Nagyon készültem erre a koncertre! A Kissin’ Dynamite eddig egyszer járt itt headlinerként, akkor egy nappal a buli előtt betegedtem le, így maradtam le róla, a Dynaztyn viszont ott voltam közel egy éve, amikor a pandémia utáni első nagyobb koncertet adták a Barba Negrában. A színhely változatlan: Barba Negra, csak a helyszín változott: Csepel.

Bemelegítés: Minden meccs előtt szükség van a bemelegítésre, általában a játékosoknak, jelen esetben viszont a közönség számára. A Formosa nevű fiatal német csapat amolyan fekete ló volt az esti felhozatalban, nem sokan hallottak felőlük korábban. A 2022-es ‘Bones’ EP-jükön Ande Braun is vendégszerepelt, így kerültek kapcsolatba a Kissin’ Dynamite-tal, ami ezt a turnélehetőséget hozta meg nekik.

Nekik jutott a hálátlan feladat, hogy a Blue Stage-be „betévedő”, a merch-pult árai (hála a jó magyar forintunk szárnyalásának) miatt hüledező vagy a bárpult fölött könyöklő, folyamatosan növekvő vendégseregnek háttérzenét biztosítsanak.

Persze voltak – köztük én is –, akik kíváncsian várták az ő produkciójukat is, elvégre láttunk már karón varnyút, a Gotthardot is úgy ismertem meg, hogy elmentem egy Tony Martin-koncertre, aztán az akkor még számomra tök ismeretlen svájci banda egyszerűen ellopta a show-t a „Black Sabbath Years” bombabiztos címmel érkező énekes elől.

A Formosa nem volt rám ilyen hatással, bár „karon varnyút” itt is láttam! Nik Bird nevű énekesük a Manic Lover dalra madárembernek öltözve tért vissza. Áprilisban megjelenő ‘Bittersweet’ albumát promotálta a banda, erről 3 számot is eljátszottak, de nekem az utolsó 2, korábbi szerzeményük tetszett legjobban. Vagy addigra megszoktam az alapjában kommersz, semmi extrát nem tartalmazó hard rockjukat. Hacsak a frontember Bernhard Weissre (Axxis) hasonlító vibratóját nem említem.

A Horns Upban még a közönségénekeltetéssel is megpróbálkoztak, a záró Bad Boysban a cím bekiabálásának erőltetését inkább közönségüvöltetésnek titulálnám. Utóbbi dal egyébként kellemes volt, hála az újrahasznosított Smoke On The Water-riffnek.

Living On A Blade / Fuck Up Your Liver / Sold My Soul / Horns Up / Melinda / Manic Lover / Bad Boys

Első félidő: A Dynazty a turné első szakaszában supportként futott, a német nyelvterületen hazai pályán játszott a germán csapat, a Kissin’ Dynamite, azaz erősen nekik lejtett a pálya. Nálunk viszont fokozott várakozás előzte meg a svédek szereplését is, hála annak, hogy a 11 hónappal ezelőtti koncertet követően visszatértek nyáron a Sabaton előzenekaraként is. Szóval most egy éven belül már harmadszor álltak színpadra kis hazánkban.

Svéd létükre germán pontossággal kezdtek 20:00-kor, a tavalyi lemez nyitó dalával, a Power Of Will-lel robbantak be a színpadra, tűzijáték és vörösre festett füstcsóvák kíséretében, Nils Molin, aki az Amaranthe énekese is egyben – nem véletlenül láttam sok Amaranthe-pólót is a Dynaztykon kívül a közönség soraiban –, az első perctől kezdve uralta a színpadot és a közönséget egyaránt.

A két gitáros sok helyváltoztatással tette dinamikussá a show-t, de valahogy a refrénekre mindig visszakeveredtek a mikrofonállványokhoz, hogy a vokálok megfelelő minőségben szóljanak. Mert a k.rva sok szinti ugyan samplerről ment, de az énekszólamokhoz nem vettek igénybe segítséget.

Jonathan Olsson basszer hosszú hajának sűrű propellerezésével hívta fel magára a figyelmet, persze a játéka se volt utolsó, ezt egy basszusszóló során is bizonyította, melyből az is kiderült, hogy nemcsak remek játékos, de igazi showman is. Azt már tavaly is elsütötték, hogy az Adventből kibontakozott basszusprodukció végén a zenekar a Hot For Teacher riffjeivel tért vissza, még Molin is bedobott pár sort, ha valaki nem ismerte volna fel EVH klasszikus gitárhangjait.

Szintén láttuk egy éve a Highway Star instrumentális változatát, de most is lenyűgözött, milyen érzékkel nyúltak a rocktörténeti klasszikushoz, Molin meg addig szusszanhatott egy kicsit.

Visszatérése után ismét ráfeküdtek az új lemezre a Yoursszal és a The White-tal, így összességében 5 új dal hangzott fel a lemezbemutató turnén, ami nem is rossz! A fények cikáztak, a padlóból két sorban feltörő tűzijáték és füstfelhők látványossá tették az alig hallott show-t. De úgy voltam vele, hogy hallgatni otthon is tudom, a koncerten látni akarom őket. Meg egyébként is, a kemény mag (vagy szögediesen köménymag) emlékezetből fújta a dalokat mindkét oldalamon.

(Intermezzo: A Barba Negra hangzására már sokan panaszkodtak. Hadd csatlakozzam én is, hozzátéve: nem mindegy, hol állsz. A Formosával nem volt gondom, hála a kétoldalt felfüggesztett hangfalaknak, az is igaz, hogy őket a keverőpult környékéről néztem. A Dynaztyra előrébb furakodtam úgy kb. a 10. sorig, de a gitárok hangzása olyan vékony volt, hogy a ritmusból szinte semmit nem hallottam, az éneket és a szólókat szerencsére igen – azoknál feljebb tolták a potit. A Kissin’ Dynamite alatt beverekedtem magam a B középbe, és a 4. sorban már megint jól szólt a cucc, a két szélről a közönség felé irányított hangszóróknak köszönhetően. Szóval nem egységes a hangkép a teremben. Én bevizsgáltatnám egy hangtechnikai szakmérnökkel.)

A koncert mélypontja – egyeseknél a megfelelő pillanat egy pisiszünetre – a teljesen fölösleges dobszóló volt. Látványos volt, dobverőpörgetésekkel tarkított, de semmi extra. Tud dobolni a srác. Na és? Azért ő a dobos! Nálam Mick Tucker (The Sweet) volt az etalon e téren, de Ian Paice, Carl Palmer, Neil Peart vagy Cozy Powell szólói is le tudtak kötni, Tommy Lee (Mötley Crüe) már inkább csak a forgó dobszerkó látványával, a mai dobosoktól már csak azt várom, hogy precízen szolgálják ki a csatársort, az elöl rohangáló gitárosokat és az énekest.

A Presence Of Mind végén újabb nagy tűzijáték után jelképesen levonultak, de igazából le sem értek a deszkákról, már fordultak is meg, nem vártak a visszatapsolásra. Jött a két tutibiztos közönségsiker, a The Human Paradox és persze a Heartless Madness, melyből hatalmas közönségénekeltetés lett. A végén újra minden effektet bevetettek, hogy felejthetetlen legyen a finálé.

Power Of Will / Firesign / Natural Born Killer / Paradise Of The Architect / Threading The Needle / Advent / Highway Star (instrumentális) / Yours / The White / Drum Solo / Waterfall / Presence Of Mind // The Human Paradox / Heartless Madness

Második félidő: A Dynazty műsorának térnyerésével egyértelmű volt, hogy a Kissin’ Dynamite-nak faragnia kell a turné első felében játszott 17 számos műsorból. A meglepő az volt, hogy az új lemez, a ‘Not The End Of The Road’ 7 dalából húztak le 3-at (meg a Somebody’s Gotta Do Itot az ‘Ecstasy’-ról). Pedig micsoda lemezbemutató lett volna!

Ők is pontosan kezdtek, ami esetükben 21:45-öt jelentett, én inkább azt kifogásoltam, hogy talán túlzottan meghúzták a műsort, a nekik járó 75 percből csak 70-et töltöttek ki, még egy szám belefért volna! (Én az újlemezes Coming Home-ra szavaztam volna, de az ‘Ecstasy’-nóta se lett volna rossz!)

A ‘Not The End Of The Road’ I Will Be King-klónjával, a No One Dies A Virginnel alapozták meg a hangulatot, Hannes Braun, a szőke énekes hatalmas elképedéssel fogadta a magyar közönség rajongását, mintha nem hinne a szemének. Egyrészről szimpatikus volt ez a természetesség, másik oldalról viszont kicsit amatőr.

Míg a Dynaztynak csak egy molinója volt kifeszítve hátul, a németeknek ezen felül volt két KD-logós paravánja is a dob két oldalán, az egyik mögé rejtették a tartalék gitárokat, a másik meg csak azért, hogy szimmetrikus legyen. A füstgépeket, a tűzijátékokat és a fényeffekteket ugyanolyan intenzíven használták, mint az előző csapat, de a lényeg a zenészek produkcióján volt.

Itt a gitárosok nem egyszerűen „sok helyváltoztatással” operáltak, szó szerint felszántották a színpadot. Közben viszont látszott, hogy baromi jól is érzik magukat ebben a szerepben. Jim Müller pózba vágta magát a nyitó dal szólójához, miközben kapott egy kis mellbimbósimit az énekestől, csak a szüzességét elvesztendő. (Tudod, még mindig a No One Dies A Virginnél tartunk.)

Az új dal is hatalmas sikert aratott körünkben, de pár régi slágerrel még jobban feldobták a hangulatot. A Formosa alatt még kabátban ácsorogtam, a Dynaztynál már a derekam köré tekertem azt, csak a kapucnis pulcsim melegített, a Kissin’ Dynamite-nál, bent a B középben már az is lekerült, de a pólómat is túl soknak éreztem a felforrósodott hangulatban.

Az I’ve Got The Fire után kaptunk egy „köszönöm, Budapest”-et, aztán meg egy Sex Is Wart. („Köszönöm, Hannes!”) Budapest említésére a tömeg ütemes Bu-da-pest skandálásba kezdett, tisztára olyan volt, mint a B közép kórusa. Már csak egy nagy Magyarország zászló hiányzott a nyakunkból! És a zenekar meg csak játszott tovább…

A Love Me, Hate Me után Hannes a színpad szélére ült le, annyira hihetetlen volt számára a lelkesedésünk. El is mondta, hogy mi vagyunk a turnén eddig a „most incredible” közönség. „Jóvanna, még csak most kezdtétek!” Persze azért jól esett. Mondtam is – de úgyse hallotta meg –, hogy „akkor jöhetnétek gyakrabban!” Az Only The Deadtől kezdődően viszont bátrabban irányította a publikumot, hol együtt lüktető ugrálásra, hol kézlengetésre.

A csatársor, a két gitáros kb. úgy osztozott a szólókon, mint annak idején Andrey Smirnov és Kasperi Heikkinen az U.D.O.-ban: Ande Braun játszotta a dallamosabbakat, kidolgozottabbakat, Müller a nagy tekeréseket.

A kapus, Sebastian Berg dobos új seprő, jól seper, és legalább nem akar dobszólót penderíteni a műsorba. Steffen Haile hátvéd (akarom mondani: basszusgitáros) talán nem olyan technikás, mint Jonathan Olsson a Dynaztyban, de hatalmas mókamester, arra azonban vigyázott, hogy a jókedv sose menjen a precizitás rovására.

A Living In The Fastlane, amit eredetileg ki se akartak adni (a ‘Generation Goodbye’ albumról lemaradt nótát végül a válogatáslemezük címadójaként dobták piacra 2021-ben), igazi koncertfavorit lett, a KD-logós zászlót közvetlenül a fejünk fölött lengette Hannes a gitárszóló alatt, szinte megérinthettem volna (volt, aki meg is tette). Most kellett volna egy nemzeti színű lobogó, és a válogatott meccsén érezhettem volna magam.

A What Goes Uppal újfent visszatértek az új lemezhez, bár némi nehézség adódott Müller gitárjával, ami megakasztotta kicsit a lendületet. Ha jól láttam, a pántja szakadt el, amit játék közben rögzített újra az egyik technikus, nemes egyszerűséggel szigszalaggal.

Az I Will Be King műsora a királyi palásttal és jogarral már jól ismert mindenki számára, ha máshonnan nem, a videókból, most annyi változott, hogy nem volt trón, helyette egy másik technikus térdepelt le, és Hannes a hátára ülve énekelt. (Egyébként ez a kolléga végig forgatott a koncert alatt, szóval vissza is nézhetjük magunkat a turnéról készült egyik hangulatjelentésben.)

Hannes királyként még arra is képes volt, hogy kettéválassza – na nem a hullámzó tengert, de – a hullámzó közönséget. Így aztán egymást kellett túlkiabálnunk, amit meg is tettünk lelkesen, de az ellenfelekkel szemben érzett csöppnyi harag nélkül.

A DNA tombolását még eksztatikusabbá tette a bevetett stroboszkóp lüktető fénye, utána jól esett pihenésképpen a banda legjobb balladájára, a Six Feet Underre csupán lengetni a karunkat. Meg persze énekelni teli tüdőből. A tesó, Ande Braun jött az akusztikus gitárral, Jim nyomult most is az elektromoson, a kettő zseniális kombinációja a nóta. Meg persze Hannes énekéé.

A You’re Not Alone újabb hatalmas kórust eredményezett, Hannes többször is mutatta, hogy libabőrös az élménytől. A koncert főműsoridejét az új lemez címadójával, a Not The End Of The Roaddal zárták, persze ismét kilőttek a tűzijátékok, és összeállt a Scorpions-háromszög is (amikor az énekes a két gitáros kisterpeszes combjára áll).

Ők valóban lementek a színpadról, de szintén nem várattak minket sokáig, a Flying Coloursszal zárták az estét, mely végül ismét össznépi éneklésbe és tűzijátékba torkollott. Másnapra biztosított a „pofa alapállásba”, rekedtre üvöltöttem magam, úgysem tudtam volna megszólalni. Csak azt sajnáltam, hogy még maradt 5 perc 11-ig, túl sok számot hagytak el a programból. Mondtam volna nekik, hogy „túltoltuk, Béláim”, de úgysem értették volna a poént.

No One Dies A Virgin / I’ve Got The Fire / Sex Is War / Love Me, Hate Me / Only The Dead / Living In The Fastlane / What Goes Up / I Will Be King / DNA / Six Feet Under / You’re Not Alone / Not The End Of The Road // Flying Colours

Mindkét csapat, a Dynazty és a Kissin’ Dynamite is kitett magáért, de a közönségre sem lehetett panaszuk. Nekem konkrétan nem csupán a pólóm lett csatakos, de a derekamra tekert kapucnis pulcsi is, amivel a hűvös fogadtatás ellen vérteztem fel magam. Az ifjú Formosa a bemelegítés hálátlan feladatát kapta, de a kabát és a pulcsi nem miattuk került le. Mivel ezt a meccset nem gólokra játszották, a végeredményt mindenki magában döntse el! Nálam egyértelműen a német Dinamitok nyertek, bár a svéd Dinasztia fináléja jobb volt. Vissza az I Will be Kinget a ráadásba!

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: TT (Török Tamás)
Köszönet a lehetőségért a H-Musicnak!