2000 km, 45 Glühwein, 6 zenekar, 5 barát, 1 fesztivál: Blind Guardian, Saxon, Dragonforce, Stratovarius, Grave Digger, Voodoo Circle, Knock Out Festival, Karlsruhe, Németország, 2011.12.10.

írta Hard Rock Magazin | 2012.01.12.

Immár hagyományosnak számít nálunk, hogy valamilyen indokkal december elején pár napot Németországban töltsünk, és a karácsonyi vásár mellett valamilyen metal eseményen tiszteletünket tegyük. A Knock Out Festival tavaly sajnos elmaradt, de idén, amint bejelentették az első fellépőket, már megvolt a „kötelező” programunk december elejére. Ez az a fesztivál, ahol egy perc nyugta sincs dallamkedvelő természetemnek az este folyamán, konkrétan a beengedéstől számítva alig hagyom el a színpad előtti részt. Nem is volt miért, hiszen idén is sikerült egy bitangerős fellépő gárdát összehozniuk a szervezőknek, amit ráadásul közönségbarát körítéssel támogattak meg...

A két éve bevált időbeosztáson nem sokat változtattunk, így a fesztivált megelőző nap délutánját és a fesztivál előtti délelőttöt a város karácsonyi vásárának bebarangolásával töltöttük, jófajta forralt borok és sült kolbászok társaságában. Renitensként, mivel nem iszom alkoholt, a kemény rocker csávók védjegyének számító forró, tejszínhabos kakaóval járultam hozzá a fogyasztásunkhoz.

A fesztivál helyszíne is változatlan maradt így majd 8 órán keresztül, a kellemesen tágas Europahalle volt az otthonunk. A szervezők megpróbálnak a földön maradni az árakat illetően, a zenekari pólók sem horror drágák, de a 15 euróért árult fesztiválpóló kifejezetten olcsónak számít.  Ezen kívül megadják a módját a kellemes szórakoztatásnak, a két évvel ezelőtti fesztiválon is szép és sok fényt kaptak a zenekarok, és igen jól is szóltak a koncertek. Ez idén sem változott, gyönyörű fényeket kreáltak a németek, és pár perc kivételével szépen is szólt a cucc.

A fesztivál konferanszié szerepét nem kisebb emberre bízták, mint Bernhard Weiss-re, az Axxis zenekar pacsirtájára. Nagy várakozással néztem a kezdő banda elé, mert a Voodoo Circle zenekart még sosem láttam élőben, a lemezeiket viszont mesterműveknek tartom. Ráadásul egyik kedvenc énekesem is tagja a zenekarnak: a kicsit gömbölyödő David Readman most is hatalmasat énekelt. Bár az igazat megvallva, ez a banda nem róla szól, hanem a zenekar nevében is megbúvó Alex Beyrodt gitárosról. Ő tényleg szerelmes a megviselt hangszerébe, viszont olyan dallamokat és hangokat csal ki hathúrosából, ami minden elismerést megérdemel. Bár a számonkénti gitárszóló hosszú távon talán unalmasnak tűnhet, de nem az, mert a számaikban nincs két egyforma dallam vagy riff.  A setlist igen érdekesre sikeredett, mivel az első lemezüket egy az egyben elfelejtették, és csak a 2011-es ’Broken Heart Syndrome’ lemezről játszottak, onnan is az első hat tételt, picit felcserélt sorrendben. De egy közel tökéletes albumot ily mértékben megidézni nem bűn, sőt.

 

David, ha kellett, teljesen átadta a terepet Alexnek – furcsa volt látni, hogy az énekes a szólók alatt picit céltalanul álldogál a színpadon, bezzeg amikor rá kerül a sor, feltör belőle a tökéletes hard rock torok. Ízesen hozza az érzelemgazdag, Coverdale-es témákat, jó hallgatni, amit és ahogyan énekel. Ne feledkezzünk meg a banda másik feléről sem, mert például nem kisebb név, mint Mat Sinner kezeli a basszusgitárt, bár érződött rajta, hogy itt nem Ő a főnök. Nagyon sokat vokálozik és biztos kézzel adja az alapokat, de számomra picit furcsa ebben a hard rock közegben.

Markus Kullmann dobos első ránézésre nem egy kifejezett rock dobos, szövet kalapban nyomta végig a bulit, viszont igen nagy elánnal csépelte a bőröket, remek alapot adva a zenekarnak. Egy kisegítő zenész kezelte a billentyűket: nem tudom mi történt Jimmy Kresic-kel, de a hangszerét alig felérő alacsony olasz srác gazdagon alájátszott az ismert arcoknak, és ő is folyamatosan vokálozott. Nagyon jó kis buli volt, olyan lazulós fajta, tökéletes felvezetés volt a Sírásókhoz.

Setlist:

No Solution Blues / This Could Be Paradise / King of Your Dreams / Devils Daughter / Broken Heart Syndrome / When Destiny Calls

A Grave Diggert az ősz folyamán már volt szerencsénk látni egy kisebb helyen, a Power Of Metal fesztiválsorozat keretén belül. Akkor is nagyon tetszett, amit láttam-hallottam, és ugyanez megismétlődött most egy sokkal nagyobb helyen is. Viszont ami a kis klubban nem volt ennyire feltűnő, az az, hogy Jens Becker „láthatatlan basszerosainak” sorát erősíti, itt, a nagy színpadon jobban elbújt az új tagnak számító zenész. A frissen érkezett Axel Ritt mindent megtesz, hogy minden szem rá szegeződjön, igaz játéka nagyon erős és Ő is szerelmese hangszerének. Ha kell, a feje mögött penget, ha úgy hozza a sors, akkor térdelő pózban szinte hanyatt fekszik a színpadon, és a kontroll ládák takarásában teker. Ezen a ponton éreztem azt, hogy ezen az estén egy élő Guitar Hero játékba csöppentem, látván az első két zenekar gitárhősét, és még hátra volt a játék legnehezebb fokozatának non plusz ultrája, az angol gyorstüzelésű páros.

Chris Boltendahl nagyon élvezte a bulit, végig mosolyogta a koncertet, pedig tudtommal a sírásók nem ilyenek szoktak lenni. Úgy tűnik, nagyon megértik magukat Axellel: sok páros ökörködésnek és pózolásnak lehettünk tanúi. Szépen csemegéztek a srácok, majd minden korból elővettek valamit, kezdőként a már megszokott skót dudás bevonulás jött a koponyás szintistől, majd a 96-os lemezt nyitó Scotland Uniteddel kezdtek. Olyan slágereket hoztak magukkal, amiket a hazai közönség kívülről fúj és Chrisnek szinte alig akadt dolga azon kívül, hogy szépen bejárja a színpad minden szegletét.

Jens viszont sajnálatomra tényleg beleszürkült vagy beletörődött a sorsába, mackós-robotos járásával fel-alá sétált, ami még úgy is furcsa látvány volt, hogy közben hibátlanul pengetett. Itt tűnt fel először, hogy a fények néha picit furcsán fókuszáltak egy-egy zenészre. Gondolom, a fények a majdani főbanda, a Blind Guardian zenészeire lettek belőve, és ha valaki nem a bejáratott BG helyre állt, akkor picit elvilágítottak felette-mellette a fények.

Az új lemezt két szám is képviselte, természetesen a klipnóta Highland Farewell és a Hammer of the Scots. A rövid program ellenére azért csak sikerült becsempészniük egy kis meglepetést is a repertoárba, ugyanis elnyomták a Last Supper címadó tételét, ami számomra nagy örömet okozott. És a végére maradt természetesen a két kötelező nóta, ami nélkül már nem is lehet elképzelni egy GD koncertet, és amit a közönség egy emberként üvöltött.  A Sírásók mindig megbízható és igen élvezetes programot tudnak hozni, most már egy önálló bulin is megnézném őket, mert jó lenne ezt a műsort hosszabb ideig is élvezni.

Setlist:

Scotland United / Hammer of the Scots / Ballad of a Hangman / The Last Supper / Excalibur / Highland Farewell / Rebellion / Heavy Metal Breakdown

Jörg Michael hazajött búcsúzni. A német dobfenomén betegsége miatt felhagy az aktív zenéléssel és már csak a háttérben fogja mozgatni a szálakat: ha minden igaz, turnémenedzserként fog dolgozni, ami nem idegen tőle, mivel évek óta utazik zenekarokkal turnémenedzserként. Így duplán is örültem annak, hogy ebben a felállásban láthattam még a Stratovariust, és egy kis különlegességet is kölcsönzött a koncertnek, hogy a finn banda német dobosa utoljára játszott hazájában. Ennek megfelelően az este folyamán kicsit több figyelmet szenteltek neki a többiek, Timo többször is megemlítette, hogy mennyire köszöni, hogy ilyen sokáig együtt voltak.

Jörg játékán nem látszott, hogy bármi baja lenne, bár a Black Diamond alatt megszokott dobverő dobálás már nem ment olyan messzire, egy alkalommal majdnem az énekes Timot találta el. Ettől a kis megingástól eltekintve betonbiztosan kalapált a búcsúzó. A setlist sem engedte, hogy lazítson az öreg, mert kellően pörgősre sikeredett a rövid program. Mindenki odatette magát a bulin, és a zenélésre koncentráltak a srácok, még Jens is igen visszafogott volt, semmi ökörködés, Timo hangja pedig elég jól muzsikált ezen az estén. A már nem annyira friss gitáros, Matias pedig mostanra teljesen belakta magát a zenekarba. Volt alkalmam nagyon friss igazolásként is látni, aki akkor még nagyon visszafogott és megilletődött volt. Ehhez képest a srác már teljesen lazán hozza a zenéléssel nemrég felhagyó másik Timo akkordjait.

Nekem több kedvencemet is elnyomták a buli során, így maradéktalanul elégedett voltam a koncerttel. Jörg, köszönjük a sok emlékezetes koncertet és a bitangerős albumokat, gyógyulj meg mihamarabb, és sok sikert a továbbiakban!

Setlist:

Under Flaming Skies / Eagleheart / Deep Unknown / Speed of Light / The Kiss of Judas / Darkest Hour / Winter Skies / Black Diamond / Hunting High and Low

Már többször is megtapasztalhattam, hogy teljesen elmebeteg bagázs az angol Dragonforce legénysége. Most is hozták szokásos formájukat, és már olyan szinten űzik a mesterségüket, hogy meg sem kérdőjelezem egy-egy nagyobb fesztiválon a fő headlinerhez közeli beosztásukat. Amit ez a zenekar produkál, az páratlan: senki nem teker ennyire úgy, hogy a zene mégis tele legyen dallamokkal, ráadásul igen látványos is, amit a színpadon produkál ez az öt fazon. Köztük a legvisszafogottabb az általam csak „angol Sebastian Bachnak” becézett Marc Hudson énekes, aki tutira jó pár Skid Row és Seb Bach klipet és koncertet láthatott. Mert azon kívül, hogy fizimiskára is nagyon hasonlít a fiatalkori Bachra, a mimikája, a színpadi mozgása, energikus előadásmódja és az egész lénye nagyon emlékeztet a rockénekesek mintapéldájára. Közben persze simán hozza a nem egyszerű énektémákat, igaz, pihenőideje is bőven akad, amikor a két kelekótya gitárbűvész belelendül, és párban őrjítik meg a publikumot.

A színpad elejére felépített, nagyméretű dobogón folyamatosan váltogatták egymást a gitárosok, de volt, hogy a nagy dobogó sem volt elég nekik. Közben ide-oda repkedtek a különböző dobogókról, miközben ezerrel járt a kezük a hangszereiken. A szívatás az egész buli alatt folyamatos volt, amiben Sam Totman gitáros járt az élen, mindegy volt neki, éppen kinek mit mutat be, és kit mivel próbál meg heccelni. Persze a zenekar többi tagja sem maradt adós a válasszal, és így a buli egésze alatt ment az adok-kapok.

Néha kijöttek a zenészek a depóba egy kis frissítésre, persze közben a kezük le nem állt volna egy pillanatra sem. Olyan volt a színpad jobb széle, mint egy boksz ring sarka, vagy mint a Tour de France mobil frissítő állomásai. Az egyik road folyamatosan törölgette a hozzá kijáró zenészeket, majd az előre bekészített piákból feltöltötte őket, miközben ment a pörgés. Azt hinné az ember, hogy aki fixen, kis mozgástérrel egy szintihez van kötve, az visszafogott lesz. Na, Vadim nem az a fickó, akkorákat ugrált szintizés közben, hogy az éppen szabad kezével folyamatosan a láncokkal teleaggatott gatyáját húzta vissza, mielőtt az a földön landolt volna. Nem egyszer az emelvényre csak simán kipakolt hangszerét úgy kellett összeszedni, hogy ne boruljon le a színpad közepére. Ha a dal úgy hozta, hogy felvehette mobilizált hangszerét, akkor nem akart elmaradni a többiektől a rohangálásban sem. Besasszézta az egész színpadot, miközben a közönségnek is pózolva, villámgyorsan járt a keze a billentyűkön.

Dave Mackintosh dobosnak nem túl hálás szerep öt ennyire felspannolt zenész mögött hozni a gyors alapokat, keze úgy jár, mint a motolla, miközben folyamatosan vokálozik. A francia basszer, Frédéric Leclercq nem éppen az az ugrálós fajta, de biztos kézzel hozza a hihetetlen gyors alapokat, és ő is vastagon kiveszi a részét a vokálozásból, sőt, ő felelős a számok hörgős részeiért is. De nem maradhat ki a felsorolásból a zenekar ikonikus alakja sem: Herman Li tényleg olyan játszi könnyedséggel hozza ki a hangszeréből ezeket az eszeveszett tempókat, hogy csak ámul az ember. Közelről nézve is alig lehet követni a kezét, de a nyelvével is olyat játszik, mint más gitáros a kezével. Közben persze minden ugratásban benne van, és kellően vissza is vág az őt ért „szivatásokért”.

A Fezen fesztiválon már hallhattunk egy új számot a friss albumról, ami egy picit lassabb volt a megszokottaknál, de a Cry Thunder nagyon tetszett már ott is – és ez most sem volt másképp. Utána bejelentették, hogy egy újabb dalt kapunk a folyamatosan készülődő albumról, ami az eddigi leggyorsabb Dragonforce nótaként lett felkonferálva. Az tény, hogy iszonyat tempóban játszottak a zenészek, alig lehetett követni kezeiket a Lost Fallen World alatt. Ez eddig két igen bejövős szám a készülő lemezről, ha a többi is ilyen lesz, akkor nem kell félteni a lemezt. A koncert végén a srácok két tuti slágerüket nyomták el, a náluk balladai tempónak számító The Last Journey Home-ot és a 2006-os album nyitó tételét, a Through the Fire and Flamest. Fantasztikus koncert volt, az elején egy pici technikai bakival – ekkor nem szólt túl jól a cucc –, de hamar helyreállt minden, és egy eszement bulit csaptak a srácok. Ha headlinerként megturnéztatják az új albumot, ott a helyem az egyik koncerten, az biztos!

Setlist:

Heroes of Our Time / Operation Ground and Pound / Cry Thunder / My Spirit Will Go On / Lost Fallen World / The Last Journey Home / Through the Fire and Flames

Az öregek megint nem tudtak hibázni, a Saxon zenekar (is) egy fantasztikus bulival lepett meg minket. Karcsi barátom idén hatszor látta a zenekart, és azt mondta, hogy a két headlineres bulijuk után ez tetszett neki a legjobban, ami azért jelent valamit. Iszonyatos energia áradt a színpadról, nem is érzékeli az ember, hogy mennyi idősek már a tagok. A főnök Biff mint egy ketrecbe zárt oroszlán járkál körbe és körbe, néha meg-megáll, és akkor derékból megdőlve bólogat ezerrel. Mondjuk a bólogatásban könnyen talál magának társat, mert Nibbs Carter a koncert kezdetétől fogva, mint egy propeller, úgy pörgeti a fejét – simán beférne az Amon Amarth vikingjei közé. És közben hihetetlen lazán nyomják a kötelező slágereket, amiket szinte kivétel nélkül ismer a publikum.

Ahhoz képest, hogy ez egy fesztivál fellépés volt, igen nagy mennyiségben képviseltette magát az új album, négy számot is eldugtak a „kötelező” darabok közé. Azt nagyon sajnálom, hogy egyik kedvenc Saxon számomat, a Ride Like the Windet még nem sikerült élőben elcsípnem tőlük, és számomra egy pici csalódással ér fel, hogy idén ez már a második olyan koncertjük volt, ahol nem láthattam a 747-et, ami nálam szinte kötelező tételnek számít a zenekartól. Az új lemez dalai mellett természetesen visszanyúltak a kezdeti időkbe, és áttekintést nyújtottak több mint 30 évet felölelő pályájukról.

Paul Quinn és Doug Scarratt gitárosok, nagyobb fakszni nélkül játszottak közel tökéleteset, picit felüdülés is volt számomra nyugodt játékuk, az este addig látott „gitármaszturbátoraihoz” képest. Paul ízes szólói nagyon jók voltak, a koncerttel kapcsolatban az egyetlen negatívum talán az lehet, hogy nem kellett volna külön dobszólót beékelniük a programba, mert annyira nem volt se látványos, se élvezetes. Viszont ezen idő alatt pótolhatták volna azt a két dolgot, amit hiányoltam (Ride Like The Wind, 747).

Biff remek formában van, semmiféle megingást vagy fáradtságot sem lehetett hallani a hangjában, tökéletesen adta vissza a lemezen hallható hangokat. Nem tudom, mi lehet az angol levegőben, de az olyan „öreg” zenekarok, mint a Maiden, a Judas vagy a Saxon erejük teljében vannak, és mivel idén volt szerencsém mindhárom zenekarhoz, azt kívánom, sokáig legyenek még itt és örvendeztessenek meg minket ilyen fantasztikus bulikkal.

Setlist:

Heavy Metal Thunder / Hammer of the Gods / Never Surrender / Chasing the Bullet / Motorcycle Man / Back in ’79 / Solid Ball of Rock / To Hell and Back Again / Call to Arms / Rock the Nations / Dobszóló / Demon Sweeney Todd / Denim and Leather / Power and the Glory / Wheels of Steel / Princess of the Night

Életem egyik legjobb Blind Guardian buliját láttam a fesztiválzáró akkordjaként! Két héttel előtte a Gamma Ray adott egy felejthetetlen bulit a cseh fesztiválon, ami talán a kellően megvariált setlistnek volt köszönhető, vagy annak, hogy a kedvenc számaimat játszották, nem tudom, mindenesetre nagyon örülök annak a trendnek, hogy kedvenceim mostanában csavarnak egy picit a bevált sémákon. Ez, illetve a tökéletes hangzás, Hansi remek formája és a gyönyörű fények mind közrejátszottak abban, hogy egy ennyire fantasztikus bulit nyomtak.

A roadok gyorsan felépítették a BG színpadképét, ami attól ment ennyire gyorsan és egyszerűen, hogy a teljes emelvényt, dobcuccal, billentyűvel, rámpákkal egyben csak begurították, és a megfelelő helyen leeresztették a színpadra, és már kész is volt az átszerelés nagy része – a többit a szorgos technikusok hamar készre vágták és kezdődhetett is a felejthetetlen utazás. Igen, utazás, mert az este folyamán hallható 15 tételt 8 albumról szedték össze a germánok. Szépen csemegéztek a friss anyagból is, de nagy örömömre nem erőltettek agyon egy lemezt sem.

Az introval egybekötött Sacred Worlds-dzel vette kezdetét a csoda, a sötétség leple alatt bevonult a zenekar, majd nagy ováció közepette megjelent Hansi is. Az első pár sor alapján úgy tűnt, nagyon jó formában van, amit este további része is bizonyított. Jellegzetes, kicsit „Gallás” mozgásával járt-kelt a színpadon, miközben hű társai, André és Marcus tökéletesen hozta a lemezen hallható témákat. Gyorsan legyünk túl a zenekar láthatatlan tagjain, mert hiába fontos részét képezi a BG zenéjének a basszus és a billentyű, hivatalosan egyik zenész sem tagja a zenekarnak. Ennek megfelelően mindketten szinte a sötétbe burkolózva nyomták végig a bulit, a basszeros konkrétan alig hagyta el a dob melletti pár méteres, számára kijelölt helyet.

Apropó, dobos, a hosszú fonott szakállától megváló Frederik Ehmke iszonyat jó dobossá nőtte ki magát a zenekarban. A BG zenéje megkívánja, hogy a dobos keze folyamatosan pörögjön, és Frederik ennek maradéktalanul eleget is tesz, igen nagy vehemenciával és pontossággal püföli a bőröket. Szerencsémre ezen az estén a lassabb témákat otthon is hagyták a srácok, tömve volt a program a gyorsabb himnuszokkal, aminek köszönhetően a koncert egy percre sem ült le. A banda Németországban nagy rajongótáborral rendelkezik, ennek megfelelően nem sok kell ahhoz, hogy a csarnok egy emberként énekelje az ismert szövegeket, Hansi pedig, remek karmester módjára, csak felemelte a kezét, és a tömeg már énekelt is. Minden egyes apró kézmozdulatára beindult a kórus és a taps. Persze a program tele volt olyan dalokkal, ahol a közönség nagyobb teret kaphat, és ezt mi teljes egészében ki is használtunk. Az árokba rendelt 3 szám alatt azon vettem észre magam, hogy folyamatosan bólogatok és a zenekarral együtt üvöltöm a számokat. De ki tudna ellenállni olyan daloknak, mint a Welcome to Dying vagy a Nightfall?

A folytatásban kicsit elutaztunk még Középföldére, majd a ’Twist in the Myth’ lemezt egyedül megidéző Turn the Page következett. A következő szám kezdetekor a fénycsóvák sárga fényben világították meg a billentyűst, aki rövid billentyűfutamával vezette fel nagy kedvencemet, a Majesty-t. Hansinak ezen az estén nagyon mentek ezek a picit rekedtesebb, régebbi vonalvezetésű dalok, tökéletesen hozta a lemezeken megismert és megkedvelt tónusokat. Majd a nagy kedvenc, a Bright Eyes következett egyik imádott lemezükről, az ’Imaginations From the Other Side’-ról. A kezdő többszólamú résztől kivert a víz, annyira tökéletes volt, majd teli torokból üvöltöttem a refrént a rengeteg germánnal együtt. Ez a hármas nagymértékben meghatározta, hogy ez a koncert az egyik legkedvesebb BG bulivá lett.

Az újlemezes dal után a Gyűrűk Ura következett (a készülődő Hobbit c. filmben igazán helyet szoríthatnának a számnak), hogy aztán a közönség hangjának bevonásával eljussunk a Valhallaba. Hamarosan kedvenc lemezem címadó tétele következett, majd az egyik „legszebb ballada evör”, a The Bard’s Song. Ennél két széket hoztak be a gitárosoknak, akik ülve játszották el ezt a csodálatos számot. Amúgy a két gityós az este folyamán folyamatosan változtatva helyét, bemozogta az egész színpadot, miközben hatalmas rőzséiket teljes erőbedobással lóbálták. Búcsúzóul a már megszokott koncertzáró Mirror, Mirror érkezett – ekkorra már bőven elhagytuk az éjfélt is, de ez a szám még egy utolsó adrenalin löketet adott mindenkinek, a csarnok közönsége megtette azt a szívességet a bandának, hogy a refrént ki sem kellett ejteniük a szájukon, megoldottuk mi magunk… Kirobbanó formában lévő zenekar, szuper és gyönyörű fények, lemezminőségű megszólalás, számomra kedves setlist, és egy jó közönség: ez volt ezen az estén a Blind Guardian koncert konklúziója.

Setlist:

Sacred Worlds / Welcome to Dying / Nightfall / Time Stands Still / Turn the Page / Majesty / Bright Eyes / Ride into Obsession / Lord of the Rings / Valhalla / Tanelorn / Imaginations From the Other Side / The Bard’s Song – In the Forest / The Bard’s Song – The Hobbit / Mirror Mirror

Mindent egybevetve egy fantasztikus fesztivált láttunk, nagyon jó napot kifogó zenekarokkal, egy kulturált és minden igényt kielégítő helyen, CD-minőségű megszólalással, nagyon igényes és sok fénnyel megtámogatott világítással. Ha a szervezők tartják az elmúlt évek színvonalát a szerződtetett bandák tekintetében, akkor már most úgy érzem, hogy a jövő évi december első pár napját Karlsruhéban fogom tölteni, baráti társaságban, és egy igen erős fesztiválon.

Szöveg és fotó: Savafan

Külön köszönet Nikolas Krofta-nak és a Bottom Row-nak.