A két év kihagyásnak „hála” egymást érik a bulik az új helyen. Szinte az Arch Enemy-koncert maradványait alig pakolták el, újabb svéd armada lepte el a Barba Negra Red Stage sátrát, egy nem kevésbé neves amerikai bandával megerősítve a felhozatalt. Az este azért is volt különleges számomra, mert azon ritka esték egyike volt, amikor a fellépők kétharmadának anyagai teljesen ismeretlenek számomra, pedig elég sok mindent hallgatok. A beszámoló különlegessége lesz még, hogy ketten fogunk mesélni az estéről, ugyanis a magazin másik fotósa, Török Tamás nagyon nagy Machine Head-rajongó, így a „Lionheart”-szekció az övé lesz.
Mindjárt egy friss bandával kezdjük, akik mint zenekar, tényleg friss felállás, de a tagok már lassan évtizedek óta muzsikálnak, egy részük ráadásul korábban egy zenekarban játszott. A The Halo Effect a „göteborgi” metál legjobb éráját próbálja mai köntösben prezentálni, ami valahol érthető, hiszen a korai In Flames-tagok álltak össze a Dark Tranquillity énekesével. Nem egy újkori In Flames, de a tagok teljesen nem tudták meghazudtolni önmagukat. A banda nagy figyelmet azért kapott, mert az alkoholproblémákkal küzdő és szinte teljesen eltűnt Jesper Strömbladot is a soraiban tudta. Ő sajnos még nincs olyan állapotban, hogy turnéra is tudjon menni, így élőben a The Haunted gitárosa, Patrik Jensen a csapat állandó tagja.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
Ezzel a felállással érkeztek hozzánk is, és azt gondolom, nagy várakozás előzte meg a fellépésüket. A baráti társaságban volt olyan, aki elsősorban miattuk jött el, mert a pár héttel korábban megjelent debütalbumuk nagyon bejött neki. Aki szereti a fent említett stílust, az nem csalódott szerintem, de ne várjon senki egy In Flames „B” csapatot, ez egy teljesen új zenekar, és igenis van potenciál a bandában. A rutin nagyon ott van bennük, és egy kipróbált, folyamatosan koncertező zenekartól „kölcsönvett” énekes vezényli a bulit.
Mikael Stanne frontemberként szinte folyamatosan változtatta a helyét, de azért az látszott, hogy még nagyon az elején vannak a közös buliknak, volt pár olyan pillanat, amikor a mozgásban zavarták egymást, vagy nem értették meg, ki hova akar menni. Ez talán annak is betudható volt, hogy a két főbanda motyójának felpakolása miatt szinte alig volt mozgástér.
A program nagy pozitívuma volt, hogy véletlenül se raktak be egyetlen feldolgozást sem az anyabandáktól, színtiszta elsőlemezes koncert volt. De még véletlenül se a lemez eredeti sorrendjében tolták le a dalokat. A koncert előtt nem volt alkalmam belefülelni a lemezbe, pillanatokat sikerült itt-ott elcsípnem, de mivel zeneileg nincs bajom a Gothenburg-metal anyagaival, eldöntöttem magamban, hogy rendesebben belefülelek az anyagba, hallva a koncertet.
Days Of The Lost / The Needless End / Gateways / Feel What I Believe / Last Of Our Kind / Conditional / Shadowminds
Ahogy a bevezetőben említettem, a Machine Head energiától duzzadó pusztításáról egy nálam jóval szakavatottabb ismerőjük fog mesélni, így lássuk milyen volt az amerikaiak „előzenekari” státuszban előadott koncertje. (Savafan)
„Hey motherf@.ers”, röviden, csak címszavakban a műsor azoknak, akik csak a lényegre koncentrálnak: best of Machine Head-dalok, circle pit, energiavillámok cikázása, sördobálás.
A három Barba Negrában rendezett – előzenekar nélküli – monstre hosszú koncert után (2015-2018-2019) azon tűnődtem, vajon nem főbandaként, rövidített műsorral hogyan fog teljesíteni Robb Flynn csapata. Ilyen rövid összeállítással csak egyszer volt alkalmam látni őket, a Metallica előtt Belgrádban sok évvel ezelőtt, de arra az estére is szívesen emlékszem a mai napig. Budapesten már hozzászoktam a 3 órás produkcióhoz tőlük, most sem bántam volna, ha az est két sztárja két külön koncertet adott volna két külön napon, de az elmúlt évek után nem kényeskedünk.
A The Halo Effect utáni rövid átszerelést követően felhangzott a várt intró, a magasba állványozott dobfelszerelés előtt felgyulladtak a fények, és mint a zajló turné előző állomásain, bemelegítésként elindult a Become The Firestorm, mely ezen az estén az egyetlen volt az idén augusztusban megjelent új albumról. (Remélem, azért hamarosan ismét jönnek majd erre az új lemeznek szentelt bemutató turnéval!)
A hangzás rendben, a szokásos „motherf@.ers” adott, Robb hangja kiváló, tagok felspannolva, éreztem, nem lesz itt gond. Nem jutottunk el a Firestorm második feléig, amikor már jött is Robb főnök felhívása a circle pitre, melyre óvatosan középen elindult egy kis mozgás, de ezt csak laza bemelegítésnek tekinthettük.
A tempó gyorsan fokozódott, nem volt szusszanás, felesleges szócséplés, haladtak tovább az Imperiummal. Ujjak a magasban (többnyire a középső), Darth Vader-fejjel festett gitár a nyakban, brutális hangerő és újra elhangzott az este főmondata, „Come on motherf@.ers, circle pit!”
Nem akarok félrevezetni senkit, a felszólítás minden dalnál elhangzott, és ahogy haladt előre a műsor, egyre vehemensebb, egyre nagyobb és egyre gyorsabb kör alakult ki Robb abszolút megelégedésére. Még csak a harmadik szerzeménynél jártunk ezen az esetén (Ten Ton Hammer), de élmény volt végignézni a házon: az első sortól az utolsóig együtt a tömeg, aktív bólogatás az ütemre, élményittas arcok, a színpad felől áramló energia betölti a sátrat és feltölti a közönséget. Ugrálás, headbangelés, kezek a magasban.
Az I Am Hell volt a következő a sorban, pirotechnikával fűszerezett showelemekkel, és Jared MacEachern basszusgitáros hangsúlyos vokálja meghozta az eredményt, már az első taktusoktól kialakult középen az újabb circle pit.
A Darkness Within előcsalta a közönség énekhangját is, és innentől az egyébként is igen reszponzív közönség tovább fokozta az elképesztő hangulatot. Minden taktusnál együtt mozdult a tömeg az utolsó sorig, öklök a magasban, egyre gyorsabb és őrültebb „tánc” alakult ki középen, amely a lángokkal fűszerezett Davidiannél csúcsosodott ki teljes egészében.
A zenekar egyben van, ez nem kérdés. Jól működnek együtt, 2019 óta összeérett a négy zenész, akik mesterei hangszereiknek. Nem kérdés, ki a főnök, és mint az előző koncerteken, Jared hangsúlyosabb szerepet tölt be a színpadon az utoljára érkezett zenészekhez képest.
Jared és Robb együtt éltek a színpadon, rendszeresek voltak az összemosolygások, összeállások, de a 2019-es koncerthez képes Wacław „Vogg” Kiełtyka gitáros is bevonásra került, időnként mindhárman együtt tolták, és láthatóan nemcsak a fotósok kedvéért.
Nem megyek el Matt Alston dobos teljesítmény mellett sem, aki óramű pontossággal szegelte a bőröket. Már 2019-ben is lenyűgöző volt hallgatni, meglepetés csak az lett volna, ha bármi negatív irányba mozdul el. Jared és Matt biztosította a kőkemény, atombiztos alapot, mely tökéletesen kiszolgálta a gitárok zúzását.
Matt és Wacław is belesimult a Machine Head-gépezetbe, megfelelően illeszkedtek a fogaskerekek, úgy tűnik, Robb kiváló zenészek sorát igazolta a zenekarba, nem hagyva, hogy fakuljon a Machine Head csillogása.
Kaptunk némi meglepetést is egy kis Slayer-feldolgozás formájában, a South Of Heavent nyomták el, majd a ráadásban a Halo konfettiesőt és hosszas búcsúzkodást hozott. Robb még kidobott 2 sörrel teli poharat, kiszórtak egy halom pengetőt, és természetesen a dobverőket. Most nem fértek bele az időbe az egyéni szólók, a hosszas felkonferálások, de ez bennem nem hagyott hiányérzetet. Nem kérdés, a zenészek is jól érezték magukat az esetén, nem csak a közönség. Rég jártam ilyen jó hangulatú, energiától duzzadó bulin. Le a kalappal mindenki előtt, akár a közönség soraiban, akár a színpadon álltak!!! (TT)
Become The Firestorm / Imperium / Ten Ton Hammer / I Am Hell (Sonata In C#) / Blood For Blood / Darkness Within / Now We Die / From This Day / Davidian / South Of Heaven // Halo
Elismerem, hogy Robbék nagyon intenzív bulit adtak és én is kíváncsi voltam, hogy a „Vikingek”, hogyan fogják felvenni a fonalat, lesz-e bármilyen törés az este intenzitásában. Az egyik legnagyobb slágerével nyitott az Amon Amarth, és a szám mellé pakolt pirotechnikai látvány vitte tovább a pörgést, semmi megbicsaklás nem volt itt, kérem szépen.
A színpadképet már láttuk a korábbi turnén, a viking sisak szarvakkal, a tetején Jocke Wallgren dobos motyójával most is impozáns látványt nyújtott. Úgy tűnik, a turnén kétféle mérettel utaznak, az arénákban a színpad két szélén egy-egy hatalmas viking harcos áll, illetve azokban a csarnokokban háromszintes a színpadkép. A lángvetők közül is a kamionban maradtak a közönség feje fölé lövő szerkezetek, de azért így is bőven volt mit látni a színpadon.
Például mindjárt ott volt négy zenész, akik a Guardians Of Asgard kezdő taktusainál elkezdték a bólogatást, amit csak az instrumentális résznél váltott fel a védjegyükké vált propellerezés.
A szóló után mind a négyen felálltak a színpad elejére kipakolt dobogókra és a dob hangjára ökölrázásra buzdították a közönséget. Mondjuk, nagyon nem kellett buzdítani, ment ez alapból magunktól is, csak megspékeltük egy kis „Höjj”-jel, amire Johan Hegg csak széttárta a kezét, nincs mit tenni, itt őrületes este elé nézünk.
Talán ez a fajta őrült fanatizmus volt az, ami szinte az egész estére megmaradt, legyen szó wall of deathről, circle pitről vagy épp földön ülve evezésről. És ez érződött a zenekaron is, szinte folyamatosan mosolygott az egész banda. Másodikra sem lassítottak, a Raven’s Flight lassú kezdése után Olavi Mikkonen ujjai veszett tappingelésbe kezdtek, Johan pedig nem restellt ugrálásával példát mutatni a nagyérdeműnek.
A kellően pörgős dal mellé természetesen lángoszlopok is jártak, így fotósként ezt a dalt is csak a közönség mellől élvezhettük, az árokba nem engedtek be minket. A második refrén utáni kiállásnál, amikor a dal megtörik egy pillanatra, a színpad is elsötétült, majd mennydörgésnek is beillő villanással zakatolt tovább a nóta. Tökéletesen megkomponált pillanat volt, a gitárszóló résznél pedig Olavi a sisak előtt középen szembefordult a másik gityóssal, Johan Söderberggel, és ketten szólóztak.
Ez a fajta folyamatos mozgás amúgy az egész koncertre igaz volt, a nagy színpadon szinte sosem volt egyetlen olyan pont sem, ahol hatalmas űr keletkezett volna emberhiány miatt. Kollégám említette, hogy a co-headliner bulinak a velejárója, hogy rövidebb a műsoridő, és így szinte pillanatnyi szusszanás nélkül érkeznek a dalok. Ha a Machine Headre igaz volt, hogy egy rövidített best of műsort hoztak magukkal, akkor ez teljes mértékben igaz volt a svédekre is, szinte egymást követték a slágerek. A Deceiver Of The Gods alatt az ötfős tagság kiegészült Lokival, aki a korábbi turnékon is megjelent már és nem éppen a kedvességéről ismert. Most is folyamatosan zaklatta a tagokat, az énekessel ki is kezdett, de lándzsájával a közönségből is kipécézett pár felnyársalnivalót.
A The Pursuit Of Vikings alatt a közönség az ikonikus riffet konkrétan énekelte, miközben egy emberként ugrált a terem. Ami a programot illeti, álljunk meg egy pillanatra, ugyanis a zenekarnak idén jött ki egy új albuma és a koncert egyharmada lement úgy, hogy meg sem említették. Egészen eddig a pontig, itt ugyanis a lemez címadó tétele következett, majd mindjárt utána egy másik szerzemény, és ezzel a le is tudták, ami valahol érthető, számomra viszont furcsa volt. Oké, ez nem egy lemezbemutató turné, nem kétórás a program, de remélem, lesz a lemeznek önálló turnéja is!
Azoknál a zenekaroknál érzem picit béklyónak ezeket a dupla főbandás turnékat, ahol idén kijött friss anyag, de igazán nem áshatnak bele mélyen az idő rövidsége miatt, mert akkor viszont a kötelező tételek maradnak ki, abból meg patália lesz. Így nem maradhatott ki a műsorból a Destroyer Of The Universe, ami az újlemezes Heidrun dallamos vonala után igazi energiabombaként hatott.
Érezhette a zenekar, hogy kell egy kis pihenő a zúzda után, a program talán leglassabb tételével érkeztek, a szám elején tengerkék színbe bújt a színpad, a banda pedig térdig gázolt a szárazjégben, ami a tengert imitálta, ahogy a dal megkívánta. Az ezerszer elordított „Row! Row!” szövegnél természetesen az addigra már földön ülő tömeg veszett evezésbe kezdett.
Ha már Loki tiszteletét tette a színpadon, akkor kellenek viking harcosok is, akik a The Way Of Vikings tételnél meg is érkeztek, ahogy illik. A banda teljes tagsága a második emeletre állt fel, átadva a színpad elején a teret a harcosoknak, akik karddal, fejszével és pajzzsal estek egymásnak. A dal közepére az egyikük sorsa be is végeztetett, ennek „örömére” a zenészek is visszatértek korábbi helyükre.
Aki megbontotta a sort, az a basszusgitáros Ted Lundström volt, aki a dobos Jockével együtt olyan alapot adott a gitárosok alá, hogy arra felhőkarcolót lehetne felhúzni. Ted az egész buli alatt a többiekhez hasonlóan folyamatos mozgásban volt, de gyakran alkotott valamelyik gitárossal párt, és ketten egymás mellett pengettek veszettül vagy headbangeltek ezerrel.
Persze egy viking harcost nem lehet csak úgy legyilkolni, mint tették azt két számmal korábban, a Shield Wall alatt már megint ketten voltak, csak most a második emeleti dobogóra száműzték őket és onnan keménykedtek a közönséggel kardjukat, fejszéjüket lóbálva.
A ráadás előtti sláger előtt jött a már megszokott kötelező geg: mindegyik zenész és a két harcos is egy tülköt kapott kézbe, és a közönségre emelték italukat. Persze Johan tülke kábé akkora volt, mint az egyik lábam, de a végén megmutatta, hogy az utolsó cseppig kiitta, ami benne volt.
Amíg a banda levonult és sötétségbe burkolózott a színpad, sejtelmes mozgást lehetett látni a két oldalon, majd villámlások és mennydörgések közepette észrevehetővé vált egy sárkány sziluettje, ezzel vezették fel a Twilight Of The Thunder God számot, melyre Johan egy méretes kalapáccsal a kezében tért vissza, amivel a dal közepe felé neki is esett a felfújható sárkány fejének. Megküzdött a sárkánnyal becsületesen, de az túlélte és csak a búcsúzás után engedték le.
Látványos, szórakoztató, közönséget megmozgató, velünk folyamatosan kommunikáló énekessel, új lemezt nem erőltető, profi műsort hoztak a svéd vikingek. Azt hiszem, régebben már írtam egy beszámolóban, hogy nagyon régen fix pihenőnek számított az Amon Amarth fellépése egy fesztiválon, mostanra pedig odáig jutottunk, hogy fixen megpróbálok ott lenni minden magyar bulijukon.
Guardians Of Asgaard / Raven’s Flight / Deceiver Of The Gods / The Pursuit Of Vikings / The Great Heathen Army / Heidrun / Destroyer Of The Universe / Put Your Back Into The Oar / Cry Of The Black Birds / The Way Of Vikings / First Kill / Shield Wall / Raise Your Horns // Twilight Of The Thunder God
Három egymástól teljesen eltérő zenei vonalat adott ez az este. Nem volt lacafaca, nagyon intenzív volt mindegyik, szinte üresjáratok nélkül zajlott le az esemény. Valahol jók ezek a dupla bulik, de ahogy TT is írta, ő többet szeretett volna látni Robbtól és csapatától, én pedig jobban örültem volna egy hosszabb svéd etapnak. De most ilyen turnék járják Európát, és végre igazi, hamisítatlan metálkoncertek vannak egymás után. Azt több zenekar is elmondta az utóbbi időben, hogy a két év kihagyás után nekik is bele kell rázódni újra a turnézásba, mert kijöttek a formából. Ha ehhez ezek a közel egyórás, de energiától duzzadó bulik kellenek, ám legyen! De jöjjenek vissza mindannyian rendes, teljes műsoridős programmal is! (Savafan)
Szöveg: Savafan, Török Tamás
Fotók: Savafan
Köszönet a H-Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások