Nagyon vártam az estét, mivel három olyan zenekarról volt szó, akiknek zenéjét nagyon kedvelem, ráadásul a nyitó bandát még nem is láttam élőben, az őrült angolokkal pedig már nagyon rég nem találkoztunk. És nem csak én voltam ennyire kíváncsi erre a trióra, mivel a buli előtt hetekkel már elfogyott minden jegy. Nemcsak a Powerwolfot várták sokan, a bemelegítő csapat is bőven fél ház előtt játszott.
Termékeny banda a Warkings, 2018-as megalakulásuk óta már 4 lemezt is legyártottak, és mindegyiken volt néhány jól megírt dal. Örömömre szolgált, hogy éppen ezekből válogattak ezen az estén is, szinte mindegyik játszott dalt kedveltem.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
A külsőségekre nagyon is adó csapat szerencsére nem egy üres színpadon volt kénytelen játszani, pár zászló és karóra húzott koponya felfért a deszkák nekik szánt szűkösebb részére. Az Intro keretén belül mindegyik tag a nevének bemondása után lépett színpadra, majd az elsőlemezes The Last Battle dallal kezdetét vette az utazás.
A The Tribune névre hallgató énekes rögtön kezébe vette az irányítást és a közönséget folyamatosan buzdítva tolták el a nótát. Alapos sampler segítséggel dolgoztak, a „War! War! War!” szöveget nagyrészt mi énekeltük és valaki a gépről.
Az énekesen kívül még a Crusader névre hallgató gitáros hozott igazi őrületet a színpadra, folyamatos mozgásban volt és nagyon látványosan pengetett. Méretes ősz rőzséjével headbangelt, propellerezett és sokszor Zakk Wylde-os pózban játszott. A tagok kiléte az induláskor még titok volt, mostanra azért képbe lehetett kerülni velük kapcsolatban, a gitáros játékáról már korábban írtunk is a Powerwolffal kapcsolatban, akiknél kisegítőként szokott muzsikálni Greywolf fedőnéven.
A másodikként érkező Spartacusban máris egy vendég toppant a színpadra, ugyan nem az, aki a dalban az eredeti hörgős éneket prezentálja, hanem az új lemezen tevékenyen részt vevő Morgana Le Fay. Ő több dalban is szerepet kapott, az újlemezes Monsters nótában például egy bottal, olyasmivel, amit Loki is használt az Amon Amarth-bulin.
Folyamatosan jöttek a dalok, Tribune egész jól hozta a lemezről ismert hangot, nekem egy picit a Viking névre hallgató basszusgitáros teljesítménye volt csalódás, fazonra az egyik legőrültebb kinézetű volt a csapatban, ehhez képest elég visszafogottan pengetett.
A Fight nótában, ami egy az egyben a Bella Ciao olasz dal metálosított verziója, mi nézők nagyobb szerepet kaptunk, a „We will fight, we will fight, we will fight” utáni „Fight, fight, fight!” minden esetben a mi reszortunk volt. Amikor apait-anyait beleadtunk, az elég rendesen megdörrent.
A két utolsó dal talán a két legnagyobb kedvencem tőlük, a Sparta különlegessége, hogy a lemezen az a Melissa Bonny hörög benne, aki pár nappal korábban ugyanitt lépett fel saját bandájával. Természetesen most ezt a szerepet is Morgana vette át.
Amikor a záró tételnek választott Gladiator eredetileg megjelent, alig félórás különbséggel osztottuk meg Lénárd Lacival a dalt a Facebookon, és egyből elkezdtünk tippelgetni, hogy kik alkothatják a zenekart, az énekest egyből sejtettük és mindketten ugyanarra gondoltunk.
Kellően gyors ez a tétel és kiderült, hogy Morgana tud normálisan is énekelni, nem csak hörögni, remekül kiegészítették egymást a frontemberrel. Ezzel a dallal köszöntek el, hatalmas ovációt kiváltva és tapsvihart aratva, nem érdemtelenül. Látván a zenekar sikerét, azt gondolom, az anyabandáknak jó darabig hiányolniuk kell a zenészeket, mert valami jó van kialakulóban. Hogy meddig fognak jutni, nagy kérdés, de a színpadi teljesítmény, a dalok minősége sokra predesztinálja őket!
The Last Battle / Spartacus / Maximus / Monsters / Fight / Hephaistos / Sparta / Gladiator
Irigykedve néztem a külföldi turnékat és fesztiválokat, ahol a Dragonforce a játékgépes színpadképpel lépett fel. Mivel lassan 7 éve jártak nálunk, azt hittem, mire ideérnek, ezt a látványt lecserélik valamire. És nem! Itt voltak és hozták az orbitális méretű játékgépeiket!
Gyorsan essünk is túl az egyik, számomra negatív dolgon. Az utolsó lemezükön lévő Strangers nóta zseniális tisztelgés a glam stílus előtt. A klip egy játékteremben játszódik, olyan gépek között, amik most a színpadon álltak, de sajnos nem került bele a nóta a műsorba. Viszont lemezenként 1-1 sláger igen, a Highway To Oblivion alatt látszódott, hogy az impozáns dobszerkó két oldalán méretes kivetítő kapott helyet, ahol a szám alatt a dal videóklipje ment. Herman Li és Sam Totman gitárosok a játékgépek tetején kezdtek el veszettül tekerni, míg az új basszusgitáros csaj, Alicia Vigil, az énekes Marc Hudson oldalán lent kezdett. A három hangszeres színes, világító szemüvegben játszott, elég érdekes látvány volt, annyi szent, de tökéletesen passzolt a látványhoz és magához a zenekarhoz is.
Elég gyors maga a szám is, így megadta a buli alapsebességét. Hogy aztán rögtön a következő tételnél behúzzák a kéziféket, a Three Hammers a banda – mondjuk úgy – balladisztikusabb énjét mutatja meg, míg be nem gyorsul a közepén és jön a szokásos virga.
A harmadikként érkező Fury Of The Storm alatt fullosra járatták a látványt, Marc egy CO-puskát vett a kezébe és az első sorok megkapták a maguk sűrítettlevegő-adagját. Én nem vettem észre, hogy valamit kézbe vett, ezért az első löketet pont fejbe kaptam a fényképezőgépemmel együtt. Csak kamilláztam, mi történt.
A szóló alatt a szikravetőket is bevetették. Az első zúzda és a látvány el is vitte a figyelmemet arról, hogy amikor utoljára találkoztunk, még volt egy örökmozgó billentyűs, aki most sehol. Volt viszont egy szép nagy dobogó a színpad közepén, ahol nagyon jól megfért egymás mellett mind a 4 tag, gyakran töltöttek ott időt a zenészek.
Meg persze fel-alá mozogtak a színpadon és a játékgépeken, ahol néha a számhoz tartozó videó ment, néha csak kiegészítő effekt, de gyakran mentek régi játéktermi játékok is a kijelzőn. Pac-Man visszatérő vendég volt, és a verekedős játékokban figyeltek arra az apró részletre is, hogy a választható játékosok kizárólag a banda tagjai legyenek.
A két gitáros játéka semmit nem változott az elmúlt évek alatt, ugyanaz az őrülten vicces pali mindkettő, akiknek veszettül gyorsan járnak a kezeik, miközben baromi jó dallamokat is ki tudnak csikarni hangszereikből. És a szivatás is folyamatosan ment ezerrel, Sam többször ásítozott Herman szólója alatt, vagy csak legyintett, hogy rém unalmas és lassú, de majd az övé!
Két mikrofonállványon is volt egy-egy sör, de különböző márkájú, gondoltam, mindkét gitáros iszik a sajátjából. Erre azt látom, hogy Sam fogyasztja mindkettőt, mindegy neki, hogy zöld vagy fehér dobozos.
Viszont ők is öregszenek sajnos. Míg korábban ezekről a fellépőkről rendszeresen ugráltak le valamilyen kitekert pózban, addig most – ha emlékeim nem csalnak – egyszer sem. Herman leglátványosabb „céltalan” mozdulata most annyiban merült ki, hogy a combjára tette gitárját, majd a levegőbe rúgott vele, ami felrepült és úgy játszott tovább. Egyik fotós kollégával épp azt beszéltük, hogy évekkel ezelőtt a játékgépekről simán leugráltak volna, most komótosan le-fel mászkáltak rajta.
Amúgy a gépeken nem csak ketten játszottak, Marc és Alicia is megjelent rajta. Ha már Alicia, akkor essünk túl a másik negatívumon. Amikor bekerült a zenekarba – először csak mint turnén kisegítő zenész –, a fotók alapján egy belevaló vagány csajszi képe jelent meg előttem. Aztán idén véglegesítették, mint tagot, és azt gondoltam, hasonlóan őrült, mint a többiek.
Amit estéről estére például Gee Anzalone dobos is produkál, az nem semmi, észveszejtő sebességgel jár keze-lába. Ám Alicia nulla élettel hozta le a koncertet, talán minimális fejrázás érkezett tőle, de semmi több. Elődje, Frédéric Leclerq intenzitásban felvette a versenyt a két gitárossal, a színpadi jelenléte figyelemfelkeltő volt. Bevallom az elején még kíváncsi voltam a leányzóra, de utána mindig volt valami érdekesebb vagy szórakoztatóbb. Sajnálom, mert sokkal többet vártam tőle.
Viszont Marc nagyon jó formában volt, hibátlanul énekelt, a magasak is jöttek rendesen. Az feltűnt, hogy a korábban megszokottnál több volt az úgymond középtempós dal a programban, a végén eljátszott Cry Thunder pedig kifejezetten ballada tőlük. Kellett is a pihenő a nagy rohanás, a banda legnagyobb slágere előtt.
A közönség is összeszedte a maradék energiáit, így amikor a második sorhoz értünk, Marc minket kért fel, hogy az „In Flames of death’s eternal reign, we ride towards the fight” sort énekeljük, és kiválóan ment az addigra már csordultig telt sátorban. Nagyon remélem, hogy nem kell megint 7 évet várnom az újabb találkozásra, mert a nyugisabb előadás ellenére még mindig rém szórakoztató a banda!
Highway To Oblivion / Three Hammers / Fury Of The Storm / The Last Dragonborn / My Heart Will Go On / Cry Thunder / Through The Fire And Flames
A Powerwolf a másik olyan banda a Sabaton mellett, akiket volt szerencsém majdnem a karrierjük elejétől fogva követni és látni fejlődésüket. Kapcsolatunk akkor kezdődött, amikor még a Csillebérci táborban zajló Metalfesten simán sétálgattak a közönség között és szívesen leültek bárkihez inni és beszélgetni egyet. De emlékszem, hogy az egyik Rockmaratonon, amikor éppen a Wisdom zenekarral voltam és fotóztam nekik, láttam hátulról is a felkészülést és a színpadképet. Emlékszem, hogy Falk Maria billentyűjére öntapadós papírmatricából ragasztottak valamilyen madarat. Most meg…
Csordultig teli sátor várta a „Farkasfalkát”, hogy grandiózus előadásukat bemutassák a magyar közönségnek is. Mert ez már nem sima koncert, ez több annál. Bevonuláskor a kivetítőn egy kastély vagy vár vaskapuja elevenedett meg és azt felhúzva, fáklyás csuhások felvezetésével vonult be a zenekar. Már akkor megdobbant a szívem, ugyanis a Trans-Siberian Orchestra pár évvel ezelőtt valami hasonló, vaskapus nyitánnyal indított és nekem ők is nagy kedvenceim. Ráadásul az idei, karácsonyi turné szinte azokban a percekben indult Amerikában, amikor nálunk is elkezdődött ez a show.
A bevonulás után a pirotechnikai arzenál teljes bemutatása következett, szinte nem volt olyan pontja a színpadnak, ahonnan ne lőttek volna valamilyen lángcsóvát.
Még szokni kell Attila Dorn rövid haját, de mind hangban, mind kommunikációban jelesre vizsgázott. Rögtön az első dal után egy kis stand up következett átkötésként a következő dalhoz, és ez szinte 2-3 számonként megismétlődött. A régebbről átvett átkötő szövegek még ma is szórakoztatóak, pedig már ezerszer hallottuk, de itt-ott azért vittek bele néhány új csavart is.
A grandiózus színpadképet már egy korábbi turnéról ismerhetjük és a kétszintes színpad is onnan érkezett, aminek minden egyes négyzetcentiméterét ki is használták. A Greywolf-tesók folyamatos mozgással változtatták helyüket, az évek alatt felszedett rutin meghozta gyümölcsét, szinte ahogy elindult az egyik gitáros a másik oldalra, abban a pillanatban indult a másik is.
Közben Falk Maria is berohangálta a teljes színpadot, hergelve és buzdítva a közönséget. Mozdulatai már a korábbi találkozásainkról ismerősek, de így is szórakoztatóak voltak. És ügyesen úgy csinálta, mintha teljesen spontán lenne, pedig vélhetően van egyfajta koreográfiája, mert nem mindegy, merre kószál, miközben méteres lángok csapnak fel a színpad sok pontján.
A slágerek egymás után záporoztak a színpadról, miközben a közönség majd megőrült, minden egyes dalt hatalmas ováció fogadott és Attilának néha nem is nagyon kellett énekelnie, megtettük mi ezt helyette is.
És akkor az Amen & Attack dalnál kézzelfoghatóan is tetten érhető az a hatalmas változás, amin a zenekar az elmúlt években keresztülment. A papírmasés billentyűvel kezdték, most pedig egy akkora orgonát toltak be a technikusok a dal előtt, hogy szinte kitakarta a dobos Roel van Heldent is. A közönségnek háttal állva játszott a billentyűs, miközben az orgonájából lángcsóvák csaptak fel, tökéletes összhangban a többi effekttel.
Essék szó egy picit a háttérről, mármint ami a színpadképet illeti. A hátsó kivetítő olyasmi volt, mint az Iron Maidennél, csak ott fizikai valójában váltogatják a molinókat, itt a kivetítőn mindegyik számhoz illő festmény volt kivetítve. Amik ráadásul „éltek” is, bizonyos részei a képnek a dal egésze alatt mozogtak. Hol egy zászló lobogott, hol a farkas keze mozgott, baromi jól volt megtervezve és kivitelezve. Hatalmas piros pont a megvalósításért!
A program nagyrészt a két utolsó albumra épült, és a fogadtatásból ítélve mindkét album remek lett, mert a nagy klasszikus slágerek mellett már ezek a dalok is jogosan követeltek maguknak helyet a műsorban. Nekem is vannak innen kedvenceim, amik közül az elsőként eljátszott Dancing With The Dead volt az egyik csúcspont számomra. Az elején még Attila és Falk Maria egy rövid páros táncot is bemutatott.
Ezen performanszok alatt a Greywolf-tesók picit le tudtak menni pihenni egyet, elég rendes mennyiséget futkároztak össze a buli alatt. Nekem a Stossgebet nem a kedvencem, de sokan szeretik és most alaposan megkapta a látványos körítést a dal. Már az előző turnén is ennél a számnál egy nagy keresztet állítottak fel Attila mögött a színpad második szintjén. Ez most is így történt, csak előtte még bevonultak a koncert elején már látott fáklyás csuhások, hogy emeljék az amúgy sem gyenge látványt. Amikor ezt a színpadképet láttam anno, és ha emlékeim nem csalnak, pontosan ennél a számnál, akkor két csuhás jött be fáklyával és meggyújtotta a lépcsők szélén illetve a gitárosok előtti „vályút”. Már akkor morfondíroztam, hogy miért nem távirányítással csinálják, mondjuk ez is látványos volt. Most már azzal megy, profin megtervezve akkor lobbantották lángra ezeket a szerkezeteket, amikor kellett. Ráadásul minden egyes beindításkor jókora lángcsóvával indult be a motyó.
Végre megkaptuk, amire sok hazai Powerwolf fanatikus vágyott. Több helyen is olvastam a kérdést kommentben, hogy vajon Attila kézi lángszóróját be tudja-e vetni ezen az új helyen. Nos, a válaszom, hogy bevetette, a Fire And Forgive kiállós része után jött és két fegyverrel a kezében fűtött be a közönség feje fölé.
Erre a látványra még rátettek egy lapáttal a következő nótában, és megint Falk Maria volt a középpontban, a dalt megint háttal játszotta, miközben zongorájának teteje lángolt. Mi sajnos nem kaptunk a turné más állomásainál beindított hóesésből. A látványvilágot csak részlegesen kaptuk meg, sajnos hiába van ekkora zárt helyünk, vannak zenekarok, akik nem tudják megmutatni a teljes produkciójukat. De végre itt vannak ezek a bandák egy grandiózus műsorral, ami évek óta megvalósíthatatlan volt.
Számomra meglepetéstétel következett, valahogy kimaradt az idei parádés felhozatalból, hogy év közben kijött egy single, a Sainted By The Storm. Baromi jó kis nóta, nekem picit sabatonos a dallama, de jól áll nekik!
A ráadásban csupa jól bevált sláger érkezett, megtámogatva egy kis látvánnyal. A záró tétel előtt a megszokott „Hu”-„Ha” közönségénekeltetős játékot is picit megcsavarták, viccesebb volt a szokásosnál, de a dal kezdetére már minden a helyére került. Attila és Falk Maria felváltva hergelték a közönséget a színpad két szélén, persze a refrénre a billentyűs visszaért a helyére, hogy pár pillanattal később, az újabb verze alatt már megint a színpad elején legyen az énekessel.
E koncert után elmondható, hogy a Powerwolf a nagybetűs SZÓRAKOZTATÁS mintapéldányát mutatta be! A sok-sok év kemény munkája meghozta gyümölcsét, végtelenül szórakoztató, nagyon látványos, grandiózus előadást láthattunk tőlük. A másodpercre megtervezett show kevés teret engedett az improvizálásra, ez nagyrészt kimerült a Greywolf-tesók pózaiban és Falk Maria rohangálásában. Mivel gyakori vendég a banda hazánkban, így lépésről lépésre láthattuk fejlődésüket, hogy építkezik a csapat, hogyan épül egyik turné látványterve a következőre és így tovább. Azt gondolom, a következő alkalommal már kicsi lesz a sátor, így is pár százan kerestek még jegyet a koncert előtti napokban. A Powerwolf jött, látott és az év egyik leglátványosabb koncertjét adta. Amúgy is imádom a bandát és a dalaikat is, így ez már csak külön öröm. Az egész koncert alatt a fények nagyon látványosan támogatták meg a színpadon történő dolgokat, a hangzásra sem lehet panasz, bár voltak olyan pillanatok, amikor a közönség hangja elnyomta a színpadról érkező hangokat. Hogy milyen volt a hangulat, arra álljon itt a zenekar által összevágott videó a pesti buliról:
Faster Than The Flame / Incense & Iron / Cardinal Sin / Amen & Attack / Dancing With The Dead / Armata Strigoi / Beast Of Gévaudan / Stossgebet / Demons Are A Girl’s Best Friend / Fire And Forgive / Where The Wild Wolves Have Gone / Sainted By The Storm / Army Of The Night / Blood For Blood (Faoladh) // Sanctified With Dynamite / We Drink Your Blood /// Werewolves Of Armenia
Számítottam arra, hogy ez az este az év egyik legerősebbje lesz, be is váltotta a hozzá fűzött reményeimet. Sőt, talán még annál is többet kaptam. Direkt nem néztem a turné állomásain készült telefonos felvételeket a teljes nótákról, a zenekar által összevágott hangulatvideókat nézegettem csak, hogy legyen meglepetés az este. Három, ereje teljében lévő zenekar tette tiszteletét nálunk, ennek megfelelően mindenki, aki eljött erre az estére, jól szórakozhatott.
Szöveg és fotók: Savafan
Köszönet a H-Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások