Farkasokkal táncolok: Powerwolf, Amaranthe, Kissin’ Dynamite – Barba Negra Music Club, 2018. 11. 04.

Többek között az ilyen estéken sajnálja a magamfajta magyar rocker, hogy Budapesten elfogyott az olyan zárt terem, ahol egy nagyobb tömeget megmozgató koncertet lehetne tartani. Nem véletlen, hogy a buli előtt hónapokkal elfogyott az összes jegy a bulira. A Barba Negrában járt trió érzésem szerint egy-egy szintet képvisel a metalszcénából, nálam a Powerwolf már az európai élmezőny mögött közvetlenül következik és igen erőteljesen dörömbölnek az oda belépést jelentő kapun. Az Amaranthe az utóbbi évek egyik legdinamikusabban fejlődő zenekara a maga kuriózumával együtt. A Kissin’ Dynamite pedig olyan stílust képvisel Európában, ami inkább Amerikában menő, de talán ez a turné segít feljebb lépni azon a bizonyos létrán. Mindhárom banda friss lemezével érkezett hozzánk és hamar felforrósították a hangulatot a teremben, ami végig kitartott az este folyamán.

Hazánkban először járt a német csikócsapat, a Kissin’ Dynamite. Volt szerencsém őket többször is látni külföldön, sőt a cseheknél még akkor láttuk, amikor az énekes Hannes csak álmodozott arról, hogy ha olyan idős lesz, hogy lehet jogsija, akkor tutira vesz magának egy motort. Gyerekek voltak, na, de már akkor nagyon örültem, hogy ennyire fiatal német srácok ilyesmi zenét nyomnak.

Azóta ők is felnőttek picit, és az első lemezeik glames dallamvilága szépen átment stadionrock stílusba. Ez is jól áll nekik, szerencsére az akkori fiatalos lendület és hév semmit sem változott, a szűkre szabott színpadi helyet nagyon gyorsan belakták és megtöltötték energiával.

Elsősorban az énekes Hannes Braun volt elemében, de szorosan a nyomában volt Steffen Haile basszeros. Szinte az egész bulit végig headbangelte, miközben hatalmas terpeszekben pengetett. Hannes pedig azon kívül, hogy egy remek torokkal megáldott énekes, érzi a frontemberség lényegét. A közönséggel nagyon gyorsan felvette a kapcsolatot és végig kézben tartotta a bulit, a közönség reakcióit látva pedig széles vigyorral a képén tolta le a koncertet.

Bevallom, engem is meglepett az a fajta fogadtatás, amit a németek kaptak, nem gondoltam, hogy ennyi rajongójuk van itthon, de az is lehet, hogy a minőségi produkció meggyőzte a publikumot, hogy igenis érdemes átadni magukat az élvezetnek. Többször is hangos „Dynamite, Dynamite” skandálásba fogtak a nézők.

Tudom, hogy ez egy lemezbemutató turné és az idő is kevés volt, de sajnáltam, hogy nálunk nem változtattak a programon és nem szemezgettek jobban a korábbi lemezekről, ha már először jártak nálunk. Több klipes, nálam favorit nótát nem játszottak, az első lemezt pedig teljes egészében elfelejtették. Lehet, hogy az akkori lágyabb vonal már nem annyira menő, mint az új lemezek rockosabb stílusa, de nekem nagyon hiányoztak.

A két gitáros remekül kiegészítette egymást, közülük is Jim Müller volt az aktívabb, de ez általában így szokott lenni, Andre Braun inkább statikusabb, de játékukban nem találtam kivetnivalót.

A színpadi show elemekből kettőt azért beszúrtak ebbe a rövid műsorba, az I Will Be King számnál Hannes a megszokott palástban és jogarral a kezében jött be a színpadra és úgy nyomta el egyik legnagyobb slágerüket.

A koncert zárásaként pedig a már megszokott módon felállt két társának a combjára, megidézve német elődeiket, a Scorpionst.

A zenekar jött, látott és remélem eléggé meggyőzte a magyarokat, hogy jövő tavasszal sokan jöjjenek el a Dürerbe, amikor önálló turné keretén belül, egy remélhetőleg minden lemezt megidéző programot kapunk.

I’ve Got the Fire / Somebody’s Gotta Do it / Highlight Zone / Love Me, Hate Me / Waging War / You’re Not Alone / I Will Be King / Flying Colours

Végre három frontembere van az Amaranthe zenekarnak! Tudom, hogy eddig is három énekessel koncerteztek, de az eddig látott bulijaik alatt az volt az érzésem, hogy elsősorban mindenki Elize-re volt kíváncsi, és a banda is szépen előtérbe tolta pacsirtájukat. A hörgős vonalon a többszöri tagcsere is ezt erősítette, a tiszta hangokért felelős Jake E pedig picit mindig kilógott a bandából, bár én nagyon kedveltem. Nils Molin bevétele szuper húzás volt, mert azon kívül, hogy mindent el tud énekelni, a vezérszerep is jól áll neki.

Az utolsó találkozásunkkor még azt éreztem, hogy megszeppenve keresi a helyét a csapatban, kijelenthetem, megtalálta. Igényli és meg is kapja a közönségtől a figyelmet, a közös headbangelésekben is benne van, sőt egyéni akciókra is futja erejéből.

Ami szintén a több-frontemberséget erősítette bennem, hogy Elize szépen hátrébb tud már lépni, ha nem ő van a fókuszban, teret engedve a srácoknak. Szerintem ez könnyebbség neki is, levesz egy nagy terhet a válláról, nem csak rajta múlik a buli sikeressége.  A cukiság lassan már a múlté, igazi énekesnő lett belőle, persze még mindig aranyos és a hangja is rendben volt. Néha sajnos a keverésnek köszönhetően alig lehetett hallani, de ezeket gyorsan korrigálták.

A 'Helix' lemez bemutató turnéja volt az estén, ezért is volt meglepő, hogy nem új nótákkal kezdtek. Az előző két album egy-egy nótájával nyitottak, ami kellő pörgést adott a buli elejére, a Maximize refrénje már közös ugrálásra késztette az addigra már full házzá telt termet. Bevallom, nekem is nehezemre esett, hogy a fotósárokban ne kezdjek el ugrálni. A németekkel szemben itt minden lemezről csemegézett a zenekar, az első lemez dalai voltak a legnagyobb számban képviselve. Ami valahol érthető is, ki hagyna ki olyan nótákat, mint az Amaranthine - Call Out My Name – Hunger - 1.000.000 Lightyears kvartett.

Az új lemezről való 365 után ebből a négyesfogatból hármat egymás után el is toltak, még jobban felspannolva a közönséget. Már ha lehetett még ezen fokozni. A hangszeres szekció hozta a kötelezőt, Olof Mörck „főnöki” módon kézben tartotta a bandát, bejárta a színpad rájuk szabott kereteit.

Johan Andreassen basszeros addig is kiélhette pörgős énjét, nem egyszer szinte a földig lógatott hangszerén játszott, ugrált, majd a ráadás előtt lenyomott egy stand up performanszot. Ami jópofa és vicces is volt, de helyette simán eljátszhattak volna még egy nótát. Pláne ha csak ilyen rövid a program. Egy headliner show-ba belefér, de itt fölöslegesnek tartottam, bár szinte minden eddig látott alkalomkor nyomott valamit. Most sajnáltam az időt erre.

Amilyen erősen kezdődött a műsor, olyan keményen végződött, három igazi pörgős bombaslágerrel zárták az estét. Nagyon bízom benne, hogy következő találkozásunk egy headliner turné lesz, most a picit puritán látványvilág furcsa volt tőlük, és ugyan a fényekkel megpróbáltak élvezetes képi világot varázsolni, látszott, nem rájuk szabták a látványt.

Maximize / Digital World / 365 / 1.000.000 Lightyears / Hunger / Amaranthine / GG6 / Dream / Drop Dead Cynical / Call Out My Name / The Nexus

A látványt bizony a Powerwolfra méretezték és lőtték be. A nyáron már megcsodált színpadképpel jöttek most is, a háromszintes építmény impozáns látványt nyújtott.

Egy Powerwolf-buli mára már jó értelemben véve színházi előadással ér fel. Precízen megszerkesztett előadás, ahol a begyakorolt elemek hiba nélkül követik egymást. Ennek van előnye és hátránya is, tudatosan, jó előre kitalált koreográfiákkal operál a zenekar, és mindegyik nagyon hatásos és látványos. Viszont aki látta már ezelőtt a zenekart, az nagyjából tudja, hogy melyik számnál mi várható, illetve a felkonfok és közönségénekeltetések alatt mi történik, és milyen szám következik.

Mondjuk most sikerült pár újdonságot becsempészni ezekbe a bejáratott elemekbe. Azt nem mondanám, hogy berobbantak a színpadra, hiszen szépen komótosan sétált be a zenekar az intró alatt, majd az új lemez egyik tüzes nótájával, a Fire and Forgive-vel kezdtek, aminek eleje tökéletesen illik koncertkezdésnek: nem csapnak rögtön a húrok közé, szép felvezetése van a nótának, majd kb. egy perc után beindul a német úthenger. Vágtázásba csaptak át, Attila Dorn egyből agresszívan ragadta meg a látványos mikrofonállványt, és kezdetét vette a közel kétórás őrület.

A közönség az első soroktól együtt énekelte a nótákat a bandával, a szám refrénjénél szinte az egész terem egy emberként üvöltötte, hogy „Fire and Forgive”. Rögtön az elején szögezzük le, azon kívül, hogy a látvány odab.szós volt, a számok nagyon jók, jól is szóltak, de ahhoz, hogy a produkció egy minőségi kerek egész legyen, kellenek a tagok. Márpedig ennél a bandánál minden egyes tag tökéletesen passzol az egészbe.

Már az első számtól mindenki hozta, amihez a legjobban ért és amit tud. A Greywolf tesók tökéletes szimbiózisban léteznek a bulik alatt, annyira érzik egymást, hogy szinte amint elindult az egyik a túloldalra, pár másodperc múlva indult a másik is. Sosem éreztem azt, hogy felborulna a színpad, a terem mindkét széle le volt kenyerezve, mindig volt látnivaló mindkét oldalon.

A szélvészgyors pengetések mellé persze megkaptuk a farkasüvöltéshez hasonlító grimaszokat, a szemforgatásokat és a látványosan előadott keresztény jeleket. Roel van Helden dobos magasra pakolt cucca mögül is jól látszott és ugyan nem az a látványos dobos, de olyan biztos alapokat adott a zenekarnak, hogy a többiek nyugodtan kalandozhattak a színpadon.

Ebben élen járt a billentyűs, Falk Maria Schlegel, aki többször is MC-ként viselkedett. Ugyan mikrofont sosem kapott és hangját sosem lehet hallani, de olyan elementáris erővel gesztikulált, hogy nem lehetett nem észrevenni. Bár az meglepett (sokszor láttam már a zenekart), hogy a buli első felében sokkal ritkábban láttuk a színpad alsó szintjén, mint máskor. Ezt persze később bepótolta, azt hiszem ez nem meglepő.

Szépen adagolták a buli alatt az új számokat, egy-két régi tétel után beszúrtak egy friss szerzeményt, majd vissza a régiekhez. Az új lemez dalai között máris van pár tuti koncertfavorit, mindjárt a kezdő nóta is ilyen volt. Ahol álltam a teremben, egész jól szólt a motyó, a fények pazarul megtámogatták a látványt. Az Amen & Attack alatt jöttünk ki a fotós árokból és a közönség sorai mellett elhaladva láttam, hogy a refrént a terem hátsó része is a zenekarral együtt énekelte.

Mostanra elérte a csapat, hogy egy Barba Negra méretű termet is simán megtöltenek a tényleg fanatikus rajongókkal, akik végig fújják a bandával a nótákat. Amúgy – nem meglepően – sok fiatalt láttam a teremben, és ez jó jel.

Apropó, új lemez: szerintem egész jól sikerült az idei kiadvány, megint sikerült pár olyan nótát összerántania a bandának, amik egyből beülnek a fülbe és nem nagyon akarnak távozni onnan. Ilyen a Demons Are a Girl’s Best Friend, ami elnézve a közönség reakcióját, nem csak nálam nagy kedvenc. A refrén alatti „Ooooooooooo” részt egy emberként énekelte a terem.

A nyári Rockmaratonon még nem játszották a következő nótát, ami szintén új tétel, és így nem láthattuk a számhoz kitalált látványelemet. A Killers With the Cross felvezetése alatt a színpad hátsó részében egy hatalmas kereszt kezdett kialakulni a felvillanó lámpákból, majd több alkalommal is teljes pompájában világította be a termet, tökéletes hátteret adva a számhoz.

A nóta után láttam, amint emberi erővel, óvatosan engedik le a keresztet a színpad mögé. (Ha a zenekar amerikai lenne és dúskálnának a dollárkötegekben, valószínűleg szikraeső közepette tűnne el a színpad alatt.) Többek között ezek miatt is tetszik, amit és ahogyan csinál a csapat, mert nagyon is emberi.

A két új tétel előtt a Let There Be Night volt a felvezetés, ami már a nyári fesztiválturnén is alaposan meg volt támogatva látvánnyal. Attila most is felsétált a második szintre, de előtte két csuhás ember, fáklyákkal begyújtotta a gitárosok és Attila előtt lévő dobogókra tett szerkezeteket, illetve a két lépcsősort takaró elemet is, így kezdett bele a nótába. Amerikai társaiknál ezeket várhatóan egy távolról irányított szikráztatóval indítják be, nekem ez jobban bejött.

Greywolfék is adtak a látványnak, többször is a lángok fölé térdelve gitároztak, legalábbis messziről úgy tűnt.

Az est legimpozánsabb látványát az újlemezes Where the Wild Wolves Have Gone kapta. Schlegel lejött az emelvényéről, majd a csuhások egy lángoló orgonát toltak be, ami elé leülve kezdett bele a nótába. Attila mellette állva énekelte a lassú számot, majd a gityósok is színpadra jöttek és a végét együtt tolták le. De még ezt a látványt is megfejelték: a nóta végén a színpad két oldaláról hóesés támogatta meg a giccset.

Mondanom sem kell, a közönség hatalmas ovációval fogadta a látványt. A ráadás előtti blokkot még egy vadonatúj málházós tétel vezette fel, a Stossgebet számnál újra beizzították a világító keresztet, Attila a nóta nagy részét a kereszt előtt énekelte, egészen pofás látványt nyújtott a fényben. A ráadásig már csak három régi kötelező koncertnóta következett, a két „Véres” dal és az eddig általában a teljes koncertet lezáró Lupus Dei. Újra meggyújtották a már látott színpadi részeket, most viszont a szám elején, amíg Attila kántál, a gitárosok is egy-egy fáklyával a kezükben vonultak a színpadra. Majd azt leadva gitárt ragadtak és a nóta második felét már hangszereik társaságában töltötték. A ráadásra már nem maradt új dal, csupa régi tétel érkezett és a Werewolves of Armenia előtti szokásos közönségénekeltetés sem maradt el.

Mindenben fejlődött a zenekar, profi, igényes és nagyon látványos koncertet adtak, én még nagy potenciált látok bennük, van hová fejlődniük. A kreatív ötletek és azok megvalósítása már most is a német precizitást tükrözi, ha tudják tartani a fejlődés eme ütemét, akkor hamarosan az európai top bandák közé léphetnek. Rengeteg munkával és persze baromi jó nótákkal jutottak el odáig, hogy itthon már hónapokkal a buli előtt nem lehetett jegyet kapni erre az estére. Én még emlékszem arra, amikor egy külföldi fesztiválon olyan korán játszottak, hogy a tűző napon Attiláról már a második nótánál patakokban folyt a víz, de a lelkesedés, az intenzív előadásmód a mai napig nem változott, és valahol ez is lehet a siker kulcsa. Legközelebb egy pesti nyitott, önálló buli lenne jó, ahol teljes pompájában mutathatná meg magát a zenekar, mert látva a turné korábbi állomásain készült fotókat, pár motyó a hely szűke miatt a csapat kamionjában maradt.

Fire and Forgive / Army of the Night / Incense & Iron / Amen & Attack / Let There Be Night / Demons Are a Girl’s Best Friend / Killers With the Cross / Armata Strigoi / Blessed & Possessed / Where the Wild Wolves Have Gone / Resurrection by Erection / Stossgebet / All We Need Is Blood / We Drink Your Blood / Lupus Dei /// Sanctified With Dynamite / Coleus Sanctus / Werewolves of Armenia

Mindhárom fellépő nagyon erős koncertet adott. A fiatalok felnőttek, és egy igen érett, erős produkciót tettek le első budapesti koncertjükön. A svédek hozták fiatalos lendületüket és a popos köntösbe bújtatott kemény zene, meg persze a látványos előadásmód is dobott a show hangulatán. A Farkasok pedig megint nagyon odatették magukat, az eddigi látványvilágot is meg tudták fejelni és egy végtelenül profi koncertet adtak, szépen felölelve munkásságuk minden időszakát.

Szöveg: Savafan
Fotók: Savafan, TT
Külön köszönet a Hammer Concertsnek!
További képek ITT