Most, hogy már GPS nélkül is odatalálok, kezdem élvezni az új Barba Negrába vezető, a Gubacsi híd felőli, „kertek alatti” hátsó utat. Ráadásul egy újabb négy zenekaros minifesztiválra mentem, ezért a korábbiaktól eltérően világosban értem oda. Érdemes volt korán érkezni, mert a legelső banda, a League Of Distortion öt perccel a kiírt kezdés előtt rázendített.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar találkozom újra a Kissin’ Dynamite-tal, legalábbis az egyik tagjával. Anna Brunner énekesnő (Exit Eden) és Jim Müller gitáros (Kissin’ Dynamite) alapította az új formációt, a League Of Distortiont, melynek debütalbuma tavaly novemberben jelent meg, erről játszottak pár számot bemutatkozásképpen.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
Március 12-én indult a turné, a Kissin’ Dynamite-é meg március 19-ig tartott, úgyhogy kíváncsiságból utánanéztem, hogyan szaporodott osztódással Müller, de kiderült, hogy turné közben csapódott a LOD-hoz, az első koncerteken Oliver Sattler helyettesítette.
Anna Brunner (aki a bandában Ace néven fut) testhez simuló bőrruhájában, féloldalt felnyírt hajával igazán modern girl benyomását keltette, ami jól passzol a zenkar modern metál vonalához. Az Exit Edenben olyan énekesnőkkel dolgozik együtt, mint Amanda Somerville (Avantasia, Trillium), Marina La Torraca (Phantom Elite) és Clémentine Delauney (Visions of Atlantis), itt viszont egyértelműen ő volt a főszereplő.
Még a másik alapító, Jim Müller (Arro) sem nagyon tudott labdába rúgni mellette, bár láthatóan legalább olyan jól érezte magát ebben a csapatban is, mint a KD-ben. Technikás szólóit ott megcsodáltam, itt a zene jellegéből adódóan inkább a súlyos riffekben kellett jeleskednie, meg a hörgő részeket adta a frontember tiszta énekéhez.
A ritmusszekció, Felix Rehmann (Ax) basszer és Tino Calmbach (Aeon) dobos, a sampleres effektekkel kiegészülve nyomta az alapot a két főhős alá. Fura volt a jobb szélre kihelyezett dobszerkó, felborította a színpad egyensúlyát, de ennek technikai okai voltak, könnyebb volt a végén kitolni állványostul az egészet.
A színpadon csupán egy, a KD-hez hasonló LOD logós paraván szolgáltatta a díszletet, így maradt hely a három zenész – a két gitáros és az énekesnő – számára ahhoz, hogy bemozogják a teret. A frontasszony pedig a korán megjelent közönséget kellőképpen bevadította, volt itt ökölrázás, „Rebel, rebel, rebel” üvöltés a Rebel By Choice dalban, és még „sokáig gyakoroltam, hogy jól ki tudjam mondani a Magyarország szót” poén is.
A legelső kislemezdaluk, a Wolf Or Lamb előadása során a klipben látott csuklyákba bújtak a zenészek, utána pedig bedobták plusz nótaként a Spotifyon egész jól felpörgött legutolsó klipes dalt, az I’m A Bitchet. Hát ezért volt a korábbi kezdés!
A címadó dalban (L.O.D.) már érződött a turnézáró hangulat, a Kamelot magyar származású dobosa, Alex Landenburg és vendégénekesnője, Melissa Bonny is bejött a színpadra, a LOD merchpultosa pedig – szintén a KD-koncertről véve az ötletet – a színpadról videózta az előadást és a közönséget. Alapvetően nem stílusom ez a zene, de intenzív előadásuk le tudott kötni.
My Revenge / Solitary Confinement / It Hurts So Good / Rebel By Choice / Wolf Or Lamb / I’m A Bitch / L.O.D.
Az Eleine már a kiírtaknak megfelően, 19:25-kor kezdett, a dobszerkó maradt, némi igazítással, így nem kellett sok időt tölteni az átszereléssel. A svédek dark symphonic metalja egyaránt tartalmazott thrash és death metal elemeket (itt is a gitáros, a King Diamond-szerűen kifestett Rikard Ekberg feladata volt a hörgés), és dallamos metál alkotórészeket is.
Madeleine Liljestam énekesnőt és zenekarát már láttam egyszer, akkor is a Myrath előtt – akkor nem győztek meg, most jobban tetszett az előadásuk –, és tavaly akusztikusan is előadták dalaikat a Sonata Arctica vendégeként, szóval lassan kezdenek „bejáratott előzenekar”-rá válni.
A Filip Stålberg basszusgitáros és Jesper Sunnhagen dobos alkotta ritmusszekcióval kiegészülő zenekar Victor Jonasson turnégitárossal igyekszik a stúdiófelvételekhez hűen visszaadni a dalokat. Az ikergitárszólóknál mindenesetre hasznosnak bizonyult a választás.
Már az első dalban beindult a csoportos propellerezés a zenekarban, ami így együttesen elég komoly látványosság volt, főleg Madeleine hastáncos mozdulataival kiegészülve. És ők már fényeket is kaptak, ami szintén nem hátrány a látványos előadás szempontjából.
Az As IBreathe után jött a bemutatkozás és három fontos kérdés: „Jól vagytok? Jól szórakoztok? És akartok még több Eleine-t?” Az All Shall Burnben Rikard Ekberg a hörgés mellett tiszta énekével is meglepett. Eddig tartott az a négydalos blokk, mellyel még a 2020-as ‘Dancing In Hell’ lemezt reklámozták, az új, negyedik lemezük júliusban jelenik meg, erről az első kislemeznóta a We Are Legion, ezt játszották ötödikként, majd az első lemezükről a Death Incarnate-tel zárták műsorukat.
A két részre osztott közönség egyik fele a gitáros, másik része az énekesnő buzdítására üvöltött, kétszer is megálltak a dallal, harmadszorra már elég hangosak voltunk ahhoz, hogy folytassák. Meglepetésre a turnégitáros kapta a szólólehetőséget.
Igencsak frontcsajos estének indult, de innen már jöttek a férfi énekesek, akiknek uralmát csak a Kamelotba vendégként beugró Melissa Bonny törte meg.
Enemies / As I Breathe / Ava Of Death / All Shall Burn / We Are Legion / Death Incarnate
Negyedszer láttam élőben a Myrathot, kétszer főbandaként, először Pozsonyban, másodszor Budapesten, ahol az előbb említett Eleine-nel volt közös fellépésük, előzenekarként pedig a Beast In Black vendégei voltak 2019-ben, most 2023-ban pedig a Kamelot előtt jöttek játszani.
Morgan Berthet dobos kicsit tovább molyolt az átszerelésnél, új pergőt tett fel, meg talán egy saját cint is, de a dobfelszerelés alapjai nála sem változtak sokat. Mindenesetre már a szünetben felhívta magára a figyelmet egy rövid soundcheckkel.
A tunéziai metálbanda érdekes színfoltja a zenének, a Symphony X tribute zenekarnak indult csapat a francia producer, Kevin Codfert kezei alatt egyedi arculattal rendelkező együttessé nőtte ki magát, akik a keleti zenét mesteri fokon vegyítik a progmetállal. Legutóbbi találkozásunk óta kivált Elyes Bouchoucha, így a producer, aki korábban is fellépett már a zenekarral, teljes értékű billentyűsként vált a csapat részévé.
20:15-kor elindult a programjuk, rögtön egy új számmal, Zaher Zorgati énekes bejövetelét hatalmas ovációval fogadta a nagyérdemű. Ahogy később elmondta a frontember, az új album, a ‘Karma’ csak szeptemberben érkezik, ezért is volt meglepő, hogy a rövid műsoridőből három számot erre „pazaroltak”. Mindenesetre az már most érződött, hogy a nyitó To The Starsból egyszer nagy közönségénekeltető nóta lesz.
A 2019-es ‘Shehili’ három dala, a Born To Survive, a Dance és a Monster In My Closet sokkal jobban megmozgatta a közönséget, akiken látszott, hogy jól ismerik ezt a formációt is, nemcsak a Kamelotot. Malek Ben Arbia szólógitáros héthúrosán tett csodákat, Anis Jouini basszer öthúroson játszott pörögve-forogva.
A második új dal, a Child Of Prophecy lassan indult, majd középtempóssá vált, a szóló előtt már a tapsot és az ökölrázást is sikerült kicsikarni a tömegből. A ‘Tales Of The Sands’ lemezről érkező Beyond The Stars megint meglódította a tömeget, az őrület odáig fokozódott, hogy a dal közepén a gitáros és a basszer már egymás gitárnyakán játszottak, miközben a League Of Distortion gitárosa, Jim Müller egy gyors sztrippershow-t tartott, hogy az ezúttal hastáncosnő nélkül érkező zenekart némileg kisegítse, és a közönséget kárpótolja. Nem tudom, ez jutott-e más országoknak, vélhetően ez is a turnézárás önfeledt perceinek volt köszönhető.
A dal végén ütemes „Myrath” skandálás kezdődött, mire az énekes megkérdezte: „Menjek vagy maradjak?” („Should I stay or should I go?”) De persze nem vetemedtek Clash-feldolgozásra, jött a harmadik új dal, a Let It Go, mely szintén egy lendületes nóta, mint a nyitó To The Stars, slágeres refrénnel. Jó lesz ez az új lemez is, én már most nyitott vagyok rá!
A koncert zárásaképpen elővették a 2016-os ‘Legacy’ album nyitányát, mindenki kiment Berthet kivételével, aki egy röpke dobszólót adott elő, ennek kvázi zenei kísérete volt a samplerről érkező Jasmin, mely aztán eddigi legnagyobb slágerükbe, a Believerbe torkollott.
Itt aztán volt nagy karlengetés, tapsoltatás, előkerült a The Crow becenévre hallgató Codfert nyakba akasztható madártollas, íves billentyűzete is, és hatalmas „Believe and carry on” énekeltetés kezdődött, melynél szintén beszivárgott a színpadra pár fő segítségképpen, Anna Brunner, a LOD énekesnője és az őket korábban filmező merchpultos csaj, a Myrath merchembere és egy road is.
Nagyon rövidnek éreztem ezt a háromnegyed órát, 21:00-kor kínos precizitással befejezték az előadást. Jobb lenne, ha innen Savafan lelkes rajongói beszámolóját olvasnátok, mert én úgy jártam, mint 86-ban az MTK-pályán, amikor az előzenekar (MSG) produkciója után a főbanda (Scorpions) már nem tudott lekötni. Bevallom, túl hamar eljutottam a csúcsra, mint a gyakorlatlan szerető. (CsiGabiGa)
To The Stars / Born To Survive / Dance / Monster In My Closet / Child Of Prophecy / Beyond The Stars / Let It Go / Jasmin / Believer
Merész vállalkozásba vágott a Kamelot legénysége! Albumaik nem azok az egyből ható, egyszerű anyagok, szerintem ülepednie kell egy Kamelot-lemeznek, ehhez képest a friss ’The Awakening’ a turné közben jelent meg. Szerencsére erről elsősorban a már videókkal megtámogatott dalok szerepeltek, így nem néztünk bambán egymásra a műsor újnak számító része alatt. Látványos színpadképpel vonult fel a nemzetközi fogat, bizonyos részleteit már korábban láttuk náluk, de azért nagy meglepetés is ért minket a koncert alatt. Meglepő, de baromi jó húzás volt két kifutót is építeni a színpad két szélére, ezen gyakori vendég volt a hármas valamelyik tagja, ezzel is feltüzelve a közönséget.
A közönséget, akik meglepő módon nem töltötték meg a sátrat, de szépen összegyűltünk. Rendben, húsvét szombat volt és a Kamelot muzsikája azért sokkal összetettebb, mint a manapság futó bandák zenéje. Arról már korábban írtunk, hogy a turnéra új leányzót „szerződtettek” a mostanában mindenhol kisegítő Melissa Bonny személyében, aki szerintem nagyon jó választás volt.
Talán a Tommy Karevikkel előadott duettek lehettek volna egy picit szenvedélyesebbek, a korábbi lányokkal mintha bensőségesebb lett volna a színpadi viszony. De hangban és látványban nagyot húztak, Melissa minden gond nélkül hozta a hörgős részeket éppúgy, mint a dallamos tételeket. Mindjárt az elején bemutatkozott a Veil Of Elysiumban és csodásan nézett ki a hölgyemény, ráadásul szeretem is a dalt. A teljes banda egyből ötödik fokozatba kapcsolt, nem volt semmi lacafaca, hogy majd szépen folyamatosan felpörgetik a bulit.
A pörgésben a prímet most is a basszusgitáros Sean Tibbetts vitte, szinte a buli kezdetétől a leintésig lobogtatta hosszú fonott haját. Közben veszettül jártak az ujjai és azonkívül, hogy Alex Landenburg dobossal remek alapot adott a többiek alá, a szórakoztatási faktora is magas a srácnak. Bejárta a színpad minden négyzetcentiméterét, ami egyébként elmondható a másik két „földszintes” tagról is, mert a színpad második emeletére került a dobcucc és vele átellenben Oliver Palotai hangszere.
Ez a hangszer pedig már ugyanúgy pörög-forog, mint a nemrég hazánkban járt Epica-bulin, ennek minden előnyével. Nagyon jól tudott így kommunikálni a többiekkel és velünk is. Csak két dolgot sajnálok, egyik, hogy a hangszere nem volt annyira hallható, mint szerettem volna, másik, hogy egy pici magyar speechet elnyomhatott volna. És tudtommal Oliver beszél is magyarul. Apropó hangosítás, nem szoktam ilyennel foglalkozni, mert általában a buli heve el szokta feledtetni velem a hiányosságokat. A zenekart nagyon nehéz hangosítani, annyira összetett és bonyolult dolgok vannak benne, hogy ember legyen a talpán, aki jól keveri őket. Tökéletesen tűéles most sem volt, de amit és ahogyan játszottak, és amennyire élettel töltötték meg a színpadot, az kárpótolt. Mert nagy kedvencről van szó, és többször is libabőrös voltam az este folyamán, nem tagadom.
Ami egyrészt a daloknak köszönhető, nagy kedvenceim sora hangzott el, másrészt Karevik és a csapat előadásának volt köszönhető. Emlékszem, amikor még csak háttérvokalistaként járt nálunk, nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. Nagyon elemében van a színpadon, előadja a dalokat és ha az ember csak a mimikáját és a testtartásait nézi is, hatalmas élménnyel lesz gazdagabb, de nem mellesleg baromi jól is énekelt.
A turné utolsó állomásán voltunk, ahogy fentebb említette is szerzőtársam, ezért bíztam benne, hogy valami különleges dolgot kapunk, ami máshol nem így volt. A korábban említett két tag már szétszedte az első előzenekar dobcuccát, szisztematikusan bontani kezdték, ezért érett a visszavágás lehetősége. De míg ez elérkezett, addig történt egy s más, például az új lemezről érkezett az egyik legerősebb tétel, az Opus Of The Night, amit anno úgy jellemeztünk, hogy a Ghost Opera folytatása, és nálam hasonló katarzist is adott a dal élőben.
Vagy itt volt a Vespertine, amit még nem hallottam tőlük élőben, valamiért a jelenlegi turné előtt – pár alkalomtól eltekintve – csak Amerikában vették elő. Pedig nagyon jó kis nóta, talán a picit egyszerűbb dalszerkezete miatt könnyen ragad a fülbe. Új dal, meglepetés és visszavágás, talán így tudnám leírni a New Babylon alatt történteket.
A dal elején négyen vörös papi köpenyben jöttek be a színpadra és álltak fel a középső dobogóra. Mögöttük Tommy, akit szépen lassan felemeltek föléjük, miközben Melissa a színpad elején énekelt. Természetesen nem a megszokott tagok voltak, a heroikus póz megvolt, de egyetlen hang sem jött ki a torkukon, legfeljebb samplerről segített be a vokál, és vicces volt a „gregorián kórus” tagjainak leplek alól kivillanó szőrös, tornacipős lába. A zenészek reakcióiból is az derült ki, hogy nem rájuk számítottak, még a gitáros Thomas Youngblood is meglepődve és vigyorogva pacsizott le a srácokkal a nóta végén. És itt térjünk ki egy kicsit a főnökre, mert ahogy vélhetően a háttérben, a színpadon is Thomas a főnök. De most rajta is azt láttam, hogy nagyon élvezte az előadást, folyamatosan mosolygott, a kifutón az első sorokkal is heccelődött és pózolt nekik.
A kiváló riffeket és szólókat pedig tök természetességgel, hiba nélkül hozta le. Az általam két legjobban szeretett dalt egymás után rakták bele a programba, amiért hatalmas piros pontot kapnak. Ha valakinek megmutatnám, milyen is a Kamelot muzsikája, amikor nincs benne duett, a Karmát venném elő, a Sacrimony pedig, amikor megjelent – ráadásul Alissa White-Gluz és Elize Ryd vendégszereplésével – akkor kilóra megvett, azóta is számomra ez a tökéletes Kamelot-tétel. Természetesen most is teli torokból énekeltem, miközben borsódzott a hátam a gyönyörűségtől. A dal közepén egy kis játék is belefért, Karevik besegített Youngbloodnak, az akkordokat ő fogta le, míg Thomas pengetett.
Melissa itt is hibátlanul hozta a hörgő és tiszta énekdallamokat, le a kalappal előtte. Kis pihenő nekünk is járt ezen az estén, és ezt a Song For Jolee nóta képében kaptuk meg, ahol a gitárosok nélkül tökéletesen hallhattuk, hogy Tommynak mennyire jó hangja van élőben, semmi jelét nem mutatta a majdnem egy hónapja tartó turnézás fáradalmainak.
Újabban azokat a dobszólókat kedvelem, amelyek nemcsak önkényes magamutogatásból állnak, hanem valami alapra játszanak rá a dobosok. Ez az alap lehet diszkó, komolyzene, klasszikus, filmzene, bármi, szerencsére Alex is ezt a módját választotta, így egy nem túl elnyújtott, ellenben élvezetes szólót adott, ami elég volt arra, hogy Karevik felkészüljön a következő dalra. A March Of Mephisto elején megint felemelték a másodikon lévő szerkezettel és adva a látványnak, mindkét tenyerében láng gyúlt. Közben a színpad is vörös fényekbe burkolózott, megadva a kellően látványos körítést a banda egyik legsúlyosabb dalához.
A fényekkel végig gyönyörűen bántak, nagyon ötletes és látványos helyekre tették le az intelligens lámpákat. Talán egy dolgot sajnálok, a kifutón tartózkodó tagokat nem nagyon világították meg, így ők ugyan közel voltak az első sorokhoz, szinte karnyújtásnyi távolságra, de nagyrészt sötétbe burkolózva. Visszatérve a March Of Mephistóhoz, amíg a dal első verzéjét énekelte Tommy a vörösbe borult színpadon, addig a profi stáb letörölte hátratett kezeiről a lángoló anyagot. A normál műsort a legnagyobb slágerrel zárták, a Forever alatt a közönségénekeltés közben két embernek is nagy örömöt szerzett a Youngblood-Karevik páros.
Thomas az énekes kezébe nyomott egy pengetőt, hogy vigye le az egyik első sorban állónak, majd a gitáros elkérte egy másik, az első sorból telefonnal kamerázó srác mobilját, hogy a színpadról felvegye a közönséget. Ezen kedvességek után jött a csapat bemutatása, ahol a frontember elmondta, hogy mind Alex, mind Oliver „fifty percent hungarian” (volt is hatalmas üdvrivalgás), így ez már a harmadik fellépő idén, ahol a nemzetközi bandában magyarok is jelen vannak. A ráadás három dalában helyet kapott az új lemez „zászlós” nótája, ennek megfelelően Tommy a dal kezdetére egy magyar zászlóval a vállán vonult be, amit a kötelező lengetés után beszúrt a színpad elejére kitett fellépők egyikébe.
A reakciókat elnézve érzésem szerint a programba beágyazott újlemezes dalok közül ezt kedveli legjobban a közönség. Ezzel rá is fordultunk az utolsó tételre, a Liar Liar is egy erős, igazi koncertzáró nóta, ahol Melissa már átöltözve mutatta meg, mennyire jól beleillik a képbe és milyen jó választás volt a sok énekes hölgy után. Zárásként a zenekart is meglepte, hogy a magyar turnémenedzser pezsgőt és poharakat vitt a színpadra, hogy megünnepelje a társasággal a sikeres turnézárást.
Sokadik Kamelot-koncertem volt ez a mostani, három énekessel is láttam a csapatot, de a hangzás ellenére is köröket vertek sok zenekarra. Amit színpadi jelenlétben produkáltak, a jól összerakott program, a gyönyörű fények felejthetetlenné tették a nagyszombatot. A Kamelot mindig is zseniális volt, és most sem volt ez másként! (Savafan)
Veil Of Elysium / Rule The World / Opus Of The Night (Ghost Requiem) / Insomnia / When The Lights Are Down / Vespertine (My Crimson Bride) / New Babylon / Karma / Sacrimony (Angel Of Afterlife) / Song For Jolee / NightSky / Dobszóló / March Of Mephisto / Forever // Phantom Divine (Shadow Empire) / One More Flag In The Ground / Liar, Liar (Wasteland Monarchy)
A rendőrség poéngyilkosként lezárta a haza vezető utat, és egyenként minden áthaladót megszondáztak, én törvénytisztelő polgárnak bizonyultam, remélem, a többiek is, mert egyébként elég magasra rúghat belépővel, utazással, piával, merch-cuccokkal és büntetéssel együtt a koncert végszámlája! (CsiGabiGa)
Szerző: CsiGabiGa, Savafan
Fotók: Savafan
Köszönet a lehetőségért a H-Musicnak!
Legutóbbi hozzászólások