaj! A legjobbaktól érdemes ihletet meríteni. Ja, és ha már a merítésnél tartunk: a „Scream for me, FEZEN!” sem saját védjegy. Akkor már inkább a „Köszönöm my friends!” kétnyelvűsége mondható egyedinek. A két lábdobot egy piros-fehér-zöld, sárkányos zászló takarta: a Magyar Blind Guardian rajongói klub zászlaja. Kedves gesztus volt a zenekartól, hogy ezt kihelyezték fő helyre.

Hogy kitöltsék a másfél órás programidőt, játszottak az elején más dalokat is, a Welcome To Dying ikergitárszólója nagyon tetszett, a rajongókat az „I'll teach you how to fly” mondat is igencsak tűzbe hozta, de azután lementek a színpadról, hogy megadva a tiszteletet a fő produkciónak, egy újabb – óracsörgésekkel, harangozással teli – intróra újból bevonuljanak és kezdetét vegye az 1995-ös album megidézése. A címadó dal refrénjét egy emberként üvöltötte a tömeg, és ezt Hansi ki is használta pár másodperces szusszanásra. Az A Past And Future Secrethez behoztak két széket és két akusztikus gitárt, kedvenc feleségem szerint tiszta Blackmore's Night hangulatú lett ez a nóta. Nekem inkább a Rhapsody-lassúk (pl. The Village Of Dwarves) jutottak eszembe róla. Egy kis hízelgés a nagyérdeműnek („Hungarian people has beautiful eyes”) a Bright Eyes felvezetéseképp, majd jött az Another Holy War és az And The Story Endsszel véget ért a lemezbemutató. A ráadásban a The Bard's Song alatt újra előkerült a két szék meg a két akusztikus gitár, de ekkor már javában ment a Wellhello-koncert, és annak zaja csúnyán bezavart a halk nóta élvezetébe.

Nem az a bajom a Blind Guardiannel, hogy csak félig néztek ki metalzenekarnak. André Olbrich piros ESP-gitárja kontrasztban volt Marcus Siepen fekete Les Pauljával, játékuk ellenben szépen kiegészítette egymást. Az egyre inkább ork kinézetű Frederik Ehmke pedig eszméletlen energiával püfölte a bőröket. Ők legalább igazi metal arcok voltak. A Bogdán Csaba-fizimiskájú Hansi Kürsch meg legalább remek frontember. De a turnézenészeik! A fejhallgatóval a fején játszó billentyűsben, Michael Schürenben Környei Attila kiköpött mását láttam, a szebb napokat látott Barend Courbois meg nemcsak hogy Baracs Jánosra emlékeztetett, de még az egyet jobbra, egyet balra diszkós topogása is olyan neotonos volt.

Az a bajom a Blind Guardiannel, hogy állóháborút folytattak a hangszereikkel. Főleg nagy volt a kontraszt az előző Therion után, ahol a gerincsérves gitáros is szaladgált keresztbe-kasul a színpadon. Itt meg mintha mindenki köré rajzoltak volna egy méteres kört, ami megakadályozta, hogy a rocker démonok kimozduljanak belőle. Még az ikergitáros szólóknál sem álltak össze a zenészek, hanem a színpad két szélén tekertek. Csupán a kamerások munkája és a kétoldali, álló formátumú kivetítőkre kitett képek vágása, illetve néha egymásra vetítése hozott némi változatosságot a koncertbe. A közönség egy része is elunta egy idő után, és kisebb, majd egyre nagyobb circle pitek kezdtek beindulni. És őszintén megmondom, számomra is érdekesebb volt az ő őrültségüket nézni, mint a színpadon a „röghöz kötött” zenészeket, akik remek zenét produkáltak, de – ahogy egy időben Vámos Zsoltot is ostoroztam – túlzottan el voltak foglalva a hangszereikkel, és elfelejtkeztek arról, hogy ez egy show.

Setlist: The Ninth Wave / Welcome To Dying / Fly /// Imaginations From The Other Side / I'm Alive / A Past And Future Secret / The Script For My Requiem / Mordred's Song / Born In A Mourning Hall / Bright Eyes / Another Holy War / And The Story Ends /// Nightfall / The Bard's Song / Mirror, Mirror

Érdekes, hogy a fél 11-es időpontot – ami a második nap programja alapján a fesztivál fő helye – az Ossian produkciója kapta. Kicsit meg is ijedtem, hogy nem lesz nézője az előadásuknak, mert pár perccel a kezdés előtt csupán az előző létszám harmada álldogált a Fehérvár Színpad előtt. De aztán az intró hangjaira varázsütésre előkerültek a rajongók és a Blind Guardian közönségéhez hasonló létszám alakult ki.

A rock katonái második felére meglett a hangerő potméter is, és onnan egész jól szóltak, ha eltekintünk attól, hogy Rubcsics Ricsi szólói alatt mennyire üres volt a háttér. Nagyon hiányzik a koncertekről egy második gitár. Még ha csak vendégmuzsikusként is, de elkelne még egy gitáros. Az Élő sakkfigurák kommentje – „Senki nem akar sötét paraszt lenni, mindenki fehér király akar lenni!” – nekem új volt, tetszett, a tavalyi alsóörsi bulin még nem hallottam.

A két gitáros két ventillátor előtt állt, ami lebegtette a rőzsét ezerrel, ebben a melegben pedig „mellékhatásként” hűtötte is a zenészeket. A színpad elején időnként különböző színekben felcsapó füstoszlopok is már amolyan kötelező show-elemek. Az instrumentális Üzenet Rubcsics Ricsi jutalomjátéka volt, a végén hozzácsapott dobszóló viszont akár el is maradhatott volna. Fesztiválprogramba dobszólót tenni: ez már a Helloween 2011-es Sziget-koncertjén is ciki volt. És milyen okos az okostelefonom: amikor beírtam jegyzetként, hogy „dobszóló”, kidobta következő szó javaslatnak, hogy „unalmas”. Az igaz, hogy az egésznél izgalmasabb volt a visszatéréskor elhangzott egy sor a The Trooperből.

A koncert vége felé Endre ezredszer is megköszönte, hogy annyian megvették a lemezeket, hogy a tavalyi év sorlemeze és balladaválogatása az összesített MAHASZ-lista ötödik és hatodik helyére került fel. A felsorolt arany- és platinalemezek számát pedig megjegyezni sem tudtam. Tény, hogy van egy stabil rajongói bázisa a csapatnak, de ehhez azért a Hammer Records 999 Ft-os árpolitikája is kellett. Amit szomorúan konstatáltam, hogy Paksi Endre nagyon tud rockhimnuszokat írni, de sajnos egyre kevésbé tudja elénekelni azokat. Sajnos tény, hogy pozitív kisugárzású szavai ellenére egy megfáradt testű és megfáradt hangú embert láttunk a színpadon. Aztán az is lehet, hogy csak a meg is említett hosszú turné zárására nem maradt már elég energiája. Mindenesetre a „Mutassuk meg a Wellhello közönségének!” felkiáltásra minden ember karja magasba lendült és ütemes „Hej!”-jehujázásba kezdtünk, Endre pedig a „Ti vagytok a legjobb ritmusszekció” mondattal köszönte meg az ütemes tapsot.

Setlist: A rock katonái / Élő sakkfigurák / Soha nem lehet / Ahol a szürkeség véget ér / Célszemély / Acélszív / Köd elötted, köd mögötted / Tűzkeresztség II. (Rock n' roll, csak rock n' roll) / A magam útját járom / Üzenet / Nem vagy egyedül / Míg együtt leszünk / Ahányszor látlak / A barát / Rocker vagyok /// Mire megvirrad

Második nap már sikerült odaérnünk az ötórás műsorra is, Kalapács Józsi énekelte saját magáról elnevezett zenekarának slágereit, mint a Mindig lázadó vagy A rock'n'roll örökké éltet és a Pokolgép örökzöldjeit A jeltől kezdve az Itt és moston át a Mindhalálig rock and rollig. Kellemes délutáni együtténeklős matiné volt, akárcsak a Lord műsora, amibe üdítő változatosságot hozott a hét év után megjelent új nagylemez néhány nótája, mint a Hargita, Ne legyen sírás vagy A holnap mindig más.

Körbejárván a büfésort, volt itt minden a divatos Kolbice-tól a magyaros kolbászig, a görög, mexikói kajától a hagyományos lángossütőig, de legérdekesebbnek a „Jugoszláv ételek” feliratú pavilont találtam. Lévén, hogy már rég nincs Jugoszlávia, azt gondolom, nem a mai fiatalságnak akarta így reklámozni magát a vajdasági stand, akiknek specialitása az volt, hogy bármilyen ételt vastagon megkentek ajvárral.

Fél kilenckor már kezdett elviselhetővé válni a hőség, amikor felcsendült az AC/DC-től az It's A Long Way To The Top, majd a skótdudaszóló után lekeverték, hogy berobbanjon a Saxon a 'Battering Ram' címadójával. Szó szerint berobbantak. A 66 éves Biff akkora energiával nyomult, hogy az pillanatok alatt átragadt a közönségre is, nem akartunk szégyenszemre lemaradni mögötte. A Nigel és Glockler feliratú két lábdob elé szépen felsorakoztatták neki az ásványvizes palackokat, melyből sűrűn ivott és sűrűn szórt a közönség közé is. Pedig kétsoros hosszúkabátjában neki nagyobb szüksége volt rá, mint az előtte pólóban vagy félmeztelenül ugráló embereknek.

A két gitáros is sokat mozgott, időnként helyet is cseréltek, de Biff és Nibbs Carter igazán belakta a színpadot. Még a két szélen, a két kamerának felállított dobogót is kihasználták extra kifutónak. A Let Me Feel Your Power és a Sacrifice után fesztivál-üzemmódba kapcsoltak, és elővették a korai nagy slágereket. Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az első négy lemez legjobbjai, plusz az ötödik-hatodik címadója. A Motorcycle Man előtt Biff mikrofont cserélt („Old song, new microphone.”), majd Paul Quinn szólója után a jellegzetes füttyöt is elengedte. Újabb vizespalack repült a közönség közé, majd jött a Power And The Glory, újabb nagy hajrázások előttem-mögöttem. (Én meg csak mondtam, hogy „Hajrá!”, mert a loboncom nem volt hozzá elég.) Valahogy még mindig nem tudom megszokni, hogy a nyolcvanas évekbeli klasszikusok szólóját Doug Scarratt játssza, pedig már ő is 1997 óta tagja a zenekarnak. A basszusgitáros jobban beépült a zenekarba. Nibbs vokálozik, Nibbs basszus intrókat nyom, és Nibbs rohangál, mint Steve Harris az Iron Maidenben. Most is az ő basszusjátékára indult a Solid Ball Of Rock. Szinte dobhártyaszaggató volt a hangerő. Biff meg élvezettel sütkérezett a közönség szeretetében. Tapsolás hangerő-szabályzót játszott, kezeivel befolyásolva a képzeletbeli tolópotméterrel az ovációs kvócienst, majd ráadásként egy kis közönség énekeltetés is belefért a mókába.

Nagy kedvencem, az And The Bands Played On végre Quinn szólójával hangzott el, most már Biff is izzadt ezerrel, a hajára locsolt egy üveg vizet, majd Nibbs fejére egy másikat. Nemcsak azért, mert ő a másik showman, de a fáradhatatlan mozgásával övé a másik nagy folyadékveszteség is. A 20,000 Feetben újabb füttyszó(ló) hangzott el, majd egy szám erejéig visszatértünk a XXI. századba: Battalions Of Steel. A Never Surrender szólójánál összeálltak hárman „a fotósok kedvéért”, (akik egyébként csak az első három számban fotózhattak az árokból,) majd ismét csak Nibbs basszusgitárjának hangjaival elindult a feszültséggel teli Dallas 1 PM. A 747 után a basszusgitáros, akit Biff csak „crazy bastard”-ként mutatott be, lehetőséget kapott egy rövid szólóra is, melyből aztán a Strong Arm Of The Law bontakozott ki.

A közönség ütemes „Crusader! Crusader!” skandálására Biff szomorúan válaszolta: „Crusader? No. It’s no time for Crusader.” De azért az intrót belehörögte a mikrofonba, mely így kivételesen a Heavy Metal Thunder bevezetése lett, melyben Nibbs olyan hajkörzést mutatott be játék közben, amilyet korábban csak Rev Jonestól láttam MSG-koncerten. Másik nagy kedvencem, a Princess Of The Night zárta a műsort. (Nemhiába a 'Denim And Leather' volt a kedvenc bakelitem.) Nem sokáig húzták az időt a visszatapsoltatással, mert nem utolsó fellépők voltak, így szigorúan be kellett tartaniuk a játékidőt. Gyorsan visszajöttek, és így még három dal belefért a ráadásba, a Wheels Of Steel  és a Denim And Leather között végre felhangozhatott a nagy közönségkedvenc, a Crusader is. A Wheels Of Steel közepén Biff egy rövid videót is csinált a Pofakönyvébe, csak a hangulatot szemléltetendő.

A Denim And Leather alatt úgy szórta ki a maradék vizeket a közönség közé, mint Malmsteen a pengetőket. Remek koncert volt. Jól elfáradtunk valamennyien. Zenekar és közönség egyaránt. Ezek után az Alice Cooper-koncert már csak laza levezetésnek ígérkezett.

Setlist: Battering Ram / Let Me Feel Your Power / Sacrifice / Motorcycle Man / Power And The Glory / Solid Ball Of Rock / And The Bands Played On / 20,000 Feet / Battalions Of Steel / Never Surrender / Dallas 1 PM / 747 (Strangers In The Night) / Strong Arm Of The Law / Heavy Metal Thunder / Princess Of The Night /// Wheels Of Steel / Crusader / Denim And Leather

Alice Cooper igazi sztárként – akárcsak tavaly Malmsteen – megengedhette magának a késve kezdést. Hatalmas hipnotikus szemek néztek ránk a színpadot eltakaró lepelről, majd amikor végre 10 perc késéssel lezuhant, láthatóvá vált mögötte egy ugyanolyan háttérkép (a KISS 'Unmasked' lemezéhez hasonlatosan), de a háttérkép előtt már ott játszotta a zenekar a Brutal Planet kezdő akkordjait. Aztán szikraeső közepette belibegett Alice Cooper egy fekete lepelben, melyet ledobva egy mentében énekelte a nyitónótát. A másik nagy öreg, aki jövőre lesz 70, de ezt a korát meghazudtoló alakot és mozgást én már most irigylem tőle. Igaz, a No More Mr. Nice Guy alatt bemutatta azt is, hogy botladoznak bottal barátai.

A színpad közepén álló „játékdobozból” folyamatosan kapta az újabb és újabb ruhadarabokat a rendszeres átöltözéshez: rocker mellényt, majd frakkot a zsabós inghez. A Billion Dollar Babies alatt pedig előkerült egy kard is, a pengéjére szúrt saslik-dollárokkal, melyeket a dal során szépen lehántolt róla az énekes, a közönség pedig lélegzetét visszafojtva várta, kibe fogja beledöfni a show részeként. De ez még nem az a történet. Itt még csak a háttérben elhelyezett horror-babák (Dead Babies) és horror-bábuk adták a műsornak a félelmetes hangulatot.

Ryan Roxie brillírozott többnyire a koncert elején, dobálta fel, majd elkapta a pengetőket, mint dobosok a dobverőt, aztán kihajította a közönség közé, az Orianthi helyébe lépő új női gitáros, Nita Strauss első komolyabb szólójára a The World Needs Gutsig kellett várnunk. Utána viszont már szinte nem is akarta visszaadni a gyeplőt. A Woman Of Mass Distractionban evidens, hogy neki kellett szólóznia, utána pedig önálló gitárszólóra is lehetőséget kapott, melyből a végén – hogy, hogy nem – a Poison keveredett elő. Ekkor látszott, hogy a közönség nagy része ezt az egy dalt ismeri a repertoárból. Fújták-üvöltötték kívülről, megőrültek-táncoltak azok, akik addig úgy néztek ki a fejükből, mint aki most jutott el a szemvizsgálatnál az apróbetűs részhez. Pedig csak az 1986-1996 közötti arénarock korszakából korábban már elhangzott a Lost In America és a The World Needs Guts is.

Fura, hogy nincs konferansz, nem köszöntik a nézőket. Ez nem koncert, ez zenés színház, melyben Alice a főszereplő. Ha úgy tetszik, a ’The Rocky Horror Show’ után Alice Horror Show-nak is elkeresztelhetjük a műsort. És lassan kezdetét veszi az, amire mindenki várt (a Poisonon kívül). A Feed My Frankenstein kísérletei során balul sült el valami, és óriásira nőtt szörnyetegként tért vissza a főhős, kicsit az Iron Maiden Eddie-jéhez hasonló figuraként rohangálva a színpadon. Sokan nem tudják, de az ezt követő rész, a lefejezéssel végződő katarzissal együtt a hetvenes évek első felének számaira épül, a 'Love It To Death', 'Killer', 'Billion Dollar Babies' és 'Welcome To My Nightmare' albumok dalaira, de most az új lemez legfrissebb nótáját, a Paranoiac Personalityt is beépítették a műsorba. A nővér – és a felhúzható balerina (Wind-Up Toy) – szerepében korábban lánya, Calico Cooper szerepelt, de gyakorlatilag bárki lehetett most a smink mögött.

A műsort záró I'm Eighteen végén elhangzó „Thank You Hungary” volt az első kommunikáció a közönséggel. A koncert végén, a ráadás School's Outban aztán felszabadult partizás kezdődött, mint a KISS-koncerteken, szappanbuborékokkal, óriás lufikkal, melyekből konfettieső hullott alá, amikor a porondmesterként tündöklő Alice egy japán karddal kidurrantotta. Az Another Brick In The Wallt Zorall-módra, a School's Out riffjeire énekelték rá, majd következett a zenekar bemutatása második, egyben utolsó kommunikációként a közönséggel.

Nagy élmény volt 27 év után újra látni Alice Coopert (nekem a '97-es PeCsa-buli kimaradt, 1990-ben láttam őt az MTK-pályán), jó tudni, hogy nem sokat változott sem ő, sem a show ennyi idő alatt. A rocktörténelem kitörölhetetlen része ő, és a Poison-rajongóknak üzenem, hogy hallgassák meg a korábbi lemezeit is, mert amikor a Poisont megírta, már húszéves karrier állt mögötte. Mint művész, megérdemel ennyi tiszteletet.

Setlist: Brutal Planet / No More Mr. Nice Guy / Under My Wheels / Lost In America / Pain / Billion Dollar Babies / The World Needs Guts / Woman Of Mass Distraction / Guitar Solo (Nita Strauss) / Poison / Halo Of Flies / Feed My Frankenstein / Cold Ethyl / Only Women Bleed / Paranoiac Personality / Ballad Of Dwight Fry / Killer / I Love The Dead / I'm Eighteen /// School's Out

Utóirat:

A huszadik FEZEN arra is lehetőséget adott nekünk, hogy egy rögtönzött író-olvasó találkozót rendezzünk. Volt, akivel először találkoztam, mást már ismertem korábbról, de mindannyiunkban közös volt a zene szeretete és az egymás iránti tisztelet. Jó lenne, ha ez a nicknevek mögé bújt kommentekben is mindig meglenne. Hiszen nem egymás ellen kéne küzdenünk, hanem együtt a rockzenéért, ami – egyéni ízlések különbözőségétől függetlenül – mindanyiunkban a közös nevező.

Szöveg: CsiGabiGa
Képek: FEZEN Fesztivál Facebook-oldal
További képek ITT és ITT