fbpx

Air Force SimOne: Epica, Dragonforce, Diablo Blvd. - Petőfi Csarnok, 2015.01.24.

írta Hard Rock Magazin | 2015.01.30.

Az este, amikor egyszerre dobbant minden férfiszív… No, jó, bizonyára a nőké is. Immár negyedik alkalommal van szerencsém Simone és a cseles csávók csapatához, és oké, ez a bandanév nem olyan metal, mint a konkrétan pőre, mégis nagy ívű Epica, de mindegy is, amikor bevonult a színre a Vörös Kísértés, jóformán úgy álltunk szájtátin a teremben, akárcsak az 1895-ös esztendő tanúi, akik kővé dermedten tapadtak a mozivászonra Lumière-ék gőzöse láttán. Azzal a nyúlfarknyi különbséggel, hogy ők a még jobbára ismeretlen mozgóképtől való sokk hatására inkább fejvesztve menekültek a helységből, míg nekünk nyilván eszünk ágában sem volt továbbállni, ellenben párás tekintetű áhítattal meredtünk a színpad felé. Ám az élmény hasonló: felbecsülhetetlen. Minden másra ott a MasterCard…

Felkészületlen firkász vagyok, belátom. Ugyanis volt pofám úgy elmenni a koncertre, hogy nem néztem utána az előzenekarnak. De láss csodát, amikor belekezdett a Diablo Boulevard, egy percig sem gondoltam, hogy itt most csak a szokásos időhúzó tevékenység folyik: nem, a belga srácok úgy söpörtek végig a deszkákon, mint hazájuk fociválogatottja a ’14-es vb-n az USA ellen. Nagy elánnal presszingelve, hogy villantsak is valamit az amúgy elég hézagos futballtudásomból. A rákenrollságban és szakállban erős úriemberek pont olyanok voltak, amilyennek a Volbeatet szeretném látni ismét, azaz hanyagok és jólöltözöttek tökösek, mint kedvenc dánjaink egykoron; a muzsikát tekintve is van némi rokonság köztük, a kiállás és mentalitás viszont tényleg hasonlít Poulsenék azon korszakához, amikor még a bendzsó mellett azért a gitárok is röfögtek rendesen.

Az úgy volt, hogy valamikor 2006-07 körül Isten lepillantott az akkor még csak gyerekcipőben csellengő csapat próbatermébe, látta, hogy a zenéjük jó, és odasúgta nekik, hogy „legyen mától a nevetek Dia...”, ámde Alex Agnew énekes rögvest félbeszakította az Urat, miszerint beugrott neki A Kikezdhetetlen Bandanév, állj, ne tovább! Én pedig meghajlok előttük, mert a kétszavas DIABLO BLVD. maga a Heavy Kibaszott Metal. A Volbeat mellett pedig a Life Of Agony szelleme is sokszor felrémlett, főként Alex dallamosabb énekmegoldásainál, noha az immár nővé cseperedett Keith 'Mina' Caputo azért valamivel jobb torok. Ja, és a jó öreg Glenn Danzig is ott feszít azokban a hangszálakban… Mindettől függetlenül mocsok jó a zenéjük, végtelenül laza, vagány, férfias és bárdolatlan egyszerre, így aztán egy szempillantás alatt meggyőztek (azt nem mondom, hogy elcsavarták a fejemet, mert ez azért mégiscsak Simone privilégiuma volt), arról már nem is beszélve, hogy embereink bizony jóféle szőrös-ragacsos riffeket gyártanak. Ha nem hiszed, amit itt összehordok, hallga’ meg a valóban Volbeat-ízű koncertnyitányt, a Builders Of Empires-t a 2011-es albumról vagy a Beyond The Veil-t a tavalyi korongról; ez utóbbi remek refréndallama ott azonnal belefurakodott a fülembe, és jó ideig nem is akart kimászni onnan. A koncertzáró Black Heart Bleed pedig ordas nagy „southern-sláger”, ennyi, kész, meghajol. Minden adott tehát ahhoz, hogy ezzel a turnéval kicsit felfedezze őket a világ, mondanom sem kell, hogy erre bőven rá is szolgálnak. Fekete szívem vérezne, ha ez nem történne meg.

A Dragonforce eljövetelének azért is örültem oly nagyon, mert a legutóbbi albumukat, az igen izmosra gyúrt ’Maximum Overload’-ot a teljes életművük legjobbjának tartom. Láttam már őket két ízben, tudtam, hogy önfeledt show-műsorra számíthatok, és noha a banális bohóckodást ezúttal nem vitték túlzásba, amit műveltek, abba belekötni nemigen lehetett. TAZ kollégám szerint ebből a szélvész hangszermasztiból elég is az itt elővezetett közel háromnegyedórás műsoridő, és nagyon ezzel sem tudok vitatkozni: Herman Li-ék jobbára extragyors dalai bármennyire is közel állnak hozzám, azt sem hallgathatom el, hogy sokszor bizony híján vannak a változatosságnak, a megújulási szándéknak meg pláne. Ennek ellenére a tavalyi lemez szerzeményeinek zöme irgalmatlan erős énekdallamokban tobzódik, csak azt sajnálom, hogy az album csúcsa, a progosabb The Sun Is Dead nem került a programba, AZ a refrén ugyanis 2014 egyik legjobb témája, ha engem kérdezel.

A Fury Of The Storm számcím hűen tükrözi Dragonforce-ék mentalitását: gyors, gyorsabb, és még gyorsabb tempók értelmezik újra a Helloween-örökséget, ám a könyörtelen vágtázás monotóniáját mindig feloldják egy-egy sörhabos melódiával, neoklasszikus gitárvirgával vagy gyermekded humorral. A Three Hammers még azzal együtt is egy prémiumkategóriás csatahimnusz, hogy leplezetlenül lopja a Call To Arms riffjét a Manowartól, a refrénért pedig simán jogdíjat számíthatna fel a Hammerfall-vezér Oscar Dronjak. Mégis működik: beleremeg a csarnokterem, a falakra úgy futnak fel borostyánként a roppant acélsodronyok, akárha ’90-et írnánk a Painkiller klipjével, s mindez oly természetes, hisz miről is szól a fáma? „Three hammers high in the burning red sky / Forged in the fire, protectors of mankind”… Bezony ám. Jó kis buli volt, na. (És respekt a Bathory- meg Mayhem-pólókért!) (Mike)

Setlist:

Fury Of The Storm / Three Hammers / The Game / Symphony Of The Night / Cry Thunder / Valley Of The Damned / Through The Fire And Flames

A Dragonforce szélvészgyors opuszai és egy-két pihentető serital után, fékezhetetlen lelkesedéssel vágódtunk be a koncertterembe, hogy a tökéletes hangzást biztosító jó helyről élvezhessük az Epica  buliját Mike és Jocke komával. Miután felcsendült a ’The Quantum Enigma’ lemezről ismert Originem, sunyi mosollyal néztünk egymásra a srácokkal, hiszen tudtuk, hogy Simone és férfitársai most leszedik a fejünket. A hatásos bevezető – csakúgy, mint a lemezen – a The Second Stone-ba torkollott, az energikus kezdésre az addig tartalékolók is megmozdultak és egy emberként indították meg a headbangelést. Természetesen mi sem maradtunk ki az össznépi hajbókolásból, de közben azért nyitva tartottuk a fülünket és bizony feltűnt, hogy a korábban tapasztalt rossz hangzás továbbra sem sokat javult. A dobok géppuskaropogásszerűen hasítottak a levegőben, a gitár kicsit elmosódott, Simone kifejező éneke pedig halkan jutott el hozzánk. Mivel nemrég voltam hallásvizsgálaton – ami kiválóan sikerült –, ezért bátran mondhatom, hogy nem bennem volt a hiba és nem is az alkohol butító, tompító hatásában keresendő süketségem oka. A kicsit gyenge hangzás azért nem szegte kedvünket, hiszen nagyon pörgős kezdést rittyentettek a magyar fanoknak holland barátaink. Igazából az első négy nóta egymásután gördült le a színpadról, a folytatásban helyet kapó The Essence of Silence és az érzéki refrénnel felcsendülő Unleashed a Storm The Sorrow magasztosságában teljesedett ki. Itt már a teljes zenekar eleresztette magát, a főnök, Mark Jansen és Isaac Delahaye egymással szemben rázták hosszú sörényeiket, miközben Simone az ívelt mikrofonállványnak támaszkodva sasszézott jobbra-balra.

Ha már Simons kisasszonynál tartunk, akkor mindenképpen ki kell térnünk arra a kérdéskörre, hogy változott-e valami a színpadi előadásában azóta, hogy megszületett a gyermeke. Ami előzetesen feltűnt a klipekből, a koncertfelvételekből és természetesen a budapesti bulin is, hogy előadása sokkal magával ragadóbb, a hangja pedig jobb formában van. Még a koncert végén is magabiztosan hozta a magasakat, hangja nem csuklott el, nem alibizett a nehéz részeknél. Mellékesen megjegyezném, hogy az énekesnőkről készített interjúnkban anno arról is szó esett, hogy a gyermekáldás milyen befolyással van egy frontasszony hangjára, nos, mi testközelből tapasztalhattuk, hogy Simone esetében egyértelműen pozitív hatással bírt az új jövevény érkezése. Mindennek tetejébe kecses sziluettje – amit a színpadi fényrobbanások miatt távolból is élesen lehetett látni –, érzéki tekintete, vérvörös ajkai és hajkoronája pedig olyan magával ragadó kombináció, amire – hogy kedves kollégámat idézzem: „egyszerre dobbant minden férfiszív”. Még azok sem tudtak ellenállni, akik tulajdonképpen a barna hajú és szemű hölgyekért vannak oda, mint például Mike és én. Nem (csak) a nyálcsorgatásért mentünk el a koncertre, de egyszerűen nem tudtunk mit tenni, magával ragadott minket a gyönyörűség tökéletes megtestesítője.

Az első négy dal húzása után kissé megfáradtunk, de nem volt pihenő, hiszen jött a The Last Crusade szigorú riffelése, amit az operaszerű énektémák lazítanak fel. Itt is feltűnt egy érdekes dolog, ha már Simone hangját elemezgetjük: az utóbbi időben egyre inkább kevergeti hangszíneit, ha összehasonlítjuk a nóta stúdiós változatát a koncerten hallottakkal, akkor egyértelműen érzékelhetőek a különbségek. A szigorú alapok letételében remekül vette ki a részét a pár éve érkezett Rob van der Loo, aki egy nagyon élénk figura, tökéletesen együtt él a zenével, csakúgy, mint a korábban emlegetett gitáros kollégái, akiktől azért kicsit több szólót is el tudtunk volna viselni. Szerintem a szimfonikus metal csúcszenekara jelenleg az Epica, ennek ellenére ők sem tudnak felmutatni egy igazán ütős gitáros párost. A csapat esze, Mark Jansen nagyszerű ötletekkel, remek dallam- és formaérzékkel lett megáldva, de ha csak a gitározását nézzük, akkor lehet egy kis hiányérzetünk, mivel nem egy húrzseni, ahogy Isaac sem. Persze ez alig von le valamit a koncert és a dalok élvezeti értékéből, de az biztos, hogy soha nem tudna befurakodni semelyik banda sem a hollandok elé, ha egy virtuóz kettős kezelné a gitárokat. Szerencsére ott van mellettük Coen Jansen, aki az utóbbi időben mintha Jordan Rudess oktatóvideókon élt volna, hiszen fejét lekopaszította, ráadásul többször is előre sétált hajlított, nyakba akasztható szintijén, így a többiekkel együtt tudott zúzni a színpadon.

Ilyenkor azért elég viccesen, már-már vásári tangóharmonikásként nézett ki, szerintem hanyagolhatná művészetének ezt az oldalát. Egyébként rengeteget tett hozzá az Epica muzsikájához, olykor nagyon ravasz módon még pár jazzes futamot is beleszúrt egy-egy dalba. Az igazi kuriózum azonban mégsem az érdekes billentyűs színezések, hanem Vivaldi Nyár című hegedűversenyének gyors tétele volt, amiben a Reményi Ede Kamarazenekar koncertmestere és művészeti vezetője, Kriston Tamás csatlakozott az Epicához. A nyári vihar hevességét, mindent elsöprő erejét kiválóan festi le ez a tétel, nagyon jó választás volt, hogy annak idején ezt is bevette műsorába Mark és csapata, hiszen bizonyára emlékeztek rá, hogy a 2009-es ’Live Conspiracy’ és a tavalyelőtt kiadott ’Retrospect’ koncertfelvételeken is helyett kapott a szerzemény, elektromos hangszerekkel egyébként lényegesen hatásosabb volt ez a muzsika, valahol itt ért el a buli a csúcspontjára. Ezt a feszültséget a Cry For The Moon nyúlós ütemei oldottak fel kissé, majd tök váratlanul egy dobszóló is befutott. Mivel a ’The Quantum Enigma’ kritikámban már elég sokat magasztaltam Arien van Weesenbeek dobost, ezért most egyszerűen csak annyit mondanék, hogy egy rohadt jó ütős, akinek az eszeveszett kalapálás mellett még arra is maradt ereje és lélekjelenléte, hogy apró, alig észrevehető díszítéseket vigyen bele a dalokba.

Egy rövid szusszanás után a bal szélre álltunk és láss csodát, a hangzás egyből helyrerázódott. Nem is értem, hogy egy olyan szakember, aki ebből él és ezzel foglalkozik naphosszat, hogyan tudja félretologatni a potmétereket és eltúlozni az arányokat. Mindenesetre a jó hangzás arra sarkallt, hogy videózzak is egy kicsit, miközben az Epica legénysége a ráadást vezette elő nekünk, amiben két régebbi szerzemény közé Simone kedvenc új dala, az Unchain Utopia került be. Szerencsére, ahogy bővül a repertoár, egyre inkább kerülnek ki a képből a korai lemezek súlytalan szerzeményei, helyettük a friss, precízen kimunkált szimfometal monstrumok töltik ki a hollandok műsorát, hozzáteszem: nagyon helyesen. A másfél órás koncert végén szinte a teljes színpadot „letakarították” a zenészek, a mozdítható dolgok azonnal, gondolkodás nélkül repültek a lelkes közönség közé, akik hatalmas hangorkánnal és tapsviharral köszönték meg az eddigi talán legjobb magyarországi Epica koncertet.

Persze itt a három muskétásnak (Jocke, Mike, jómagam) nem ért véget a buli, hiszen tovább ünnepeltünk a magazin 10. születésnapját, amiről a koncert előtti este az egész szerkesztőséggel és a korábbi munkatársakkal egy jó hangulatú összejövetelen igazából már megemlékeztünk. Mindenesetre jó mulatozási lehetőségnek bizonyult a PeCsában való sörözgetés, majd a pózerkedés a Dragonforce fiaival (ami végül rám maradt), a fenti kép ráadásul azt is bizonyítja, hogy elvégeztem egy mesterkurzust Herman Linél, bár egyelőre semmi eredményét nem tapasztalom. Azt est csúcspontja azonban mégis a „Hard Rock Magazin” helyett tévesen a „BÁDOG-Magazin” jeligére érkező taxi volt, ami valóban rohadt fémesen hangzik, de mégis sikítottunk röhögéstől, amikor meghallottuk. Nyugi, nem fogunk nevet változtatni! (TAZ)

Setlist:

Originem / The Second Stone / The Essence Of Silence / Unleashed / Storm The Sorrow / The Last Crusade / Martyr Of The Free Word / The Obsessive Devotion / Victims Of Contingency / Presto (Kriston Tamás hegedűszólójával) / Cry For The Moon (dobszólóval) // Design Your Universe /// Sancta Terra / Unchain Utopia / Consign To Oblivion

Képek: Jocke
Köszönet a Concertonak!
További képek: ITT

Legutóbbi hozzászólások