Rockernyaralás: Rockmaraton - Dunaújváros, Szalki-sziget, 2015.07.13-19. (2. rész)

írta Hard Rock Magazin | 2015.08.06.

Helyszíni tudósításunk második része a Dunaújvárosban megrendezett 25. Rockmaratonról.

4. nap (július 16.)

Nem titkolom, hogy a szombati mellett ezt az úgynevezett „black metal napot” vártam a legjobban. Ezért hamar oda is mentem a Monster Arénába, hogy az első sorból élvezhessem a koncerteket.

Kicsit vegyes érzéseim voltak, ugyanis nem sokkal a fesztivál kezdete előtt bejelentették, hogy a Christian Epidemic ezen a nyáron inaktív, mert az új lemezen dolgozik, így a Rockmaratonon sem tud fellépni. Nem örültem neki, de szerencsére találtak egy kiváló zenekart helyettük: az atmoszférikus, komor, pogány black metalt játszó Bornholmot. Láttam már őket korábban, így tudtam, hogy minőségi bulira számíthatok, de ezzel sajnos rajtam kívül annyira sokan nem voltak tisztában – a sátor nem igazán akart megtelni. Minden tiszteletem a srácoké, akik abban a tikkasztó hőségben is képesek voltak bőrvértben színpadra állni és végigtolni a koncertet.

(Forrás: a Bornholm Facebook-oldala)

A program nagyjából a szokásos volt: a műsor javát az ’Inexorable Defiance’ album dalai tették ki (Swordbearer, Walk On Pagan Ways stb.), de játszottak néhány régebbi klasszikust is (...On The Way Of The Hunting Moon). Előkerült egy új dal is a már elkészült ötödik lemezről (Seventh Reign), amit már az április bulijukon is játszottak. Sallai Péter, a zenekar jelenlegi énekese és gitárosa remekül tette a dolgát; nem a szavak embere, nem húzta az időt, viszont mindent megtett, hogy csak a zenére koncentrálhassunk. A koncertet a csapat talán legismertebb számával, az ’On The Way Of The Hunting Moon’ lemez Acheron című tételével zárták.

Majd átadták a terepet a Bloody Rootsnak, Schmiedl ’Smici’ Tamás Moby Dick-frontember thrash projektjének. Korábbról ismertem őket, egy időben rengeteget hallgattam mind a két lemezüket, de koncertjükre még nem jutottam el. Ennek ellenére kicsit furcsa volt, hogy mit keres egy thrash metal zenekar két black metal fellépő között, biztos akadt volna egy-két jó magyar black banda, akiket berakhattak volna helyettük. Viszont így utólag talán jobb is, hogy nem így alakult, mert Smiciék koncertje óriási volt, remek bulit csaptak. Itt már azért többen voltak, mint Bornholmon, és a szövegeket is énekelték a zenekarral. Smici nem is átallott többször megköszönni a közönség kitartását a rekkenő hőségben. A szűk egy óra alatt mindkét lemezükről játszottak dalokat bőségesen, olyan klasszikusokat, mint A népek útján, az Ígéretek földjén, az Ezer év, a Ne add felnek pedig külön örültem. Sőt utolsónak még a Roots, Bloody Rootst is eljátszották a Sepulturától. Csak azt sajnálom, hogy a Jöjj, menedék című nóta kimaradt a dallistából, na de talán majd legközelebb!

A kijelölt kezdéshez képest kicsit csúszott a Dark Funeral, de hát így van ez, ha az ember igényes, jól kinéző corpsepaintben akar színpadra lépni. Addigra a Monster Aréna is megtelt már, és felbukkantak a kifestett black metal rajongók is. A koncert előtt persze letakarták a színpad oldalait, hogy véletlenül se láthassuk meg a zenészeket. Kisebb várakozás után végre megszólalt az intro, színpadra lépett a bőrvértekbe öltözött zenekar, és rákezdett a Stigmata című gyilkos nótára. Heljarmadr, az új énekes szerintem teljesen rendben volt, jól vizsgázott a magyar közönség előtt, annak ellenére, hogy ő a negyedik énekes a zenekarban, és sokan mondják, hogy vele már nem érzik teljesen magukénak a csapat zenéjét. Eljátszották a két új dalt is a tavaly megjelent ’Nail Them To The Cross’ EP-ről, melyek teljesen illettek a régiek közé, ezek fényében kíváncsi leszek, hogy mit fognak nyújtani az új lemezen.

Természetesen régebbi dalokból sem volt hiány, az egész életművüket felölelte a koncertműsor. Előkerültek olyan személyes kedvenceim, mint a The Arrival Of Satan’s Empire vagy az An Apprentice Of Satan, de nem maradhatott ki a Vobiscum Satanas és a My Funeral sem. Végül a koncert után Lord Ahrimanék lejöttek a kordonhoz, és kezet ráztak a közönséggel. Azt azért sajnálom, hogy nem játszották a Shadows Over Transylvaniát, és hogy a The Secret Of Black Arts is lemaradt az idő rövidsége és a késés miatt.

A Mayhem elég sokat késett, méghozzá a színpadi díszlet felépítése miatt (már játszaniuk kellett volna, amikor a technikusok még a csontokkal kirakott emelvényt rakták össze). Amúgy ha valamire, akkor a látványra nem lehetett panasz: a csontemelvénynek, a disznófejeknek és a gyertyáknak köszönhetően a közönség úgy érezhette magát, mint egy kriptában. Majd végre színpadra lépett a black metal műfaj egyik alapító zenekara, az hosszú várakozás azonban egyáltalán nem érte meg. Végig az volt a benyomásom, hogy a zenekar túlságosan ráment a látványvilágra, míg a zene háttérbe szorult.

Egy olyan nagy múltú zenekartól, mint a Mayhem, minimum katarzist vártam volna, de az csak nem jött. Két szóval le tudom írni a zenei élményt: átlagos és unalmas. Jól elheadbangelgettem a dalokra, de ennyi, semmi több. A Deathcrushra zúztam egy jót, a Freezing Moon és a De Mysteriis Dom Sathanas alatt már csak bólogattam. Az új albumról pedig egy hangot sem játszottak.

Attila magyarul beszélt a közönséghez, de amilyen illuminált állapotban volt, csak négy értelmes szót tudtam kivenni: „Ez egy ki**szott testvériség”. A koncert másnapján egyes ismerőseim szerint Billy Graziadei, a Biohazard frontembere több érthető mondatot mondott el magyarul („Ba***átok szét a házat!”), mint hazánk fia, Csihar Attila. Énekesi teljesítményéről csak annyit mondanék, hogy semmi extra. Állt az emelvényén, és elvolt egy koponyával meg egy fém, számomra beazonosíthatatlan tárggyal. Egyedül a záró Tormentor-feldolgozás mentette meg a koncertet a végső unalomba fulladástól.

A koncert után csalódottsággal telve ballagtam át a Soproni Nagyszínpadhoz, ahol már javában játszott a Hatebreed. Így utólag visszagondolva inkább ott kellett volna hagynom a Mayhemet, mert a srácok óriásit zúztak. Amint átértem, a csalódottságom is rögtön elszállt, azonnal magával ragadott a zenekar és a közönség lendülete. Amerre a szem csak ellátott, egy darab egy helyben álló embert nem láttam, mindenki eszméletlenül élvezte a koncertet, ugrált és mozgott. Nem is beszélve a circle pitekről, amikre a frontember, Jamey Jasta többször is biztatta a közönséget.

Egymás után jöttek a jobbnál jobb hardcore himnuszok (Dead Man Breathing, Everyone Bleeds Now, Become The Fuse stb.), mindegyik tele erővel és megállíthatatlan energiával, és személyes kedvencem, az Honor Never Dies is elhangzott a legutóbbi lemezről. Játszottak egy Slayer-feldolgozást is, ami előtt Jamey megemlékezett Jeff Hannemanről, akinek szerinte rengeteget köszönhet a zenekar, nagyon megható és meghitt pillanat volt. Végül a zenekar legismertebb számával, a Destroy Everythinggel zárták a koncertet, amire a közönség őrjöngött és énekelt egy utolsót. Talán engem lepett meg a legjobban, hogy a csütörtöki napot nem a Mayhem, hanem a Hatebreed koronázta meg ezzel az óriási koncertélménnyel. (Szimjon)

(Forrás: dunaujvaros.com)

Főműsoridőben a HammerWorld Színpad felé vettem az irányt, hogy megnézhessem az Ideas koncertjét. A klasszikusok mellett (Angyal, Égjen még) három új, még meg nem jelent dalt is játszottak, ezek közül A Költőt és az Egy lépést már hallottam valamelyik koncertjükön, és az vadiúj (Döntés) is nagyon jónak tűnt. Szerencsére a hangosítást is sikerült jól belőni, így megismerhetők és megítélhetők voltak az új szerzemények is. Nem győzöm magasztalni a csapatot, de mit tegyek, ha egyszer megérdemlik?

(Forrás: dunaujvaros.com)

Sajnos sok náluk a tagcsere, de a csapat szíve és fő dalszerzője, a megújulni képes Tibcsy és a gyönyörűen képzett hangú Anita hiánytalanul biztosítják a minőséget a zenekarban. Teljesen rendben volt ez a koncert is, profik a srácok a deszkákon, csak kár, hogy mindig pár tucat embernek játszanak. Most is csak nagyjából százan voltak kíváncsiak a produkcióra, és ezt sosem fogom megérteni… Mindenesetre mi nagyon jól szórakoztunk, ment a hajszellőztetés rendesen, és a dallamok, illetve a dalszövegek által kiváltott érzelembomba sem maradt el. (Vica)

5. nap (július 17.)

(Forrás: a Kozmosz Facebook-oldala)

Komoly dilemmában voltam a péntek esti koncertprogramomat illetően, ugyanis a Kataklysm és a Kozmosz egy időben koncerteztek, de mivel a kanadai death metal csapat jövő januárban is tiszteletét teszi nálunk – méghozzá egy klubbuli keretein belül –, ezért az utóbbi mellett döntöttem. Nem is bántam meg, bár utána a Kataklysmet elég sokan dicsérték nekem. A Kozmosz egy alternatív punk zenekar, úgyhogy – mint azt ők is megemlítették –kicsit kilógtak az idei Rockmaraton zenei kínálatából. Dalaik és témáik nem éppen a politikai korrektségről híresek, és mivel egy újabb zenekarról van szó, ezért eléggé aktuálisak is. Vegyük például a Kedves Vezető című dalukat, amit a koncerten is játszottak, nem hiszem, hogy túl sok magyarázatra szorulna a megértése...

A Phoenix/Shortscore Pitben, vagyis a legkisebb koncerthelyszínen játszottak, de ez bőven elég volt a kis létszámú közönségnek. Emiatt a hangulat igencsak családias volt, ebben a számok közötti, nem ritkán humoros kommentároknak is megvolt a szerepe („A nagyszínpadon a Pokolgép, de ti jól választottatok!”), továbbá annak is, hogy beüvöltették velünk a keresztneveinket. A koncert programja a nemrégiben megjelent ’Nyugalom, a helyzet változatlan’ című nagylemezre és ’Az Okosak Földje’ névre hallgató EP-re épült. A technika ördöge viszont sajnos soha nem alszik (csak néha mással van elfoglalva), de Kozmoszék koncertjeit – néhány jelenlévő elmondása alapján – soha nem hagyja ki. Most kétszer sikerült elszakítani egy húrt az egyik gitáron, de ez nem szegte hőseink kedvét, és ügyesen kivágták magukat a slamasztikából, amíg a húrcsere megtörtént (az első alkalommal eljátszották az Atomcsend című akusztikus dalt). Ám ezek a kis bökkenők sem rontottak a koncertélményen, sőt a srácoknak akkora sikere volt, hogy amikor visszatapsolták őket, azt mondták, hogy játszanának még szívesen, csak sajnos nincs mit, mert elfogytak a dalok. De azt megígérték, hogy a koncert után kint lesznek a Fröccsöntőnél, és nagyon szívesen megisznak velünk valamit. (Szimjon)

Pénteken a „nagyok” mellett az Agregator buliját vártam kimondottan. Mostanában szerettem csak meg őket, de ez az érzés annál erősebb… Előtte még elrángattak a haverok a Shortscore Pithez, ahol egy nagyon jó koncertet tekinthettem meg. A magyar stoner metalos Haw lépett fel, és félszer sem bántam meg, hogy a strand bezárása után, félig vizesen odakeveredtem. Nagyon királyok a srácok, van a zenében kraft, jó az előadásmód, nem zöldfülű hülyegyerekek, bár a dalok variáltságán lehetne még mit javítani. Hálásak voltak a közönségnek, hogy elment a koncertjükre: „A Kalapács játszik a nagyszínpadon, és ti itt vagytok, ez igen!” Szívesen megnézném egy klubbulijukat is, mondjuk a Sunwharffal közösen.

Az Agregator éjjeli időpontra volt kiírva, és aznap estére percre ki volt számolva, hogy mikor melyik színpad előtt szeretnék lenni, szóval papíron kijött volna minden. Azonban csere történt, a Tesstimony nem lépett fel, és helyettük játszott az Agregator, úgy jó 4 órával az eredeti időpont előtt. A közönségtájékoztatás szinte nulla volt, bár a kemping közepén lévő fő programtáblán egy papírdarabbal át volt ragasztva a Tesstimony neve… elég múlt évezredi megoldás. Az Agregator eredeti helye a táblázatban érintetlenül maradt, és mint utólag kiderült, még a csapat fejében is megfordult a dupla koncert ötlete, de sajnos ez nem történt meg. Így csak egy pár szerencsés kiváltságos láthatta őket, akik éppen a színpad felé sétáltak, és reagált a fülük az ismerős hangokra (így azért valamekkora közönség csak összegyűlt). Majd legközelebb.

Szerencsére a Kataklysm bulijával már nem volt semmi kavarodás, így tökéletes death metalos-nyakfájdítós befejezését adták az estének. Már korábban is láttam a zenekart, és akkor is megfogott koncertjeik energikussága. Nagy elvárásokkal álltam hát be a színpad elé, és nem is csalódtam. Mármint a zenekarban nem. Ezen az estén ugyanis a közönség volt a „rosszfiú”: kevesen voltunk, passzívak voltunk, ötfős, aprócska mosh pitek alakultak csak ki, és valahogy nem láttam túl nagy lelkesedést a közönség köreiben.

Pedig a zenészek kitettek magukért: jó setlistet állítottak össze, az új, ’Of Ghosts and Gods’ albumról két dalt is játszottak (Thy Serpent's Tonque, The Black Sheep, kár, hogy a Hate Spiritet kihagyták), a zenészek kommunikáltak, hergeltek. Bezzeg a közönség… a levonulás után majdhogynem a visszataps is elmaradt! Nem néztem az órámat, de szinte biztos vagyok benne, hogy terv szerint jöttek volna még játszani egyet. A levonuláskor még a fények is lekapcsolva maradtak, csak esélyes, hogy a zenekar ahhoz túl fáradt volt, hogy négy tapsoló ember kedvéért visszajöjjön. Percekig értetlenül álltam ott, aztán jöttek a technikusok, hogy elpakolják a kábeleket a színpadról. Na mindegy, én januárban is szívesen megnézem őket, remélem, hogy az pozitívabb élmény lesz mindenkinek.

6. nap (július 18.)

Az Akela bulijára értünk be a nagyszínpad elé, bár inkább csak a fűből néztük végig őket. A bulizást meghagytuk a 30 pluszos korosztály képviselőinek, ugyanis ők azok, akik talán a legjobban átérzik ezt a zenét. Az Akela egy életérzést képvisel, korszellemet tükröz; a ’90-es évek fiataljainak szívéhez közelálló, a mindennapi küzdelmekről szóló dalokat írtak, amivel remekül lehet azonosulni, ezért is lettek talán olyan ismertek és gyűjtöttek maguk köré hatalmas „farkasfalkát”. A fiatalok magukénak érezhették ezt a zenét, és még ma is szívesen emlékeznek erre vissza. Legalábbis ez jött le a koncert alatt – többen szívvel-lélekkel, nosztalgiával tele ordították együtt a dalszövegeket. Maga a koncert amúgy frappáns volt, de az Akelát amúgy sem a zenei zsenialitásáért szeretjük (hú, az a dob- és gitárszóló!). Jók voltak viszont a konferálások: „Akkor bemutatnám a zenekart: gitár, dob, basszusgitár…” (Vica)

Elérkezett a Rockmaraton utolsó napja, én pedig még utoljára ki akartam bulizni magam. Így hát a Soproni Nagyszínpad felé vettem az irányt, és jobbnak láttam, ha már az Akelán az első sorban állok, és végig ott is maradok, ha a Wisdomot és a Powerwolfot is onnan akarom élvezni. Így is tettem. Ekkor már szép lassan kezdett megtelni a színpad előtti tér, és mindenki azt skandálta, amit egész héten lehetett hallani a kemping területén: „Sok-sok-sok! Akelások!” A zenekar most farkasjelmezek nélkül lépett színpadra, és a Nagy az Isten állatkertje című nóta is elmaradt. Ehelyett Főnök a következő kérdést tette fel a közönségnek: „Apámtól kértem pénzt – nem adott! Anyámtól kértem pénzt – nem adott! Ki ad nekem pénzt?” A további program is hasonló klasszikusokból állt (Fekete bárány, Fenevad, Nekik mondd, Botocska stb.), ahogy azt Akeláéktól megszokhatta már a közönség. Sosem voltak nagy kedvenceim, és ez a mostani koncerttel sem változott meg.

Utánuk a Wisdom következett. A World of the Free névre keresztelt rövid intro után bele is kezdtek a War Of Angels című nótába, a legutóbbi lemezükről. A srácok jó formában voltak, a külföldi turnék megtették a hatásukat (lassan odakint már jobban ismerik és szeretik őket, mint kis hazánkban, ami azért valljuk be, elég szégyenletes dolog). A tagcserék sem viselték meg őket, és a két új tag (Tóth Tamás dobos és a Bodor Máté helyére érkezett Anton Kabanen ex-Battle Beast-gitáros) is remekül beilleszkedett.

Két újabb nóta következett a ’Marching for Liberty’-ről: a God Rest Your Soul és a Failure of Nature. Az utóbbinál NG szokásához híven nem tudta megállni, hogy ne Molnár Mátét azonosítsa a dal címével. A továbbiakban olyan dalok hangzottak el, mint a Fallin' Away From Grace, a Marching for Liberty és a Heaven and Hell, de a koncert meglepetéseket is tartogatott számunkra: a zenekar egyik közeli ismerősének ugyanis születésnapja volt, NG pedig felhívta a srácot, hogy felköszöntsék, és hogy elénekelje velük a Live Forevermore című dalt.

A zenekar másik nagy dobása az volt, hogy eljátszottak egy Battle Beast-nótát, az Out of Controlt, amit a közönség kitörő örömmel és üdvrivalgással fogadott. Ezután már csak pár szám volt hátra, és a Take Me to Neverland című nótával zárták a koncertet. Búcsúzóul a szám végénél NG lejött a színpadról, és lepacsizott az első sorban állókkal. Soha rosszabb Wisdom-koncertet! (Szimjon)

A Powerwolf miséje volt az idei Rockmaraton egyik leginkább várt bulija. A német „eupoweresek” egyéni stílusukkal, megjegyezhető, karakteres és szerethető imidzsükkel pár év alatt nagyon erős rajongótábort imádkoztak össze. Természetesen a siker kulcsa nem csak a festett arc, a tömjénszag, meg a fakereszt: a farkasok élőben akkora show-t produkálnak, hogy az elsőáldozók valószínűleg eleinte csak kapkodják a fejüket. Az amúgy eléggé sablonos dalokat élő fellépésre teremtette az isten is, szinte minden dal a slágergyárban készült, fogós a dallama, énekelhető a refrénje, és n+1 hejjgetős és/vagy közönségénekeltetős részt tartalmaz. Ettől a koncertek igazi közösségi élménnyé válnak, és a dalok dallamossága-dinamikája miatt unalomba sem fulladnak. Vagy ha ennek a veszélye még véletlenül is fennállna, a show zenementes része is nagyon ki van találva – kántálás, füstölő, misés-mesés elemek stb. Ezekből amúgy – azt hiszem – régebben több volt, legalábbis a mostani rockmaratonos koncerten Attila Dornék inkább mintha a dalokra koncentráltak volna.

Persze azért így sem szenvedtünk hiányt metálos lelkesítő beszédből: Attila többször biztatott minket harcra, hogy megbizonyosodjon rátermettségünkről: „Are you ready to fight for heavy metal?” Szerintem az efféle dolog már cseppet sem hangzik „trún”, ha az ember elmúlt legalább 15 éves, de nem baj, belefért. A „fight for heavy metal” fő himnusza természetesen az egyik friss dal, az Army of the Night volt. Pár napja jelent meg az új album, a ’Blessed & Posessed’, amelynek premierje a Masters of Rock fesztiválon, mindössze pár nappal a dunaújvárosi fellépés előtt történt, így ha már nem is tűzforrón, de még ropogósan kaptuk meg mi is az új dalokat. Szám szerint hármat: az Army-t, az Armata Strigoi­-t, és sor került egy ősbemutatóra is – a cseheknél ugyanis a Blessed & Posessedet technikai gondok miatt kétszeres nekifutásra sem sikerült eljátszaniuk. DVD-felvételkor. Ciki! Mind a három tipikus Powerwolf-nóta; csodálom a csapatot, iszonyat kreatívak, képesek ugyanazt a dalt húszféleképpen eljátszani…

Mit lehet tenni, bevált a recept, működik a dolog, viszont tény, hogy minél több dalt írnak, annál több az áthallás. De rá se ránts, szórakozni jöttünk, szórakozzunk hát! Ugyanezt gondolta a zenekar is, és mindent meg is tettek, hogy jól érezzük magunkat és mosolyt csaljanak a koncertlátogatók arcára (ha ehhez a Resurrection by Erection című dal önmagában még nem lenne elég). Egy ponton kettéosztották a közönséget (mármint nem wall of deathhez, csak egy képzeletbeli vonallal), a bal oldal volt Falk Maria Schlegelé, az örökmozgó billentyűsé, a jobb oldal pedig Attila Dorné, és azon versenyeztek, hogy melyikük képes nagyobb hangerőt előcsalogatni a közönségből. Aztán ha már hozzászoktunk a huhogáshoz (,,Not huuuuuuu…! HU!!”) és a kiabáláshoz, jöhetett egy pofás kis klasszikus, a Werewolves of Armenia.

Azt egy kicsit sajnáltam, hogy az egészen régi albumaikról nem játszottak semmit (azokat ugyanis a közönség kevésbé ismeri), pedig jó lett volna. A legkorábbi dal a levonulás előtti lassabb, leülősebb, az elején egy poénos „templomi” szövegeléssel megspékelt Lupus dei volt, amit szerintem nyugodt szívvel kihagyhattak volna a programból. Bár így, a leülés után nagyobbat ütött a Raise Your Fist, Evangelist és a záró In the Name of God, olyannyira, hogy a zenekar a közönség aktivitását látva egy circle pitre is felszólította a bulizó tömeget. Isten nevében én is körpogóztam egyet, mennyei volt, köszönöm. Vagyis multas gratias, mert azt hiszem, a csapat csak latinul ért…

Ezen beszámoló után úgy gondolom, külön nem is szükséges leírnom, mennyire színes volt ez a „fekete” fesztivál. Punkok, rockerek, skinheadek, hosszú- és rövidhajúak, szegecseket és bakancsokat viselő mindenféle népek képviseltették itt magukat, bár az én társaságom leginkább a magukat egyik szubkultúrába sem soroló emberekből állt. Velük süttettük a hasunkat a napon, sétáltunk be Dunaújvárosba (ahol fokozottan figyelték a rendőrök a közterületen történő alkoholfogyasztást), futottunk koncertről koncertre, és élveztük az igazi rockernyaralás minden percét. A 2015-ös Rockmaratont teljes sikernek könyvelem el, a helyszínválasztás is parádésan sikerült, a szervezők nagyon kitettek magukért, az a pár hiba pedig az ideiekből tanulva szerintem simán kijavítható. Remélem, jövőre ugyanitt találkozhatunk! (Vica)

Szerző: Vica, Szimjon
Képek: Rockmaraton Fesztivál és Rockmaraton Képek
Köszönet a szervezőknek!