Zenei és egyéb varázslatok: Myrath, Eleine - Dürer Kert, 2020. 03. 01.

Amikor az előzenekar utáni félórás „átszerelési” szünetben mindössze annyi történt, hogy szőnyegeket raktak a tunéziai metal csapat talpa alá, még nem tudtam, hogy ez volt a legfontosabb eleme az aznap esti show-nak. Mert azok bizonyára varázsszőnyegek voltak. Engem mindenesetre elvarázsoltak azon az estén.

Érkezéskor a Dürerben soha nem látott sorba botlottam, a bejárat után, a lépcső alján állt a vége. Ez már eleve jó jel a koncert látogatottsága szempontjából, de nem indokolja önmagában. De egy-két nappal a koncert előtt jelentettek be félórás csúszást „egyéb rendezvény” miatt. Mint kollégáimmal kiderítettük, „Gardrób Közösségi Vásár” volt a Nagyteremben, utánuk tartott olyan sokáig a romeltakarítás, hogy a keverőpultot is csak két órával a koncert előtt tudták betolni. És még aztán jött a soundcheck.

Mindegy, a lényeg, hogy bejutottunk, igaz, addigra elkezdte műsorát az előzenekar, pontban nyolckor. Más feladatom is volt: Myrath-rajongó kollégám számára fotóztam a pólóválasztékot és Viberen kommunikáltunk, hogy melyik tetszene neki. Mikor sikerült dűlőre jutni, még ki is vittem a ruhatárba az ereklyét, így aztán az Eleine első feléről le is maradtam. A Rammstein-feldolgozásnál értem vissza, a látottak alapján nem sokat veszítettem. Nem az én világom ez a zene, az énekes hölgy hangszíne sem tetszett, bár a férfiének javított valamit az összhatáson. Az volt a meglátásom, azért választották őket előzenekarnak, mert a sűrűn átöltöző énekesnő a Myrath hastáncosnőit juttatta az ember eszébe. Kollégám azonban éberen figyelt az előzenekar alatt is, így halljuk az ő beszámolóját:

A bemelegítő szerepet a svéd Eleine kapta. A zenekart Madeleine „Eleine” Liljestam énekesnő és Rikard Ekberg gitáros alapította 2011-ben. Azóta néhány single, valamint két teljes értékű album született meg a műhelyükben. A legfrissebb anyaguk a tavaly megjelent ’All Shall Burn’ EP. Az Eleine zenéjét sötét szimfonikus metalnak definiálja, csipetnyi keleti ízzel. Szerintem ez a keleti íz körülbelül ki is merült abban, hogy az énekes hölgy indiai ruhában lépett a színpadra és az arra a kultúrára jellemző „tánclépésekkel” színesítette a színpadi jelenlétét. Zeneileg nem nagyon tudtam felfedezni benne semmit, ami a keleti kultúrákból merítene. Én csak egy szimpla sablonos szimfonikus metal zenekart hallottam / láttam a deszkákon, akik ugyan mindent beleadtak, de zeneileg semmilyen szinten nem tudtak megérinteni.

A tokától-bokáig tetovált Madeleine orgánuma sem igazán tetszett, picit idegesített is már a programjuk végére. Szerencsére jól ellensúlyozta ezt a gitáros hörgése, aki időnként egy megvadult oroszlán hangjával vonta magára a figyelmet. A zenészek egyébként nagyon kitettek magukért, és ezt a lelkesedést sikerült is a közönség nagy részére átragasztani, mert amire a friss kislemezen megjelent Rammstein (Mein Herz brennt) feldolgozáshoz értek, már igazán forró volt a hangulat az egész klubban, ami a koncertjük alatt szépen meg is telt.

Death Incarnate dalban sem kellett sokáig kérlelni a tömeget, hogy katonásan kövessék a bandát egy hatalmas sakál vokállal. A közönség nagy részének tetszett a produkció, ami azt mutatja, hogy jó úton haladnak a svédek. Valószínűleg nem utoljára láttuk őket. Engem most nem tudtak a saját oldalukra állítani, de ez legyen az én bajom.  (Losonczi Péter)

Enemies / Whisper My Child / All Shall Burn / Sanity / Until the End / Mein Herz brennt / Hell Moon (We Shall Never Die) / Death Incarnate / Brake Take Live 

Mint mondtam, a rövid felkészülési idő ellenére olyan jól sikerült a soundcheck, hogy egy-két dobütésen kívül semmit nem hallottunk az indokolatlan félórás szünetben, csupán az afrikai zenészek talpa alá terítettek keleti szőnyegeket, hogy még jobban érvényesüljön a videoklipekben is visszaköszönő „Ali Baba és Aladdin világa”.

21:20-kor a müezzin énekével (Asl) és egy csinos szőke hastáncosnő mutatványával elkezdődött a koncert. A varázslatos estét már az első pillanatban megalapozták egy jól sikerült előtűnő mutatvánnyal, mert miközben a zenészek egyenként beszivárogtak a színpadra, az énekes egy bűvésztrükk segítségével termett a porondon a Born To Survive első versszakára.

A csapat időnként (így a nyitánynál is) hattagúvá bővült: Kevin Codfert producer második billentyűsként vetette be magát. „A Varnyú” (The Crow) becenevű billentyűsnek – akinek Adagio nevű bandája időközben beleállt a földbe, így teljes figyelmét ifjú pártfogoltjainak szentelheti párjával, Perrine Perez Fuentesszel együtt, akinek a legtöbb angol nyelvű Myrath-dalszöveget köszönhetjük – még a félkörbe hajlított hangszerén is fekete tollak lógtak.

A zene pedig mára elérte az orientális metal műfajában a csúcskategóriát. Az egykor az Orphaned Land előtt bemelegítő csapat headlinerként adott hatalmas show-t az addigra majdnem teltházassá duzzadt Dürer Nagyterem közönségének. Bár már láttam őket párszor (Pozsonyban 2018-ban, tavaly a Beast In Black előzenekaraként, meg a két DVD-jüket), ez a produkció még nekem is okozott meglepetéseket. Az egyértelmű volt, hogy az utolsó két lemezre helyezték a hangsúlyt, hiszen azok hozták el nekik a nemzetközi áttörést. Mondhatni, jól bemutatták az új lemezt: az intróval együtt tíz dalt játszottak el a tizenkettőből. A ‘Legacy’-ról is jutott hat, a ‘Tales Of The Sands’-ről már csak három. Az első kettőt hanyagolták. A ‘Hope’ egy Symphony X tribute banda szárnypróbálgatása, azon nem csodálkoztam, de a ‘Desert Calls’-on azért már van egy pár jó nóta, és a Madness még nemrég műsoron is volt. De a ‘Shehili’, a sivatagi szél mára elsöpört szinte minden mást.

Az öt főszereplő hangszeres tudását már többször kiveséztem, a pozsonyi beszámolómban, meg a ‘Shehili’ lemezkritikámban is, Malek Ben Arbia héthúros gitárján, és Anis Jouini öthúros basszuson igen magasra tették a mércét. Időnkénti uniszónójuk láttán / hallatán a Paul Gilbert / Billy Sheehan páros jutott eszembe. A Monster In My Closet alatt mindezt „nehezített felszerelésben”, szörnyfejre hajazó gázmaszkban tették.

Elyes Bouchoucha billentyűs az első lemezen még a banda szólóénekese is volt, ezért nem véletlen, hogy a vokálokat ő adta az élő műsorhoz, amikor pedig Codfert időnként berongyolt félköríves billentyűjével, ő is nyakába vette a világot – akarom mondani, hangszerét –, de hogy jól felismerhető legyen a különbség kettejük között, ő gitár formájú billentyűzettel nyomult.

Szegény Morgan Berthet megkapta a magáét az énekestől, az előző lemez nagy slágere, a ‘Trónok harca’ „afrikai” királynőjének, Daenerys Targaryennek tiszteletére íródott The Unburnt alatt mindig elmondták, mekkora rajongói a sorozatnak (most hozzátették, hogy a vége azért [email protected] volt), kivéve Morgant, akinek a ’Desperate Housewives’ a kedvence (’Született feleségek’, aki amúgy nem ismeri). Bánja kánya (vagy varnyú)! A lényeg, hogy remekül dobolta végig az estét, a ráadásban még egy nem túl hosszú dobszólóra is merészkedett a ‘Legacy’ intrójaként bejátszott Jasmin alatt.

És ott volt persze az énekes, a showman, Zaher Zorgati, akinek fantasztikus hangja nélkül a Myrath nem lenne az, ami, de mindemellett egy nagyon szimpatikus, mosolygós ember is, aki a tenyeréből etette a közönséget. És ami még szimpatikus volt, hogy a turné kezdetéhez képest – a HammerFall-lal ellentétben – nálunk nem lefaragtak a programból, hanem meglepetésemre a Wicked Dice-szal kibővítették azt.

Konferanszaiban is nagyon rokonszenves volt, mesélt a Duattal kapcsolatban arról, hogy ez egy régi egyiptomi történet, a Mersal kapcsán arról, hogy ők egy internacionális zenekar, szóval egyszer talán egy magyar dalt is feldolgoznak majd, és a Lili Twil feldolgozásukon meg is mutatták, milyen az, ha egy dalt „miratosítanak”.

Így aztán a közönség is boldogan és hálásan lengette a karját, ha kérte, a No Holding Back alatt Freedom Call koncerten érezhetem magam a „Jump” utasításnak hála, és még a bal-jobb oldal üvöltésversenye sem volt kínos az ő bíztatására (és szerencsére nem is volt túl elnyújtott).

Mint mondtam, időnként kiegészült az ötfős csapat, hol Kevin Codfert billentyűssel, hol a mindig más ruhában visszalibbenő hastáncosnővel (aki legszebb a Believer alatt volt világító pillangóként), hol egy bűvésszel, aki az első dalban még csak a bűvészpálcáját lebegtette, a Duat alatt már egy kisasztallal mutatta be levitációs tudományát az első sorban állók feje fölött (amint a fenti videóban látható), a ráadásban pedig, a Shehili végén magát az énekest emelte három méter magasba.

A karthágói DVD-n látott tűzzsonglőröket otthon hagyták, mert a kis klubokban sok helyütt nem engedélyezik a pirotechnikát, de ígérték, legközelebb nagyobb helyeken játszva még több látvánnyal dúsítják majd az előadást. Számomra így is varázslatos volt az este, kedvenc zenéim társaságában, ritkán látott látványelemekkel dúsított produkcióval gazdagítottan. Remélem, a közel teltház meghozza a koncertszervezők kedvét is hozzájuk és sűrűbben láthatjuk őket viszont kis hazánkban!

Asl (Intro) / Born To Survive / You’ve Lost Yourself / Dance / Get Your Freedom Back / Tales Of The Sands / The Unburnt / Wicked Dice / Duat / No Holding Back / Mersal / Monster In My Closet / Lili Twil / Merciless Times / Beyond The Stars /// Jasmin (Intro) / Believer / Endure The Silence / Shehili

 

Szerző: CsiGabiGa és Losonczi Péter
Fotók: Savafan
Videó: Myrath
Köszönet a lehetőségért a Concerto Musicnak!
További képek ITT

Megosztás