Láttam már sok KISS-koncertet VHS-en, DVD-n, Blu-rayen, az aktuális turnéról is részleteket a YouTube-on, de arra az élményre egyszerűen képtelenség felkészülni, amit egy KISS-show élőben jelent. Élveztem az Iron Maiden színpadiasságát, a Scorpions Las Vegas-i látványvilágát, a Helloween merészségét, de a KISS előadásában minden benne volt, ami szem-szájnak ingere. Egyszerűen nem lehetett benne hibát találni.

Utoljára 1988-ban láttam őket élőben – stílusosan a KISStadionban –, akkor éppen a maszk nélküli korszakukat élték és egy jóval visszafogottabb show-t nyomtak. Most beleadtak apait-anyait – ha már búcsúturné –, és azt kell mondjam, így kellene búcsúzni minden zenekarnak, hogy úgy emlékezzenek rájuk, az utolsó dobásuk volt a legnagyobb!

Előttük a retró feelinget remekül megragadó fiatal csapat, a Dirty Honey lépett fel. Énekesük, Marc LaBelle példaképe bevallottan Robert Plant, ez ki is hallatszott a műsoruk minden egyes pillanatában, muzsikájuk leginkább a Black Crowes, Rival Sons és Greta Van Fleet által kitaposott úton halad.

Májusban jelent meg első nagylemezük, mellyel a Dead Daisieshez hasonló Európa-turnéra indultak, azaz önálló koncertek, fesztiválfellépések mellett időnként előzenekarként felbukkantak a Rival Sons, a Guns N’ Roses vagy a KISS koncertjein.

Marc LaBelle fehér ingében és fekete kalapjában feltűnő jelenség volt, de néha így sem láttam, hol van, annyira kihasználta a színpadot, néha a legszélein bukkant fel.

A Break You című dalt John Notto hosszú gitárszólója vezette fel, a dirty rockot egyszerű, nyers köntösben szolgálták fel igazi retró típusú logójuk előtt. Bár más a zenéjük, a vintage megjelenésükről a magyarok közül az Ivan & The Parazol ugrott be.

A harmadik dal előtt az énekes köszöntötte a magyar közönséget, azon belül külön a nőket, hiszen nekik szólt a következő Heartbreaker. Koncertjük alatt csak a két oldalsó, álló kivetítő működött, de azokon jól nyomon követhették a színpadi eseményeket a távolabb állók és ülők is.

A ritmusszekciót a balkezes basszusgitáros, Justin Smolian és a hangszerét félmeztelenül püfölő Corey Coverstone dobos alkotta. Tökéletesen kiegészítették a két főhős produkcióját.

LaBelle erőteljes hangja magával ragadta a nézőket is, és a nagyjából fél háznyi tömeg – a másik fele hosszú sorokban a folyosón állt a KISS búcsúturné ereklyéiért – lelkes tapssal díjazta a banda produkcióját.

Az Another Last Time bluesos gitárintrója után egy Aerosmith stílusú balladába ment át, az énekes pedig leugrott a színpadról, és a fotósárokban énekelt, az első sorokban állóknak testközelben.

A műsort két első slágerükkel, a 2019-es bemutatkozó EP-n megjelent When I’m Gone-nal és Rolling 7sszel zárták, az utolsó nótában LaBelle fehér ingét egy fekete, Buda Fckn’ Pest feliratú pólóra cserélte hatalmas ováció közepette. Minden csicsa nélkül, egyszerű klubkoncert feelinggel adták elő negyvenperces műsorukat, de ha szabad megjegyeznem, zeneileg überelték a főbandát.

Gypsy / Break You / Heartbreaker / The Wire / Tied Up / California Dreamin’ / Another Last Time / When I’m Gone / Rolling 7s

Az átszerelés alatt leeresztették a KISS logós függönyt, úgyhogy jobb híján a zenekari tagok megalomán szobraiban gyönyörködhettünk, melyek a színpad két oldalán foglaltak helyet. Pontban kilenckor kezdett a főzenekar a szokásos konferansszal, „You wanted the best, you got the best! The hottest band in the world! KISS!”

Ahogy már említettem, láttam videókat a turnéról, de egyszerűen nem összehasonlítható az élménnyel, amikor a szemed láttára ereszkednek le „az égből” gyerekkori bálványaid, lángcsóvák és szikraeső közepette, nagy kedvencedet, a Detroit Rock Cityt nyomva.

A főzenekar műsora alatt életre kelt a hátsó óriás kivetítő is, szinte testközelbe hozva a zenekart a hátsó sorokban ülőknek is. Ennek kiegészítéseként működtek a zenészek feje fölött lebegő nyolcszögű monitorok, és persze a két oldalsó kivetítő is mást mutatott pluszban, mint a középső.

A Shout It Out Loud alatt beindultak a lézerfények is, a banda pedig teljes erőbedobással, tökéletes precizitással játszott. Lehetett hangokat hallani arról, hogy Paul Stanley hangja playbackről megy, hát nem tudom, ha így volt, azt is nagyon profi módon csinálták, mert én semmi erre utaló jelet nem vettem észre. A vokáloknál volt egy kis rásegítés, de ennyi. Minden más élőben ment. Szerintem.

Paul, aki már az első nótákban szétköpdösött egy tucat pengetőt az első sorokban (és a fotósárokban) állók nagy örömére, a következő dal előtt köszöntötte a közönséget, megjegyezte, hogy immár negyedik alkalommal járnak itt, és hogy a régi, még régebbi és a legrégebbi dalaikat is eljátsszák majd. Tette mindezt azért, mert az 1974-es debütalbum Deuce nótájával folytatták a programot.

Ebben Gene Simmons vette át a főszerepet, aki már itt elsütötte az „Az a szép, az a szép” dalrészletet, csak hogy emlékeztesse a közönséget legutóbbi ittjártukkor előadott produkciójára.

A dalban korabeli koncertrészletek villantak fel a kivetítőn, az adott helyen Ace Frehley gitárszólójára rámontírozták Tommy Thayer élő játékát, látszott, hogy szinte azonosak a mozdulataik. Tommy, aki egy KISS tribute bandában kezdte pályafutását, mesterien alakította Space Ace szerepét, levette manírjait, stílusát, ha kellett, hangról hangra lejátszotta szólóit, az újabb dalokban viszont szabadon hozta a saját stílusát.

Bátran nyúltak ritkábban játszott dalokhoz is, így került a műsorba az 1982-es ‘Creatures Of The Night’ albumról a War Machine, vagy a 2009-es ‘Sonic Boom’-ról a Say Yeah, az 1985-ös ‘Asylum’-ról a Tears Are Falling, miközben olyan alapvetések kimaradtak, mint a Hotter Than Hell, Firehouse, Forever vagy az I Was Made For Lovin’ You-val egyenértékű másik rádiósláger, a Crazy, Crazy Nights.

A War Machine alatt előkerült a hátunk mögül az első világító óriáslufi, melyet tovább is passzoltunk a küzdőtéren állók felé. Az I Love It Loud össznépi jejejéje után Gene bemutatta közismert tűzfújó tudását, a basszusszólónak alig nevezhető, egy-egy hangot durván megpengető gitárjáték alatt pedig közelibe hozta a kamera, ahogy a vért köpi a „Hungarian Demon”-nak átkeresztelt zenész. Ezt néhány magyaros káromkodással is igyekezett alátámasztani: „Azt a kutyafáját! Azt az anyád úristenit! Azt a Krisztus lovát!” (Utóbbit nem tudom, hol hallhatta.)

A Cold Gint követő gitárszóló közben pedig Tommy kilőtt négyet is a nyolcszögletű monitorok közül. Ez is Ace Frehley produkciójának másolata volt, csak modernebb köntösbe öltöztetve.

Eric Singer dobszólója is úgy indult, mintha Peter Criss egykori előadását másolná, persze hamar kiderült, hogy ez azért sokkal furfangosabb, technikásabb, sőt viccesebb is volt, mint elődjéé.

Működtek rendesen az emelők is, Gene ment a „plafonig” az egyik nyolcszögű állványon a God Of Thunder alatt, és Singer dobszerkója is liftezett többször, nemcsak a dobszóló alatt, a koncert végén is.

Nem az ősidőkből való trükk, mint a korábbiak, de elég régóta csinálják már Paul „röptetését” is a nézőtér közepén álló színpadig, itt énekelte el a Love Gunt az ott elhelyezett három mikrofon között forgolódva, majd az egykori nagy rádióslágert, az I Was Made For Lovin’ You-t, mely közben a kivetítőn egy diszkógömb jelent meg, célozva ezzel a dal populáris jellegére. De nem számít, teli tüdőből üvöltötte az ekkor már az ülőhelyekről is felpattanó, táncoló tömeg a refrént.

A zenészek jó hangulatban muzsikáltak, különösen Gene, aki hazai pályán érezte magát, a legváratlanabb szituációkban sütött el egy-egy magyar mondatot a közönség nagy örömére („Egy pillanat!” – mondta, mielőtt kiköpte a vér maradékát egy törölközőbe), sőt, a Cold Gin gitár-basszus unisonója közben még játékosan meg is mogyorózta Tommy Thayert.

Eric Singer „singer”-ként a főműsor utolsó dalában, a Black Diamondban mutatkozott be, majd a ráadás elején rögtön folytatta is, zongorához ült és elénekelte a Betht. Ezeket eredetileg is a dobos, Peter Criss énekelte a bandában, megtartották tehát a hagyományt. Azt sajnálom, hogy Tommyt nem vetették be szólóénekesként, így bekerülhetett volna a műsorba a Shock Me is.

Az egykori gyertyák, majd öngyújtók helyét felváltó telefonos zseblámpa applikáció több ezer helyről bukkant fel a Beth alatt, a Do You Love Me? már a sokadik kérdése volt Paulnak a koncerten, a dal alatt újabb lufihegyek zuhantak ránk, a Rock And Roll All Nite alatt pedig beindultak a konfettiágyúk is, valódi partihangulatot adva a zárásnak.

A kétórás előadás végén szűnni nem akaró tapssal, állva ünnepelte a közönség a zenekart, míg a playbackről bejátszott God Gave Rock ‘N’ Roll To You II alatt fel nem gyulladtak a fények a nézőtér fölött, jelezve, hogy nincs tovább. A zene, a látvány, a humor és a partihangulat annyira egyben volt ezen az estén, hogy számomra az év koncertje volt. Lehet, hogy zeneileg vannak ma már náluk nagyobb kedvenceim, de valóban ők csinálják a legnagyobb show-t a világon, ahogy a szlogenük is mondja: „You wanted the best, you got the best!”

Detroit Rock City / Shout It Out Loud / Deuce / War Machine / Heaven’s On Fire / I Love It Loud / Say Yeah / Cold Gin / Tommy Thayer gitárszóló / Lick It Up / Calling Dr. Love / Tears Are Falling / Psycho Circus / Eric Singer dobszóló / 100,000 Years (részlet) / Gene Simmons basszusszóló / God Of Thunder / Love Gun / I Was Made For Lovin’ You / Black Diamond // Beth / Do You Love Me? / Rock And Roll All Nite / God Gave Rock ‘N’ Roll To You II (playback)

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Török Tamás
Köszönet a lehetőségért a Live Nation Magyarországnak!