Törpök, unikornisok, kalózok, gumikacsák és egy polip: Alestorm, Gloryhammer, Wind Rose, Rumahoy – Barba Negra Red Stage, 2023. 01. 08.

Az év első nemzetközi turnéja igen hamar elérte hazánkat. Ráadásul olyan „ereszd el a hajamat” estét kaptunk, melynek a címben jelzett kellékeit szállította a fellépő négy zenekar, az Alestorm, a Gloryhammer, a Wind Rose és a Rumahoy. Én azt mondom, ha annyira szórakoztató lesz az év, ahogy indult, akkor jó évünk lesz!

Egy olyan zenekar zárta az estét, akiknek sok kötődésük van országunkhoz. Nemcsak ennek köszönhető, hogy majdnem megtelt a sátor, hanem vélhetően annak is, hogy aki eljött, biztosra vehette, hogy szomorkodni nem fog.

Amikor a Rumahoy színpadra lépett, már szép számban képviseltette magát a közönség, az utcán is kígyózó sorok vártak a beengedésre. A banda főhőse Captain Yarrface, a hatalmas kalóz, akit eddig elsősorban az Alestorm koncertjein láttam, pár szám erejéig szokta emelni a hangulatot. Az Alestorm-főnök Chris barátja, így a muzsikán érződik az a fajta stílus és „komolyság”, ami az Alestormot is jellemzi, itt is a kalózéletet éneklik meg, de talán még kitekertebb verzióban. Ki hallott már egy kalóz gorilláról? Itt meg is éneklik!

A 4 símaszkos figura amúgy jól beindította a közönséget a könnyen énekelhető szövegekkel és refrénekkel, a táncolható dallamokkal. Talán itt több a diszkós alap, mint a főzenekarnál, így egy picit lazább, nem annyira metálos a megszólalás.

Azt kell mondjam, hogy a dalokkal nem volt nagy gondom, de az énekes orgánuma hosszú távon annyira nem jó, a refrének viszont nagyon jót tettek a koncertnek. Amikor kisegít az Alestormban, ott tök jó, mert van egy énekes alap, itt igazából csak szövegelés van, a hangszeresek vokáloznak a refrénekben.

Bulizni marha jól lehet rájuk, mert nem szabad komolyan venni a produkciót, a friss nóta, a Not Looking For Love pedig egy igazi eszement őrület. Mert hogy lehetne komolyan venni egy olyan bandát, akiknél a Forest Party alatt megjelenik egy robot – aki mozgásában és fizimiskájában nagyon emlékeztetett a főzenekar énekesére –, a dal végére megszabadul a robotfejtől és átváltozik egy földönkívüli szörnnyé, miközben a hatalmas kalóz nyakába ugrik és úgy táncolnak. Na, ilyen egy normális Rumahoy-koncert!

Cowboys Of The Sea / Harambe, The Pirate Gorilla / Treasure Gun / Not Looking For Love / Time To Party / Forest Party / Pirateship

Az utánuk következő talján Wind Rose produkcióját nagyon vártam, a tavalyi év egyik kellemes meglepetéslemeze volt a banda ’Warfront’ albuma. Nem tudom megmondani, miért, de nagyon betalált, jelenleg is a playlistjeim biztos pontja. Szerencsére a programot úgy rakták össze, mintha valami lemezbemutató turné lett volna – ami valahol igaz is volt –, így az új album dalai elég nagy számban képviseltették magukat.

A csapat már járt nálunk, az akkori buliból a fizimiskájukon kívül elsősorban a legnagyobb slágerük maradt emlékezetes, amit természetesen most is elnyomtak zárásként. Az olasz csapat a látványnak is megadta a módját, a jó melegre belehelt sátor ellenére az újlemezes videón látható kosztümökben léptek színpadra, aminek eredményeképpen már kb. az első számnál csorgott róluk a víz.

Amúgy is nagy kedvencem az albumról az Army Of Stone, így nagyon örültem a kezdésnek. És jól szóltak, legalábbis ott, ahol én voltam a fotózás után. Emlékeimben Francesco Cavalieri egy kopasz törpként élt, erre most alig ismertem rá, de a közönséggel való kapcsolatteremtése és a szórakoztató faktora mit sem változott. A színpad elejére kitett dobogón gyakori vendég volt, így a hátul állók is remekül láthatták és hallhatták.

A másodiknak érkező szélvészgyors régebbi tétel felpörgetésnek jó volt, de nekem az annyira nem jött be, szemben az utána érkező dallal, mely újfent a friss albumról szólt. A közönséget persze ez mit sem érdekelte, ők nagyon jól szórakoztak, a banda tagjainak elég volt egy intés, és már lendültek is az öklök a magasba, vagy ugrálásba kezdett a sok rocker.

Claudio Falconcini gitáros és Cristiano Bertocchi basszusgitáros párosa a refrénekben is odatette magát, így kapta meg a Mine Mine Mine! dal refrénje a kellő dögöt, meg persze a magyar torkok is alaposan besegítettek. A záró tétel előtt jól jött egy kis pihenő, már ha annak lehet nevezni az új lemez egyik melankolikusabb tételét, mert a zenekar legnagyobb slágeréhez kellett az energia.

A Diggy Diggy Hole kezdő taktusaira felrobbant a csarnok, Francesco a refrén első sora után átadta a terepet nekünk, mi pedig egy emberként ordítottuk, hogy „diggy diggy hole, diggy diggy hole”, majd az első verzében is egy sor volt a zenekaré, egy a miénk, de nem vallottunk szégyent, sokan tudtuk a szöveget. Amikor a frontember ugrálásba kezdett a dobogón, nem kellett nógatni a sátor „lakóit”, egy emberként ugráltunk mi is velük. És így ment ez az egész dal folyamán, picit énekelt a zenekar, majd jöttünk mi, és ugrálás közben rákontráztunk.

A koncert úgy ért véget, hogy a banda teljesen leállt és a dal dance remix verziója szólalt meg a hangfalakból, már a tagok is csak ugráltak a színpadon és a dobogókon, az énekes néha beleénekelt egy-egy sort a mikrofonba, de nagyrészt mi hoztuk le a dalt. Ez már össznépi szórakozásba csapott át, baromi nehéz elmesélni, hogy milyen hangulat uralkodott akkor a teremben. Remélem, a srácok ezzel a turnéval egy picit feljebb lépnek és hamarosan újra találkozunk, mert úgy látszik, a lemez után élőben is utat találtak hozzám, kíváncsi lennék rájuk hosszabban!

Of War And Sorrow / Army Of Stone / Drunken Dwarves / Fellows Of The Hammer / Mine Mine Mine! / Together We Rise / Diggy Diggy Hole

Elég nagy változás után jutott el hozzánk újból a Gloryhammer. 2021-ben megváltak ikonikus énekesüktől, Thomas Winklertől, aki jellegzetes hangjával eléggé meghatározta a banda arculatát és hangzását, így nem irigyeltem a helyére érkező Sozos Michaelt, de azt kell mondjam, a „szúnyogcsődörre” hasonlító énekes részben felnőtt a feladathoz.

De kezdjük az elején, amikor is egy menő cameo szerepre beugrott a színpadra Tom Jones, igaz, csak egy papírmasé képében kezdett bele a Delilah nótába. Persze a közönség nagyrészt ezt is végigénekelte az előadóval. A csapat újabb gyermeke a főzenekar énekesének, aki ugyan már évek óta nem lép fel a bandával, a helyét a billentyűknél Michael Barber vette át, aki amúgy jó kis hasonmása lehetne Christophernek, pláne, amikor a varázsló köpenyének csuklyáját a fejébe húzza. Emlékszem, amikor először maradt otthon Chris, a billentyűs arcát nem is lehetett látni, egy zenekarhoz közeli ember súgta meg, hogy már élőben nem játszik a bandával.

Sokszor láttam már az őrült angolokat és mindig baromi jól szórakoztam, ez most sem volt másképp. A dalok még mindig ütnek, a régi tagok színpadi produkciója sem változott, a színpadi gegek nagy része is maradt, csak az éneket kell még szokni. Az utolsó lemezt már 4 éve adták ki, azóta persze sok minden változott és a buli közepén James Cartwright basszusgitáros a speechében elmondta, hogy nemsokára új lemez érkezik és ez az utolsó budapesti koncertjük, mielőtt visszatérnek ezzel a friss lemezzel. Kíváncsi leszek, milyen lesz, ha már Sozos hangjára írnak dalokat, mert bevallom, most még sokszor Thomas orgánuma, grimaszai, mozgása, stílusa ugrott be a dalok nagy része alatt.

Hasonló érzésem volt, mint tavaly nyáron az Ignite-bulin, a megszokott frontember cseréjét még szokni kell, de menni fog, mert nagyon kedvelem a Gloryhammert. Persze a zenekar nevét adó számnál egy űrszörny harcba keveredett az énekessel, aki egy igazi Gloryhammerrel győzte őt le.

Ami szintén nem változott, hogy a banda főhősének, Angus McFife-nak a karaktere sem tűnt el, még a színpadi öltözete is csak kis mértékben változott és így azért könnyebb azonosítani a bandát. Amúgy Sozosnak szerintem teljesen más a hangszíne, mint elődjének, a frontemberi ténykedése is rendben lesz, de kell még egy kis idő, hogy teljesen összeszokjanak a többiekkel. Ennek legjobb módja, hogy a mostani programba olyan dalok is bekerültek, amiket eleve már ő énekel, a Fly Awayt már ismerhettük, de most egy vadiúj nóta is érkezett a srácoktól, a Keeper Of The Celestial Flame Of Abernethy a turné első állomásán debütált.

Ha ilyesmi lesz az új anyag, akkor nem kell félni, hozza a banda a megszokott és megszeretett vonalat. A pörgősebb tételben ott volt a lehetőség, hogy a közönséget is bevonja Sozos a samplerről érkező női éneknél a tapsolásba.

Apropó, műsor. A turné eddigi állomásain testvériesen megosztozott a két banda a játékidőn, ahogy az egy co-headliner turnéhoz illik. Nálunk a műsor annyiban változott, hogy ők kihagytak 3 nótát a megszokott programból és így az Alestorm kapott nagyobb teret, benne máshol nem játszott dalokkal.

A műsor hátralévő ideje tele volt a banda igazi nagy slágereivel, egymás után jöttek a közönség nagy kedvencei, amiket persze nagyrészt a bandával énekeltünk, vagy akár nélkülük is. Nekem is ezek a dalok a kedvenceim a zenekartól, így nagyon jól szórakoztam a hátralévő időben. A Universe On Fire dalban a megszokott mozdulatsor is eljött, de előtte még a kifutón termett Paul Templing gitáros és a basszusgitáros, majd hatalmas pózolás közepette Paul pengetett James hangszerén.

Arra még régebbről emlékeztem, hogy ebben a dalban a kiállás után Paul minden alkalommal veszett helyben futásba kezdett, most ezen is csavart egyet és felment a billentyűs mellé, hogy páros futóedzést tartsanak. Előtte azért a technikusok figyeltek arra, hogy az emelvényre bekészített söröket levegyék, mielőtt a helyben rohangálás alatt minden leesik.

Nem volt rossz a buli, de ezekkel a számokkal nem is nagyon lehet mellélőni. Még szokni kell az új torkot, az előd nagyon karizmatikus előadó volt.

The Siege Of Dunkeld (In Hoots We Trust) / Gloryhammer / The Land Of Unicorns / Fly Away / Keeper Of The Celestial Flame Of Abernethy / Masters Of The Galaxy / Hootsforce / Angus McFife / Universe On Fire / The Unicorn Invasion Of Dundee

Hazai pálya? Lassan az lesz az Alestorm zenekarnak, ha nálunk játszanak, a közönség vevő a bandára, nagyon is. Tavaly nyáron is sokan voltak a lemezbemutató koncerten és most is szinte telt ház volt, a bulizásnak köszönhetően pedig olyan érzése volt az embernek, hogy több emberrel már lebontanánk a sátrat.

Mert a partizás az első daltól kezdve a buli végéig kitartott. A színpadkép elég nagy változáson ment át az elmúlt évekhez képest, a nagyon színes kinézet eltűnt, most minden fekete-zöld kombóban pompázott. Illetve eddig egy gumikacsa volt a szintis és a dobos állványa között, most a kacsák száma háromra nőtt.

Minden apró részletre figyeltek, annyira, hogy a hangszerek, a ruhák, a kiegészítők is mind a lehetőségekhez képest zöldek legyenek. Ahogy korábban írtuk, Bodor Máté a turnéra lecserélte ikonikus kék gitárját, de még a dobos Peter Alcorn baseball sapkáján is zöld volt a fejméretet beállító szíj. Őrület!

Persze nem ettől lesz őrületes egy Alestorm-buli, hanem a szórakoztató daloktól, a színpadi produkciótól és a közönség reakcióitól. A kifutónak hála valamelyik tag mindig gyakori vendég volt a közönséghez közel, de volt, hogy Máté és Chris adott elő páros performanszot ugyanott.

A már szokásos kezdő nótának mondott Keelhauled megadta az alaphangot az est hátralevő részére és elkezdődhetett az őrült rohangászás a színpadon. A Bodor-Bowes-Murdock hármast követni is nehéz volt, folyamatosan a színpad más-más pontján tűntek fel, és ez a fajta pörgés a közönségre is nagyon gyorsan átragadt, minden dalt hatalmas ováció követett.

Azt gondolom, ez a fajta önfeledt szórakozás és szórakoztatás juttatta el a zenekart oda, ahol jelenleg tart, hogy a nagy nyugati fesztiválokon is rendre az esti sávban lépnek fel, nem a véletlen műve, mert egy Alestorm-koncerten borítékolható a jó hangulat, ahogy ezen az estén is. A kedvenceim szinte kivétel nélkül terítékre kerültek és a hosszabb műsoridőnek köszönhetően 3-4 számmal megtoldották a turné többi állomásain játszott programot.

Az új lemezt amúgy nem tolták nagyon előtérbe, a csak nálunk előadott Magyarország dallal együtt sem volt ez a legtöbb nótás album, 3 lemez is megosztozott a dobogó legfelső fokán. Ahol én álltam a buli nagy része alatt, ott Máté hangszeréből kevesebbet lehetett hallani, amikor viszont szólózott, akkor alaposan feltolták a potiját. Mint utólag megtudtam, vélhetően az én készülékemben volt a hiba, rossz helyen álltam, mert a srácok szerint jól szólt a motyó.

A nagy kedvencem, a Hangover előtt a szokásokhoz híven bejött Captain Yarrface, persze már símaszk nélkül és gyors egymásutánban ledöntött egy liter sört, hogy aztán jót bulizhasson a dalra. Az instrumentális részt már négyesben adták elő, az ikonikus metálos billegetésben, hogy aztán a rap részt már a kifutón szövegelje el nekünk.

De hasonlóan fergeteges hangulatot teremtett az utána következő Mexico vagy a később elővett P.A.R.T.Y. is, ahol a fényeknek köszönhetően igazi diszkóhangulat uralkodott a sátorban. A Tortuga nótában visszatért Captain Yarrface, aki amúgy a dal eredeti verziójában is fontos szerepet játszik, de a dal végére meglepetésként még Joe Carter-Hawkins is besegített, aki az All But One zenekarban énekel Máté oldalán és nagyon jó cimborája.

Egy kalózos bulinak elmaradhatatlan velejárója az evezés, a Nancy The Tavern Wench alatt a közönség hatalmas evezésbe kezdett a földre ülve. A produkció majdnem elért a keverőig, annyian vállaltak be egy kis testedzést.

Az sem mindennapos egy bulin, hogy egy dalt a gitártechnikus konferáljon fel, Chris felkérésének engedve a technikus srác bejött és zavarában csak belekiabálta a mikrofonba, hogy Shipwrecked.

Meglepetésre egy olyan dal is került a programba, amit lassan 10 éve nem játszottak élőben. A Death Throes Of The Terrorsquid alaposan meglepte a közönséget, a szinte már black metalba oltott dal nem az a kifejezetten partizós tétel, pláne egy partihimnusz után egyből, de itt legalább Elliot Vernon is igazán kiélhette magát. A billentyűs, aki amúgy a hörgésekért felelős a bandában, biztos kézzel hozta a szórakoztató és dallamos alapokat, de amikor kellett, rendesen odapörkölt hangilag is. És most oda kellett, mert ez az ő terepe volt.

Hogy még meghökkentőbb legyen a dal, a szám közben egy polipnak öltözött figura jött be a színpadra és szinte kivétel nélkül végiginzultálta a zenészeket. Kacsák mellé felfújhatós polip is jár, nem mellesleg még a koncert végén is visszatért, mint utóbb kiderült, a csapat menedzsere, Hartmann Kristóf bújt el a jelmezben.

Ahhoz, hogy ennyi őrültséget tudjanak a srácok hiba nélkül a színpadra vinni és ennyire szabadon tudjanak ökörködni, ahhoz kell egy olyan biztos alap, amit az impozáns dobcucc mögé rejtett Peter Alcorn és a folyamatosan rohangáló Gareth Murdock basszusgitáros tesz a banda alá.

Itthon nem maradhat ki ezentúl a műsorból a Magyarország dal, amit szinte végig énekeltünk a zenekarral, előtte Máté intézett hozzánk pár szót. A Mexico alatt feltűnt, hogy a fényekkel úgy játszottak, hogy balról jobbra felosztva a színpadot, az a nemzeti zászló színeiben pompázott. Természetesen itt is piros-fehér-zöldbe burkolózott a színpad. A zenekartól rengeteg középső ujj felmutatásával vettünk búcsút a Fucked With An Anchor dal után.

Keelhauled / Pirate Metal Drinking Crew / Under Blackened Banners / The Sunk’n Norwegian / Alestorm / Magellan’s Expedition / Hangover / Mexico / Tortuga / Nancy The Tavern Wench / Rumpelkombo / Shipwrecked / P.A.R.T.Y. / Death Throes Of The Terrorsquid / Shit Boat // Drink / Zombies Ate My Pirate Ship / Magyarország / Fucked With An Anchor

Jól kezdődött az év, már ami a koncertszezont illeti. Igazi bulizós, a jókedvet meghozó zenekarok csináltak fergeteges hangulatot. Hogy egyik banda sem teljesen százas (jó értelemben véve), az biztos, de őket pont ezért szeretjük. Annak külön örülök, hogy a sok fikázó ellenére közel telt ház várta ezeket a zenekarokat. Néha nagyon jól tud esni egy „ereszd el a hajamat” buli! És ha az ilyen köntösbe van csomagolva, akkor az még jobb! Mindegyik bandát visszavárjuk és szerintem nem is kell rájuk sokáig várni, és akkor talán tényleg ki lehet tenni a „megtelt” táblát!

Szöveg és fotó: Savafan
Köszönet a H-Music Hungarynek a lehetőségért!