fbpx

Vérfarkasok, vikingek, végre: Metalfest Open Air III. nap, Csillebérc, 2010.05.23.

írta Hard Rock Magazin | 2010.06.03.

A fesztivál roppant erős második napja után igyekeztünk minél hamarabb hazajutni, hiszen a harmadik korán kezdődött. Történetesen már délelőtt, ugyanis a Sabaton egy igazán különleges lehetőséggel kedveskedett rajongóinak. Akik megvették az épp akkor megjelenő új stúdiólemezt, a 'Coat of Arms'-ot, párjukkal együtt egy könnyed délelőtti hajókázáson vehettek részt a Dunán, megtoldva egy exkluzí­v Sabaton koncerttel, valamint egy kis pacsizással a bandával... Megmondom őszintén, engem már az meglepett, hogy mennyien várakoztak a hajó bejáratánál kedvenceikre. Tudom, hogy a banda hazánkban nagyon népszerű, de a dokknál összegyűlt embertömeg azért nem kicsit nyújtott impozáns látványt. Nyilván egy rajongó sem akart lemaradni egy ennyire különleges és megismételhetetlen eseményről, meg is telt rendesen a hajó. Fedélzetén egy apró kis szí­npad is helyet kapott, amire Joakimék nem sokkal az indulás után felpattantak, és nekikezdtek műsoruknak. Egy egészen más hangulatú, illetve jellegű produkciót kaptunk, mint előző nap este: nagyon kötetlen, laza és jókedvű volt a csapat. Setlist nem volt, a srácok igazi örömzenélésbe fogtak, és azt játszották el, ami épp eszükbe jutott, vagy pedig a közönség kérte. Azt már a buli elején leszögezték a svédek, hogy mivel tegnap is láttuk őket, most inkább a csemegéket vezetik elő. Azokat a dalokat, amelyeket az előző napi koncerten nem játszottak, mégis tudtak fejből. Így hallhattuk viszont a The Art Of Wart, a Wolfpackot, a Back In Controlt, a Nuclear Attackot, az In The Name Of Godot, vagy az új lemezről a Screaming Eaglest. A hangulat végig nagyon közvetlen és baráti volt a zenészek és a nézők közt. Joakim sűrűn elnézést kért azért, hogy mindent nem tudnak eljátszani, amit szeretnénk, sajnos mindenre ők sem emlékeznek. A rajongói nyomás hatására például a Unionba is belekezdtek, ám a szám felénél le kellett állniuk, mert beletört a bicskájuk a rég nem játszott nótába. Mégsem volt ez ciki vagy kellemetlen, a hallgatók már azt is nagyra értékelték, hogy a kérésükre megpróbálkoztak a dallal a srácok. Elmaradtak a szokásos szí­npadi kellékek is, Joakim mindössze pólóban, sőt, egy idő után már csak egy alsógatyában, plusz elmaradhatatlan napszemüvegében nyomult. Teljesen más jellegű és hangulatú koncert volt ez, mint az előző napi, sokkal inkább emlékeztetett arra, amikor egy vidéki kis csapat a barátainak játszik. Nem, nem a szí­nvonala, hanem a közvetlensége miatt: tényleg ritkán alakul ki ilyen atmoszféra nagy bandák bulijain, mint amilyen a hajón uralkodott. A kisebb távolságok miatt jobban vonzotta a tekintetet Daniel dobos játéka is, mely még mindig az egyik legszimpatikusabb pont számomra a csapat élő produkciójában. A műsor során többször választhatta ki a közönség, hogy mi legyen a következő dal, í­gy került bele a programba a Primo Victoria is, melyet eredetileg nem terveztek előkapni a fiúk, de a rajongói nyomással nem lehetett mit kezdeni, ráadásul Sabaton buli nem létezhet e nélkül a sláger nélkül. Az egész hajót megmozgatta a csapat himnusza, hogy az utazást egy újabb alapvetéssel, a Metal Machine/Metal Crüe párossal fejezzük be. A buli után egy kis beszélgetésre, fényképezkedésre, dedikálásra is kapható volt a végig kedves, jófej társaság, látszott, hogy prí­mán érezték magukat. Diskurálni velük viszont már nem maradt sok időnk, ugyanis farkasok gyülekeztek a hegyekben... MMarton88 Álldogáltam a majdnem üres sátorban, és libabőrök futottak végig a karomon. Kivételesen, az utolsó napra kisütött a nap, és igazi nyári idő kerekedett, úgyhogy még a hidegre se foghattam. Nincs mese: régen vártam ennyire koncertet. Lehet, hogy a HammerFall vagy a Brainstorm "nagyobb" kedvenc, de őket láthattuk már sokszor, és még látni is fogjuk. A Powerwolf azonban már kétszer-háromszor kellett volna, hogy fellépjen nálunk - és rendre elmaradtak koncertjeik. Volt, hogy Attila betegedett le, volt, hogy "csak úgy" elmaradt a koncertjük a Gamma Ray előtt, vagy pedig csupán az osztrákokig kí­sérték a főzenekart - a "szomszédunk" vezette együttes valahogy sosem jutott el Budapestig. Nem is hittem el, egészen addig, amí­g Dorn mester bevonult egy füstölővel-szentelővel, dí­szes papi köntösben a szí­npadra, hogy korunk egyik legötletesebb, és méltatlanul kevéssé ismert együttese tényleg fellép nálunk. Pedig megtörtént. És hatalmas volt. "Would you die for heavy metal?" - szólt az első kérdés, és talán ők az egyetlen zenekar, akiknél az ember ilyenkor nem azért neveti el magát, mert mégiscsak hogy lehet már ilyet kérdezni. Merthogy ilyen szintű iróniát ritkán tapasztalni power metal zenészeknél, néha bizony a "nagyokra" is ráférne egy adag. Persze, tisztelet is kell, a Prayer In The Darkot Dio emlékének ajánlotta az élőben is fenomenális énekes, aki lazán, a teátrális pózolások garmadája közepette is perfektül kiénekelte az operai kórusokat. Talán még egy fokkal jobban is, mint a 'Bible of the Beast' bonusz dvd-jeként hallgatható 'Live at Wacken'-en. A körí­tés pedig mesteri volt, a széleken relatí­v nagy Powerwolf-molinók, vörös-fekete liturgiai grafikákkal, egy fekete lepellel leborí­tott szintetizátor, ill. a kötelező vérfarkas-maszkolás. Plusz pár ventilátor előre, hogy a két gitáros - basszusgitáros nem volt, és nem is hiányzott -, a zenekart alapí­tó "testvérek", Charles és Matthew Greywolf azok előtt lobogtathassa a haját, eksztatikus arckifejezések és doom epikák, ill. zúzdák fogaskerekében őrölve. A zenekar legaktí­vabb tagja mégis Falk Maria Schlegel billentyűs volt, aki - amikor éppen nem hozta a "nagyzenekari", ortodox hangulatú aláfestéseket - a szí­npadon rohangált fel s alá, akár Attila elé is beállva hergelni a közönséget, és - természetesen - végig pofákat vágva és kvázi-őrjöngve, mintha csak a telihold jött volna el. Persze, hatásosabb is lett volna este, a szabad ég alatt hallgatni őket, nem egy fülledt sátorban, délután kettőkor - ám az ő idejük még nem jött el. Majd hamarosan... Pedig a potenciál már most megvan, sőt, már az első lemez óta, aminek sajnos a minimális játékidőben nem is jutott hely a setlistben, csak a 2. és 3. lemezről 3-3 számnak. A 'Lupus Dei' még az In Blood We Trust közönségénekeltetős, csorda vokálos számával képviseltette magát, egyébként a 'Bible of the Beast' humor-vonala dominált, kezdve a Raise Your Fist, Evangelisttel, amit látszólag a csekély nézők egyike-másika még ismert is. Gyalult is rendesen, igazi transzcendens zsenialitás - már ha nem ment volna ki a divatból a zene vallásos élményként való jellemzése. Bár a Powerwolf mindent megtesz, hogy parodisztikus-félkomoly formában visszacsempéssze a legendák - és igen, a misztika ködébe vesző vallás - világát is a sorok közé, amit azonban "sátánisták", farkasemberek, és azok erekciója szegélyez. Szegény közönséget jól be is húzta a csőbe - nem, nem abba - Attila, aki megkérdezte, hogy kinek van erekciója, mire jött persze a szokásos "yeah" kiáltozással övezett ordibálás. A másnap gyönyörei? Az is igaz, hogy a Powerwolf rövid muzikális miséje tényleg felért egy kisebb orgiával. A Werewolfes of Armania gyorsvonat-refrénje és nagy í­vű kórusai, ill. kimerí­tő "huh-háh-zása" igazán jól esett a kiszáradt torkoknak, még ha egy rakat kedvenc ki is maradt a műsorból. De végre itt voltak. Szerintem simán vittek mindent. Csak az Astral Doors versenyezhetett volna velük... Őket persze "likvidálták" a jó öreg vérfarkasok, í­gy nem maradt "ellenfelük". Nagyszí­npad! Setlist: 1. We Take It From The Living 2. Prayer In The Dark 3. Raise Your Fist, Evangelist 4. In Blood We Trust 5. Werewolves of Armenia 6. Resurrection By Erection Tomka A Leaves Eyes két szám alatt lerombolta minden beléjük vetett bizalmamat. Liv hererepesztő áriázása, illetve férjecskéje helyenkénti mikrofonba hörgése megőrjí­tette az arra fogékony (zömében) fiatal lányokat, ám nekem sehogy sem állt össze a kép. Hiába a zenészek hatalmas elánja és profi munkája, ez a muzsika nagyon nem az enyém, a folyamatos pózolás, magamutogatás Liv részéről meg pláne zavaró volt. Mellette az alacsony, duci basszusgitáros lány pont az ellentéte volt a norvég szőkeségnek, igazán mókás volt egymás oldalán nézegetni őket. Abszolút nem tetszettek, remélem, többet nem futok velük össze. Setlist: Njord My Destiny Emerald Island Take The Devil In Me Ragnarok Elegy Froya's Theme Mot Fjerne Land MMarton88 Tényleg próbálkoztam. Az Arkonát ugyanis messze megelőzte a hí­re - mikor már kissé fásultság kerülget, amikor hatodszorra hallgatom végig 3 éven belül majdnemhogy ugyanazt a Korpiklaani-programot, akkor egy kis vérfrissí­tés, másfajta folk zenei úttörő koncertje igazán letaglózó élmény lehet. És nagyon sokan vallják is ezt: az orosz zenekar valami különlegeset hozott létre az utóbbi években, ráadásul csak most kezdenek betörni a köztudatba. Hazai körökben első bizonyí­tási lehetőségük a Metalfesten volt, ahol lehet többen lekésték a koncertjüket, ugyanis helyet cseréltek a 3 órás poszton a Varggal - ám erről csak azok értesülhettek, akik bent tartózkodtak a Leaves Eyes koncertje alatt is a sátorban. Mivel sajnos lemezen még nem sikerült - az előadás előtt - meghallgatnom az Arkona múltidéző mégis "modern" muzsikáját, í­gy szűz füllel és reménykedő szí­vvel érkeztem az - állí­tólag - formabontó, rendkí­vül hangulatos performanszra. Sajnos, a speciális atmoszférából ezúttal - legalábbis nekem - nem jutott ki, inkább egy egybefolyó zúzda hallatszódott, egy újabb női hörgőmasinával alátámasztva, aki azonban elmarad pl. Angela Glossow úrnő szí­nvonalától. Az androgün kinézetű Masha "Scream" Arhipova énekteljesí­tménye inkább lemezen meggyőző, mint élőben, ahol a tiszta vokáltémák sem szárnyaltak túl magasra. Egy hatalmas bundában, teátrális kéz- és testmozgás segí­tségével próbálta elcsábí­tani a hallgatóságot, akik azonban inkább magányos headbangolók szigeteire bomlottak, mintha csak a gyors és zajos aprí­tást értékelnék a zenéből. Furcsa, amikor a fesztivál után, otthon elővettem a 'Goi, Rode, Goi' c. legutóbbi alkotásukat, pár perc alatt fehér, hófedte földekre és középkori orosz csatamezőkre tudtam hallucinálni magam - élőben ez valahogy nem működött. Persze, lehet csak bennem - és az előzetes ismeretlenségben - van a hiba, és legközelebb már működni fog a "mágia". Remélem. Tomka A Kalapács a magyar heavy metal egyik zászlóvivője, s noha már jó rég találkoztam utoljára a csapattal, a közönség nagyon lelkesen fogadta Biviéket. Legnagyobb slágereik mellé bekerült néhány Pokolgép klasszikus is, melyek szintén csak emelték a buli ní­vóját. Noha évek óta nem követem különösebb figyelemmel a csapat ténykedését, és ezen mostani koncertjük sem fog változtatni, jó volt látni, hogy Kalapács mestert még mindig sokan szeretik, melyet a csapat egy minőségi, profi produktummal hálált meg. A zenészek, ha nem is szántották fel a deszkákat, korrektül hozták az elvárt szintet, a záró Ítélet Helyett-et pedig már én is lelkesen énekeltem együtt a fanatikusokkal. A Varg Kalapácséknál már sokkal harmatosabb produkcióval készült. Ahogy a 80-as évekbeli Sunset Stripen is több csapat csak a glam királyok image-t vette le, muzikális zsenialitásukat már kevésbé, a Varg is ezt teszi, csak pagan módra. Festés, látványos dí­szletek, fáklyák, meg minden van itt, csak éppen fogós dalok nincsenek. Totálisan jellegtelen, arctalan viking death metalt játszanak, mely a látványos szí­npadi produkció ellenére is unalmas. Legemlékezetesebb nótájuk a nyitó Viel Feind Viel Ehr volt, a közönség is erre indult be leginkább, ezt leszámí­tva leginkább csak pár rajongó lelkesedett. Biztos vagyok benne, ha nem élné virágkorát a pagan metal, ez a banda sehol sem tartana, ennek ellenére, ha a szí­npadi profizmusukat veszem alapul, amely azért kikezdhetetlen, lehet, hogy pár lemez múlva sikerül muzsikában is ötletesebb, karakteresebb valamivel előrukkolniuk. Én szurkolok nekik. A Powerwolf után a nap második igazán erős koncertjét a Death Angel adta! A filippí­nó thrasherekkel először a tavalyi Masters Of Rock fesztiválon találkoztam, s bizony már akkor letaglózott elementáris erejű, lendületes döngöldéjük - nem is volt kérdéses, hogy a Hammer sátrat atomjaira fogják bontani a srácok. Nagyjából a kií­rt kezdési időpontban indult a műsor, rögtön a 'Killing Season'-ös Lord Of Hatetel, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Oseguadáékban ezúttal sem kell csalódnom. A méretes rasztákkal megáldott frontember és brigádja majd kicsattant az energiától, roppant intenzí­ven, és lelkesen sorjáztatták dalaikat, ráadásul a klasszikusok közt megbúvó újabb szerzemények véleményem szerint tökéletesen illeszkedtek a repertoárba. Nem maradhatott el az Evil Priest, a Voracious Souls, a The Ultra-Violence, vagy a Kill as One a debütről, ám a Dethroned vagy a Buried Alive is rendesen megdolgoztatta a küzdőteret. Mark a fémszí­ntér egyik legkarizmatikusabb frontembere, mind a közönséggel való kapcsolattartás, mind szí­npadi jelenlét szempontjából. Hihetetlen átéléssel és erővel énekelte a dalokat, de a mozgásból, headbangelésből is bőven kivette a részét. Gyakorlatilag tökéletes magabiztossággal vezette csapatát. Ennek ellenére nem ő az egyetlen tartópillére a banda erős megmozdulásainak. Rob Cavestany és Ted Aguilar gitárosok teljesí­tménye sem hagyott kí­vánnivalót maga után, iszonyatos erővel, nagyon látványosan csalták elő a hathúrosokból témáikat, sőt Damien Sissom basszusgitárost sem éreztem nem a csapatba illőnek, újfiúság ide vagy oda. Bár tény, hogy a látványvilágot azért egy picit jobban feldobja, ha négy echte filippí­nó rocker zúzza szét a szí­npadot, haha. A 'Sonic Beatdown' molinó előtt zúzó brigád tökéletesen használta ki szűk órácskáját, a legvégén még egy vadonatúj nótát is előkaptak, a River of Rapturet, mely a remélhetőleg még idén napvilágot látó új korongon kap majd helyet. A Death Angel visszatérése óta remek formát mutat, ez a rövid, ám brutális kis program megmutatta, hogy a srácok továbbra is élvonalbeli produkcióra képesek, nagyon várom, hogy mihamarabb visszataláljanak hozzánk. A Korpiklaanit talán senkinek sem kell már bemutatni. Napjaink egyik legismertebb folk csapatáról van szó, rendszeresen járnak vissza hozzánk, ráadásul az elmúlt 12 hónapban én is már negyedszerre láttam őket. Naná, hogy szépen megtelt a sátor, hiába, a fiatalokat a "lakodalmas", vidám metalzene könnyen táncra perdí­ti. A szokásos 'Karkelo'-s dí­szletek előtt kiálló csapat rövid introja után azonnal belecsapott egyik legújabb slágerébe, a Vodkába, és kezdetét vette a szokásos "őrült dáridó". A közönség már az első pillanattól kezdve roppant lelkes volt, a folyamatos tánc/pogo/crowdsurf tanúbizonyságul szolgáltak arról, hogy nem kell átmenni jókedvért a szomszédba. A hangzás a legtöbb folkbandával egyetemben Korpiékat is picit megtréfálta, elöl nem mindig lehetett jól hallani a népi hangszereket, ám a buli közben ezen probléma is valamennyire orvoslásra került. Érdekes módon Jonnéékat egy picit most fáradtabbnak éreztem, mint általában, a frontemberen kí­vül a többieket nem nagyon vetette szét az energia, ám az is világos, hogy egy kisebb szí­npadon sok muzsikus esetén akkor is van mindig valami látnivaló, ha senki sem szakad szét odafent. A Korpi koncertek élvezhetőségének számomra egy sarkalatos pontja a setlist. A rövid program eleje, illetve vége kétségkí­vül roppant erős volt, ám a műsor közepén lehetett volna mit javí­tani. A Vodka/Journey Man/Korpiklaani nyitótrió továbbra is etalon, azonnal felpörgette az egész sátrat, itt kérem nem kellett ráhangolódás, tökölés nélkül vette kezdetét a folk fieszta, melyet nem sokkal később a Pellonpekko tört meg nálam. Az utána érkező 2-3 dal alatt is csak a közönség folyamatos jó hangulata és lelkesedése tette élvezetessé a koncertet, ám szerencsére a rövidke műsor végére újra előkerültek a nagy slágerek. Kitörő üdvrivalgás fogadta a Wooden Pintset, a Happy Little Boozert, vagy a Juodaan Viinaat. A Tuli Kokko, noha sosem volt nagy kedvencem, í­gy élőben azért elment, a legnagyobb ovációt pedig mi más kapta volna, mint a Beer Beer. Nem mondom, hogy különösebben kitett volna magáért a csapat, de láthatóan rossz kedvük sem volt, az alapvetően mindig mosolygós Jonné-ék az arra roppant fogékony fiatal pagan fanoknak egy könnyed délutáni táncházat tartottak. Akik nem szeretik a Korpiklaanit, azok most sem kedvelték meg őket, a pártolóik viszont szinte kivétel nélkül elégedetten távoztak a sátorból. A nap főbandája az Amon Amarth volt. Akkor is igaz ez a megállapí­tás, ha hivatalosan nem ők kapták a leghosszabb játékidőt, bizony, a legtöbb érdeklődött a viking death harcosok vonzották a sátorba. Lehet arról vitatkozni, hogy az utóbbi években a csapat mennyire adta el magát, de tény, hogy a 'Twilight Of The Thunder God' dallamos death metalja még nekem is nagyon bejött, pedig én aztán nagyon távol állok a halálfémtől, vagy az első albumok brutálisabb világától. Mégis, a csapat az elmúlt években megsokszorozta rajongói bázisát, és ezt jól illusztrálta mostani megmozdulásuk is. Heggék különben is brutálisan erősek élőben, a tavalyi Wackenen csatahajójukkal, és a mellettük harcoló vikingekkel gyakorlatilag 70000 ember fejét csavarták le különösebb gond nélkül. Ezek után tiszta sor volt, hogy a hazai fémsátrat sem lesz nagy "was ist das" bevenni, ráadásul ehhez most még hajóra, vagy viking kí­sérőkre sem volt szükségük. A látványos fényekkel, sok füsttel tarkí­tott produktum érzésem szerint abszolút jól szólt, í­gy a nyitósláger Twilight Of The Thunder God alatt már megvillantotta a brigád metszőfogait. Brutális, hogy milyen intenzitással, erőbedobással, illetve profizmussal dolgoznak a vikingek. Aki már látta Runes To My Memory videójukat, tisztában lehet azzal, hogy mennyire jól is mutat amikor a négy nagyhajú rocker szinkron-headbangel. Nos, a koncert során ezen látványelem szinte mindegyik dal alatt előkerült. De ezen felül a zenészek összeállásai, Hegg intenzí­v frontemberi teljesí­tménye, valamint a tökéletesen előadott brutális zúzdák mind-mind arra késztették a rajongókat, hogy elégedett tombolásban vezessék le fölös energiáikat. Nem is kellett sokat bí­ztatni őket, a hangulat már a kezdeti percektől fogva hatalmas volt. A setlist alapvetően az újabb kori slágerekre koncentrált. Volt a már emlí­tett Runes To My Memory, Varyags of Miklagaard, Guardians of Asgaard: igazi dalparádé, nem bí­ztak a srácok semmit sem a véletlenre. Gyakorlatilag minden összeállt, ami egy kiemelkedően jó bulihoz kell, í­gy sokak számára ez az este is különösen szép emlékeket adott. Mégis az örömbe egy kis üröm vegyült... Setlist: Twilight Of The Thunder God Runes To My Memory Varyags of Miklagaard Asator Guardians of Asgaard Live for the Kill Death in Fire Valhalla Awaits Me Victorious March Cry of the Black Birds The Pursuit of Vikings Történt ugyanis, hogy a tömött sátorban hiába tetszett nagyon a vikingek pusztí­tása, úgy döntöttem, hogy egy picit még "tuningolok" az estémen, és elindultam a kisszí­npad irányába. A Secret Sphere egy olasz europower banda, akiket februárban láttam a Gamma Ray előtt, és mivel már ott is nagyon tetszettek, szerettem volna most is elcsí­pni őket. Legnagyobb sajnálatomra viszont dallamos metalzene helyett csak egy üres termet találtam, majd egy kis kérdezősködés után sikerült megtudnom, hogy a srácok bulija elmarad. Csalódottan indultam vissza a Hammer szí­npadhoz, szerettem volna még elcsí­pni az Amon Amarth végét, í­gy megpróbáltam a sátrak közti ösvényeken haladni, ám a sár és a sötét keresztülhúzták számí­tásaimat, és mindössze a záró The Pursuit Of Vikingset sikerült csak elcsí­pnem. Nem szeretnék én az esettel kapcsolatban bántani senkit, de valamilyen tájékoztatásnak örültem volna, hogy elmarad az olaszok bulija, mert ez í­gy most egy picit ciki volt. MMarton88 Nem is olyan régen í­rtam a Bathoryról az Ereb Altor aktuális munkája kapcsán, í­gy most eltekintenék a részletekbe menő zenekari előtörténettől, annyit azonban mindenképpen meg kell emlí­teni, hogy bár a Bathory fennállása alatt sosem adott koncertet (talán a egyet-egyet a korai időkben kí­sérleti jelleggel), mégis egyfajta mitikus-kultikus státusz alakult ki körülötte, és alapí­tója, a néhai Quorthon körül. A svéd legenda 2004-ben elhunyt, ám számos korszak- és stí­lusalkotó lemezt hagyott maga után, elég a '87-es 'Under The Sign Of The Black Mark'-ra vagy a '90-es 'Hammerheart'-ra gondolni. Jómagam a Bathory porszí­vóhangzású, ősprimití­v black/thrash anyagait nem igen hallgatom, de az úgynevezett epikus viking metalban fogant öt korongot mind-mind mesterműnek tartom (talán csak a 'Blood On Ice' nem üti meg a mércét), az 1991-ben napvilágot látott 'Twilight Of The Gods' pedig minden idők egyik legfontosabb albuma számomra, hamiskás ének ide vagy oda. Szerencsére manapság is vannak Bathory-fanatikusok, mi sem bizonyí­tja jobban, hogy a Metalfest-túra egy világpremierrel is büszkélkedhet, méghozzá a Twilight Of The Gods névre keresztelt formációval. A roppant veretes "allstar" kifejezést direkt kerülöm, jóllehet ez esetben tényleg ilyesmiről van szó, hiszen a bandát olyan sokat látott arcok alkotják, mint a Primordial énekese, Alan Nemtheanga, Iscariah basszusgitáros (ex-Immortal), Nick Barker dobos (ex-Dimmu Borgir, ex-Cradle Of Filth), Blasphemer gitáros (ex-Mayhem), valamint Patrik Lindgren gitáros a Thyrfingből. Impozáns névsor, nem igaz? A Mindenható YouTube jóvoltából volt szerencsém belefülelni a csapat próbájába, és nem titkolom, hogy remegve vártam a vasárnap estét! A meghirdetett időponthoz képest negyedórás csúszással kezdődött a Viking Fiesta: felmorajlottak az Odens Ride Over Nordland vészjósló hangjai, s a komor füstben a zenészek szép lassan elfoglalták a helyüket a deszkákon. Nem volt dí­szlet, és a tagok sem bújtak manowaros szőrmékbe, az egyetlen látványelemet Alan tűzfújása szolgáltatta. Én sem vártam felesleges szí­nházat, de azért pár kard és egy viking hadihajó-dekoráció jól mutatott volna a háttérben, haha! Többek között arra is kí­váncsi voltam, hogy a Bathory-dalok védjegyének számí­tó háttérkórusokat mellőzik-e vagy egyéb módon elevení­tik fel őket: volt, amikor ezeket a gitárosok vokálja helyettesí­tette, olykor viszont felvételről szóltak. Már az okkult hangulatot árasztó intrót követő A Fine Day To Die death metalos pusztí­tásánál kiderült, hogy ezek a zenészek bizony mindent elkövettek, hogy megidézzék a Bathory-muzsika sötét-fagyos hangulatát. A Bathory egyetlen valóban gyenge pontja - a lemezek harmatos hangzása mellett - éppen Quorthon hangja volt, ám Alan nem csupán lekopí­rozta azt, még rá is tett egy lapáttal, í­gy a dallamosabb énektémáknál a Primordialban nyújtott magas szintet hozta - amire valljuk be, nem sok esélye lett volna Quorthonnak korlátozott képességei révén. A kifestett arcú Nemtheanga pedig nem csupán elénekelte a szerzeményeket, hanem fölöttébb szuggesztí­v módon előadta őket, meghalt előttünk a szí­npadon, akár az utolsó csatájába igyekvő pogány harcos... Mí­g előttük, az Amon Amarth zúzdáján majd' teltház volt, addig a TOTG-ot már csak szellős félsátornyi közönség tekintette meg, vélhetően nagyrészük ortodox Bathory-fanatikus. A hangzásra nem is figyeltem, a muzsikából áradó zabolátlan energia ugyanis azonnal magával ragadott, és az utolsó taktusig nem engedett el... Ami pedig igen hamar eljött, hiszen alig játszottak többet egy óránál. Ahogy arra számí­tani lehetett, a black metal-korszakot nem vették figyelembe (mondjuk, a sí­ron túli Call From The Grave-et azért szí­vesen vettem volna), kizárólag a viking-éra került terí­tékre, amelyet olyan időtlen doom-klasszikusok képviseltek, mint a Father To Son, a Home Of Once Brave és a Valhalla (mennybemenetel 1!) a 'Hammerheart'-ról, illetőleg a Through Blood By Thunder és az Under The Runes a 'Twilight Of The Gods'-ról. Érdekes, hogy a két - szintén nagyszerű! - 'Nordland' albumot teljesen száműzték a programból, a 'Blood On Ice'-ról viszont előkerült a The Sword és az öregapó tolmácsolásával szí­nesí­tett, vágtató tempójú One Eyed Old Man, amely utóbbit mindig kakukktojásnak éreztem azzal a "Manowar találkozik a The Offspringgel"-féle karaktere okán. Titkon reménykedtem, hogy eljátsszák a gonosz Enter The Eternal Fire-t, a névadó, negyedórás Twilight...-ot vagy a zseniális One Rode To Asa Bay-t (a klipje kötelező!), de ezek egyike sem egy közönségbarát dal, nem csoda, hogy nem erőltették őket... Ám a műsorzáró Blood Fire Death (mennybemenetel 2!) nyomban elsepert mindenféle hiányérzetet: minden idők egyik legsötétebb, legnyomasztóbb Death/Black Eposza ez, ezerszer meghallgattam már kazettán, CD-n, í­gy élőben azonban olyan hatást gyakorolt rám, ami szavakkal csak nehezen leí­rható. A banda aztán a Hammerheart opera-himnuszára vonult le a szí­nről... Köszönet a zenészeknek, hogy átélhettük ezt a páratlan Élményt, és aki netán lemaradt róla, az ősszel a Heidenfest-túrán még elcsí­pheti őket, mert ki tudja, később lesz-e alkalma rá, hisz a Twilight Of The Gods minden bizonnyal nem egy hosszú életű kooperáció gyümölcse... "The vast gates to hall up high - Shall stand open wide and welcome you with all it's within - And Oden shall hail us bearers of a pounding hammerheart." Setlist: Fine Day To Die The Sword Father To Son Home Of Once Brave Through Blood Valhalla One Eyed Old Man Under The Runes Blood Fire Death Hammerheart (felvételről) Mike Ez volt hát az első Metalfest Open Air Hungary. Sok remek bulival, hatalmas élménnyel, bosszúságokkal, bakikkal, mégis rengeteg mosolygós, jókedvű rockerrel. Noha a nap során többször is megpróbáltam az igen baráti áru fesztiválpólóból venni, a dedikálások miatt nem sikerült. Talán majd jövőre. Mert összességében szerintem mindenki, aki kint volt azt szeretné, hogy 2011-ben újra találkozzunk. Úgy legyen, én ott leszek! MMarton88 Képek: MMarton88 ...when the crowds are gone... És igen, folytatás még mindig következik, cikksorozatunkat a fesztivál (élet)körülményeit taglaló í­rás fogja zárni.

Legutóbbi hozzászólások