Judas Priest - Invincible Shield

A Turbo Lover gitárszintetizátorait idéző kezdés a Panic Attackben, az első kislemezdalban akkora pánikrohamot idézett elő sokakban, hogy fel se tűnt nekik az a mesteri húzás, ahogy a Rush Tom Sawyerének billentyűs témáját ültették át gitárra és turbózták fel a Painkiller sebességére. Na, ez aztán a zseniális kezdés! Richie Faulknert, az új fiút most már azok is elfogadták, akik az elején azt mondták, kellett egy szőke K.K. Downing helyére. De mint tudjuk, a kéz a fontos, nem a haj, Richie tanítanivaló gitárszólóval koronázza meg az amúgy is nagyszerű dalt, mely a lemez egyik legjobbja.

A The Serpent And The Kingben sem lassul a tempó, sőt, a Painkiller világa itt köszön vissza igazán a Freewheel Burninggel karöltve. Imádtam régen, amikor a bakeliteken fel volt sorolva, hogy első szóló K.K., második szóló Glenn stb. Itt is szól a két gitár a jobb és bal csatornában, csak gyanítom, már mindkettőt Richie játssza. De a Parkinson-kóros Glenn Tipton lelke érezhetően benne van nemcsak a dalokban, a szólókban is, nem véletlen, hogy az Elegant Weapons lemezén nem érzem ezt az átütő erőt. A címadó dalban pedig mintha az előző riffet vinnék tovább, csak egy „ütős” kezdéssel megbolondítva. Rob Halford hangja pedig fennen szárnyal, akárcsak az első két dalban, miközben a „megsemmisíthetetlen pajzs” mögé vonja össze öklüket rázó rajongóit: „Invincible, our masses are united”. A lemez leghosszabb dala a maga közel 6 és fél percével, de egy pillanatra sem fullad olyan unalomba, mint a KK’s Priest Return Of The Sentinelje, pedig ott az 1984-es alaptémát is elővette a zenész. A fiatal gitáros korábban azt nyilatkozta, ez talán az eddigi legprogresszívebb albumuk, és ez az egyre bonyolultabb riffelésre mindenképp igaz. Hol vannak már a Steeler (a ‘British Steel’ záró nótája) típusú hosszú sikálások? Ezután lassul a tempó, a 7. számban, az As God Is My Witnessben tér vissza ez a thrash metalba hajló tekerés, és ha már K.K. kapcsán újrahasznosítást emlegettem, itt bizony az 1990-es Leather Rebel alapriffje köszön vissza némileg modernizált formában. És aztán ott a vége felé a Sons Of Thunder, egy újabb motoros himnusz, deklaráltan Glenn Tipton szólójával, van benne csordavokál is Accept módra, de a Hell Bent For Leathert nem fogják lecserélni rá a turnéprogramban. Scott Travis is 62 éves már, de ugyanúgy nyomja a kétlábdobos témákat, mint 34 évvel ezelőtt, amikor a zenekarba került.

A bandának mindig is voltak rádióbarát slágerei, mint az örök ráadásdal, a Living After Midnight, de ott a Some Heads Are Gonna Roll, a (Take These) Chains, és ide lehet még sorolni a Desert Plainst, az Evening Start vagy a Unitedet és a Better By You, Better Than Me című Spooky Tooth-feldolgozást is, amiket szépen le is kevertek a végükön rádióbarát módra. Ezek sorát gyarapítja a Crown Of Horns is, hiába az első reakcióként érkező döbbenet, ez bizony éppúgy a Judas Priest világa, mint a Painkiller thrashes darálása. De a Heavy Metal (a ‘Ram It Down’ második száma) ihlette intró szóló nem igazán illik a képbe.

Ördög és pokol! A lemez közepén előkerülnek ezek is, a Devil In Disguise középtempója mintha az All Guns Blazing lassított változata lenne, a Desert Plains refrénjének dallamára emlékeztető bridge-dzsel, a Gates Of Hell viszont az 1982-es klasszikust, a Devil’s Childot juttatta eszembe. Az az ikergitáros dallamszóló! Ilyet csak a Judas Priest tud. A bridge-et és a refrént pedig már első hallásra Halforddal együtt éneklem.

A Victim Of Changes intrójára emlékeztető kezdés után a Trial By Fire a középtempós dalok táborát gazdagítja, visszatér a gitárszintetizátor is, de a háromnegyedes ütem váratlan. Tipikus Halford-dallam, de ezúttal valahogy elmegy mellettem, annál inkább betalál viszont az ezt követő Escape From Reality, pont azért, mert annyira más, mint amit a Judas Priestől megszoktunk. Csattogós basszus Ian Hilltől, doomos riffek, mély hangon énekelt dallamok a verzében, ami a refrénben az ismert Halford-sikolyokba csap át, viszont a szóló előtti átvezető részben mintha Ozzy Osbourne-t hallanám, pedig róla nem szólt a fáma. De Robból simán kinézem, hogy eljátssza az ozzys affektálást, hogy úgy érezd, vendégségbe hívta a másik nagy öreget.

A Dio és Lemmy emléke előtt tisztelgő, lemezt záró Giants In The Skyban a bluesos riffek megint csak meglepetésszerűen érkeznek a Judas tollából, ahogy a középső belassulásnál az az akusztikusgitár-szóló is, ami Michael Schenker ‘Thank You’ lemezeire is simán ráférne.

A hangzás pazar, igazi 21. századi, a Mike Exeter által elcseszett ‘Redeemer Of Souls’ után az azóta a zenekar turnégitárosává avanzsált Andy Sneap vette kezébe a mesterszalagokat, így lett a ‘Firepower’ az amerikai slágerlistákon legmagasabb pozíciót elért Judas Priest-album, és az ‘Invincible Shield’-nek minden esélye megvan rá, hogy még azt a Billboard 5. helyezést is túlszárnyalja.

Összegzés:

A Judas Priest, a heavy metal felszentelt papjai újabb misét celebráltak. Már a harmadikat ebben a felállásban. És talán a legjobbat. Vagy legalább hasonló szintűt, mint legutóbb. Kevés üresjárat és bravúros befejezés, mely az újrajátszás gombra csábítja az ujjat.

Pontszám: 9

Megjelenés: 2024
Kiadó: Sony Music
Stílus: heavy metal
Származás: Nagy-Britannia

Hivatalos hazai forgalmazónál kapható fizikai formátumok: softpack, 3 bónuszdalt tartalmazó hardcover CD, illetve fekete és piros dupla vinyl.

Zenészek:

Rob Halford – ének
Glenn Tipton – gitár
Richie Faulkner – gitár
Ian Hill – basszusgitár
Scott Travis – dobok

Dalcímek:

01. Panic Attack
02. The Serpent And The King
03. Invincible Shield
04. Devil In Disguise
05. Gates Of Hell
06. Crown Of Horns
07. As God Is My Witness
08. Trial By Fire
09. Escape From Reality
10. Sons Of Thunder
11. Giants In The Sky

 

Megosztás