Karel Gott-tól Nosferatuig: Masters of Rock 1. nap: Within Temptation, Thin Lizzy, Kamelot, Bloodbound, Saltatio Mortis - Vizovice, 2012.07.12.

írta Hard Rock Magazin | 2012.08.17.

Nulladik nap. A Masters of Rockon nincs a fesztivált megelőző nap, de mi már évek óta ilyenkor utazunk ki a cseh kisvárosba, elfoglalni a szállásunkat, megvenni a bejárathoz közeli parkolóba a matricát és jobb túlesni az első elhajlásokon még olyankor, amikor ez nem megy a koncertnézés kárára. Idén is így tettünk, és szinte minden egyes tételt kipipálhattunk, sőt a kései kiérkezésünknek érdekes következményei is voltak. Mire becsekkoltunk a hotelbe, már zárva volt a konyha, így begurultunk a fürdőváros központjába valami kis elemózsiáért, de persze az étterem már ott is zárt, így csak italt tudtak nekünk kihozni, de a magyar ember nem esik kétségbe. Az italok mellé chipset meg mogyorót rendeltünk kaja gyanánt, majd észrevettük, hogy egy pékség ablakánál sorok állnak…

Meglepődve tapasztaltuk, hogy a falunak van egy majdnem éjjel-nappal nyitva tartó péksége, ahol az éjszaka folyamán is frissen sütött pékárut lehet kapni, a szemünk előtt sürögtek az éjszakai pékek, és a nagyon kedves és aranyos kiszolgálólány még melegében adta nekünk a kiválasztott nyalánkságokat. Picit furcsán mutattunk éjszaka az étterem teraszán, zacskóból pékárut majszolva, de a szükség nagy úr. Zárás után a pincér az étterem feletti diszkót ajánlotta arra az esetre, ha még szeretnénk valamit fogyasztani, és mi akartunk. Ingyen bejutást kaptunk az időgépbe, mert valami ilyesmi lehetett a 80-as években a vállalati üdülők táncestjeinek hangulata. A parketten 50 felettiek mutatták meg, miként lehet semmi mozgással diszkózni, a számok közt alig lehetett felfedezni  2000 utáni számot és javarészt a Karel Gott-tal fémjelzett cseh remekek adták a setlist alapját. A fogyasztásunk után léptünk innen is, és a kisvárosban sétálva találkoztunk a helyi fiatalsággal, akik elmondták, hogy a szállodában megszálló magyar kontingens száma magasan veri a városban élő fiatalok számát… Majd az éjszaka zárásaként egy búcsúsörre betéptünk a helyi sportbárba, ami annyit takart, hogy a sörözőből lekerített szobában a maradék fiatal éjjel-nappal x-boxozik és előszeretettel nyomtak valami teniszt a vason. Persze a fogyasztásunk alatt a zenegépben valamiért igen megnövekedett a hallgatható zenék aránya, jófajta gépzenére bólogatva kortyoltuk italainkat. Rövid, ámde velős nulladik napi éjszakázásunk alatt megismerkedtünk a helyi nyuggerek diszkónak álcázott klubjával, a porcelánszépségű és babaarcú pékkislánnyal és a helyi fiatalsággal, akik nagyon is tisztában voltak vele, mi folyik napokon át tőlük pár kilométerrel odébb.

Mert mi is folyik a megszokott likőrgyár területén? Éppen a Saltatio Mortis legénysége készülődik a világot jelentő deszkára. Egy magyar fotós ismerősöm mondta, hogy ha tetszik az In Extremo zenéje, akkor menjek be vele fotózni, mert azon kívül, hogy nagyon látványos a bagázs, a zenéjük is tetszeni fog. Na, ez annyira nem jött be, mert zeneileg tényleg az In Extremo muzsikájára hajaznak, de erre mondják, hogy „más ligában játszanak”. Kezdésnek 3 dudás is megfért a színpadon és még jól is szóltak, de semmi olyan maradandót nem nyújtottak, amiért az In Extremo-t kedvelem. Igaz az első számok annak a befogadásával teltek, hogy egy ennyire vegyes társaság miként keveredhetett egy színpadra. A számok alatt egy teljes capuera show-t lenyomó, extravagáns fizimiskával rendelkező Alea der Bescheidene énekes mellett láthattuk Harry Potter bátyját egy basszusgitárral a kézben, a skótdudát később tekerőlantra cserélő, gyermekkorunk tiroli szexfilmjeinek elmaradhatatlan szereplőjét, a gonosz törpére hajazó punk skótdudást, a Madness zenekarból „lelépett” gitárost, aki egy sérülés miatt ülve nyomta le a bulit, és a borosgazda kinézetű öltönymellényes dudást. Na, ebből adjon össze az olvasó egy zenekart, olyan is volt, számomra picit kaotikus.

Így hamarosan fesztivál kőrútra indultunk, hogy megnézzük a múlt évhez képest változott-e valami a fesztiválon. Örömmel konstatáltuk, hogy nem nagyon, ami eddig is jól működött, az most is ott volt és jól működött, ami pedig eddig is az Achilles-sarka volt a fesztiválnak, az most sem változott. A gyár területének kialakítása nem is nagyon enged nagy módosításokat, de nem is nagyon kell. A fesztivált így szerettük meg, és így szeretjük továbbra is, mert ha már nekünk sajnos nincs ennyire tematikusan metal zenére fókuszáló fesztiválunk, akkor a nagyszámú magyar rajongó „hazalátogat” a fesztiválra és otthonosan mozog. Nem véletlen, hogy akit egyszer megfertőz a fesztivál feelingje, az a felhozataltól függetlenül is visszajáró vendég lesz a cseh kisvárosban.

Számomra a felhozatal egyik legerősebb faktora következett, rögtön szinte kezdés gyanánt. Az egyik nagy kedvencemről van szó, ám ezen a nem alacsony várakozási szinten csak emelt, hogy a fesztivál előtt pár nappal jelentette be a Kamelot, ki lesz ezentúl az új énekes, aki nem más, mint az utolsó turnén főként vokalistaként funkcionáló Tommy Karevik. Azt gondoltam, hogy a bejelentés óta eltelt időben sok koncertet nem adott a banda, de arra nem is gondoltam, hogy az új pacsirtának ez lesz élete első koncertje a Kamelot énekeseként. Márpedig világpremiernek lehettünk szemtanúi, mert itt kezdődött a zenekar újabb korszaka. Nagyon jó a srác, ezt gyorsan leszögezném, mindent ki tud énekelni, amit kell, és a megilletődöttség legapróbb jele sem látszott rajta. Pedig több mint 10000-en voltunk már ekkor a színpad előtt, és a többség árgus szemekkel figyelte az új csávót. Én is, de semmi kivetnivalót nem láttam, igaz külsőre és mozgásban igen emlékeztet az eredeti „Torokra”. A pózok, a testtartás, a színpadi mozgás mind nagyon emlékeztetett Roy Khanra, ami nem baj, legalább zökkenőmentesen tud továbblépni a zenekar.

Ennek a továbblépésnek az első jelét mi már megtapasztaltuk (azóta a netnek köszönhetően már bárki), egy vadiúj szám képében, de addig még sok minden történt. Többek között Thomas Youngblood ígéretéhez híven a dedikáláson kapott cseh zászlóval vonult színpadra és hatalmas lángcsóvák kíséretében belekezdtek a Rule the World taktusaiba. Impozáns színpadképpel jelent meg a banda és a piro terén is rendesen odatették magukat, kisegítő háttérvokálnak is nem kisebb neveket hoztak magukkal, mint a gyönyörűséges Elize Rydet és a szintén Amaranthe tag Jake E-t. Kellően dögös is volt a hangzásuk, ami kellett is a másodikként megszólaló Ghost Operához. Majd ismerős terepre tévedtek, a tavalyi turnén Tommy a Center of the Universe számot egyedül énekelhette, amíg Fabio pihent, most is hibátlanul ment.

Anno amikor a zenekar megvált Glenn Barry basszerostól, nagyon nehezen szoktam meg Sean Tibbetts jelenlétét. A nyugodt, „elegáns” bandából szerintem kilógott az extrém hajviseletével és feltűnő színpadi mozgásával, mostanra viszont azt kell mondjam, a banda élő látványképén igenis nagyot dob az őrült, fonott hajú zenész. Szőke fonatai már derékig érnek és kellően intenzív játékának velejárója a repkedő fonatok, amit a folyamatos grimaszolás csak még hangsúlyosabbá tesz. Míg a többiek folyamatosan fel-le mászkáltak az alkalmi dobogókon, addig honfitársunk, Oliver hangszerei eleve egy dobogóra lettek építve és itt gyakori vendég volt mindhárom zenésztársa. A Főnök is bemászkálta az egész színpadot, szólói alatt általában az egyik dobogón állva szaladgáltak ujjai a húrokon.

Nem éppen betonbiztos koncertfavoritok kerültek terítékre, ez mindenképpen érdekes húzás volt, de azért van miből válogatni, és a ritkábban játszott dalok is mesterművek. Így jutottunk el a világpremierig, amikor is a Sacrimony című szerzeménnyel megidézték a következő albumot, mint fotós ismerősünktől megtudtuk, addig nem akarták bejelenteni az új énekes személyét, amíg az új lemez kész nincs… jelentem kész van, és ezt a szerzeményt hallva mestermű lesz megint, a kötelező helyet már lassan szorítom neki a kollekciómban! A szám közben megint adtak egy picit a látványnak, rendesen lángba borult a színpad előtti rész, hatalmas lángcsóvák csaptak az égbe. Majd Elize, megszabadulva maszkjától, előrejött a Haunting alatt, és egy gyönyörű duettet énekelt Karevikkel.

Egyik nagy kedvencem következett ezután, ennél aztán nyak nem maradt mozdulatlanul és a nagy fejrázás eredményeként „Chaos in my mind” keletkezett a fejemben, persze, hogy a Foreverről beszélek. Zárásként még rátettek egy lapáttal az eddig is látványos bulira, a March of Mephisto kezdeténél két extra dobot hoztak be a roadok, majd két leányzó (az egyik Elize volt) jött be, hogy a szám kezdetén, hatalmas szikraesővel megtámogatva, dobolásukkal fokozzák a látványt. Sikerült, a zseniális Roy Khan kilépésekor azt gondoltam, hogy egyik kedvencem beleáll a földbe, majd egy remek koncertet láttam tőlük Fabióval a mikrofonnál, de most úgy gondolom, a zenekar egy újabb lökést kapott és hallva az új számot, nagyon erős zenekar benyomását keltik. Ez egy tökéletes buli volt, számomra a fesztivál egyik csúcspontja, így biztos, hogy semmi sincs, ami visszatartson az őszi bécsi koncerttől. Ott a helyem, ez nem is lehet kérdés!

Setlist:

Rule the World / Ghost Opera / Center of the Universe / The Human Stain / The Great Pandemonium / When the Lights Are Down / Necropolis / Sacrimony / The Haunting / Forever / Karma / March of Mephisto

Legendát látni mindig nagy élmény, bár egy ennyire kicserélődött zenekar esetében, mint a Thin Lizzy, ez kétesélyes, mert vagy a név mögé bújva kapunk a nyakunkba egy low budgetes haknit, vagy a zenekar és a zenészek korát meghazudtoló fiatalos lendületű bulit adnak. Szerencsére érzik a zenészek a „név kötelez” elvet, és rendesen odatették magukat, igazi házibuli hangulatom lett. Számomra több okból is várakozással teli volt a koncert, mivel a banda énekesét még dirty rockos múltjából kedveltem és ismertem, az Almighty zenekar arca volt Ricky Warwick, és érdekelt miként fog teljesíteni egy ettől különböző műfajban.

A másik pedig, hogy nem vagyok naprakész a zenekar diszkográfiáját illetően, így kíváncsi voltam, mit fognak játszani. A második kérdésre a választ Gergő barátom írta meg egy másik beszámolóban, „nem sokan vágják a diszkográfiájukat, de az tuti, hogy jóval több dalukat ismeri, mint amennyiről tudta, hogy honnan is származik”. Pont így voltam vele, igazi slágerparádét kaptunk, mit is kaphattunk volna mást, és azon vettem észre magam, hogy egymás után sorakoznak az ismerős dallamok. Nem is tudtam, hogy ekkora ismerője vagyok a zenekar munkásságának. Az alapító Brian Downey dobos és Scott Gorham a maguk 61 évével is fiatalos lendülettel tolták a best of programot.

Persze a banda fiatalabb tagjai is jócskán negyven felettiek, de ez nem látszott meg a produkciójukon. Ricky Warwick igazi frontemberként működött, nagyon jó választás volt az énekesi pozícióra, becsukott szemmel néha olyan érzésem volt mintha Phil Lynottot hallottam volna (bár Őt nem lehet pótolni), Ricky hangja kellően rekedtes, koszos volt, gyakran ragadott gitárt, miközben igazi rock fazonként állt a látványos Thin Lizzy logo előtt. Mert a színpadi látványt csak a háttérben felhúzott Thin Lizzy logót körbevilágító színes lámpák adták, de ettől az „egyszerűségtől” volt éppen látványos és elegáns. A néhol 3 gitáros által játszott számok, frissességet adtak a régi számoknak, mellettük Marco Mendoza tökéletesen adta az alapokat.

Nagy beindulás és bólogatás volt a Whiskey in the Jarra, köszönhetően a fiatalokat jobban megfogó Metallica-féle feldolgozásnak. De az olyan slágerek, mint a Jailbreak és a záró The Boys Are Back in Town alatt igazi házibulis feeling uralkodott. Ez a Thin Lizzy már nem „Az” a Thin Lizzy, de egy nagyon jó kis rock bulit csaptak az öregek, és annak, aki egy jót akar bulizni az ilyen klasszikusokra, azt tudom ajánlani, ne hagyja ki a zenekar első pesti koncertjét!

Volt szerencsénk a Within Temptation monstre turnéjának kezdeti szárnypróbálgatásait látni, a Szigeten debütált az ’The Unforgiving’ lemez turnéjának színpadképe és látványvilága. Akkor kis technikai malőr volt a Faster szám elején, Windows logo díszelgett a hatalmas Led-falon, és csak kis késéssel indult el a videó. Ezen az estén senki és semmi nem állt a tökéletes buli útjába, a banda is odatette magát és megérdemelten volt az első nap headlinere. A háromemeletes színpadkép és a méretes ledfal igen impozáns látványt nyújtott, az igen jól megkomponált fények pedig csak fokozták a látványvilágot. Szerencsére a setlisten sem módosítottak túl sokat a kezdetekhez képest, így a nekem nagyon is tetsző új lemez anyaga majdnem teljes terjedelemben terítékre került.

Mindjárt a kezdő három szám is erről a lemezről érkezett, és a lemezen hallható popos megszólalás kellő dögöt kölcsönzött a számoknak. Mellette viszont igen keményen tolták a metalt a srácok és így egy tökéletes elegyet kaptunk az arcunkba. A Led-falon látható videók tökéletesen passzoltak az éppen elhangzó dalhoz és a banda tagjai kihasználták a színpad minden egyes négyzetcentiméterét.

Sharon ezüst, tépett szoknyás ruhája és ezüst csizmája olyan hatást keltett, mintha valami űrruha lenne, de nagyon aranyosan nézett ki benne. Kedvességével és bájával hamar levett mindenkit a lábáról és persze a hangjával sem volt baj, lemezminőségben szólt. Sharon párja, Robert jelenleg a gyerekekkel van otthon GYES-en, így a turnén egy kisegítő gitáros játszik a bandában, de Stefan is hamar beilleszkedett a bandába, fel sem tűnt, hogy nem évek óta játszik együtt a társakkal.

Kicsit játszottunk közben a tűzzel és a jéggel, de hamarosan egy bitang erős négyes következett így a koncert közepén, a Sinead alatt a közönség egy emberként ugrált, szinte egy tömbként mozgott a nézőtér, a szám amúgy simán leadható lenne bármelyik szeletelős buliban, csak, hogy tudják mi a jó. A What Have You Done alatt a videó az évek alatt mit sem változott, így videóról láthattuk Keith Caputo-t, amint duettet énekel Sharonnal. Zárásként a szervezők meglepték Sharont egy hatalmas virágcsokorral, mivel a hölgynek aznap volt a születésnapja, és látszott Sharon arcán az őszinte öröm és meglepődés, nem számított rá, igaz a csokor pár pillanattal később már a közönség soraiban landolt, mint egy esküvői csokrot, úgy hajította be a közönség közé egy (vagy inkább sok) rajongó legnagyobb örömére. Azt kell mondjam, ez a buli is magasan az átlag feletti volt, mind megszólalásban, mind látványban, ez a Within nekem nagyon bejön, és bármikor szívesen megnézném.

Setlist:

Shot in the Dark / In the Middle of the Night / Faster / Ice Queen / Fire and Ice / Our Solemn Hour / Stand My Ground / Sinead / What Have You Done / Iron / Angels / Where Is the Edge / Hand of Sorrow / The Heart of Everything / Stairway to the Skies /// Never-Ending Story / Mother Earth

A nap záró bandájával az utóbbi időben nem sok szerencsém volt, két éve a MOR-on szintén napi záró bandaként játszottak, de a koncert kezdetére leszakadt az ég, és az egész buli alatt esett, fotózni is konkrétan a színpad alól tudtunk csak. Majd jött a pesti Metalfest, ahol problémák adódtak és csúszott a banda fellépése, és már nem volt érkezésünk megvárni, hogy végül is megérkeztek-e hozzánk. De most nagyon készültem a Bloodbound koncertjére, mivel az legutóbbi, igen jól sikerült ’Unholy Cross’ c. lemez tele van gyöngyszemekkel. Bíztam benne, hogy a setlist bőven fog tartalmazni új anyagot és nem kellett csalódnom!

Mindjárt a múlt év egyik kedvencével, a Moriával nyitottak, imádom ezt a számot, üvöltöttem is a refrént a fotósárokban, sok fotós elképedésére. Patrik baseball sapkában vezényelte le az egész bulit és igen jó hangulatot csinált az éjszakában, nem kevesen maradtunk ott, hogy megnézzük, mit tudnak a svédek. És tudtak a svédek, nagyon is, igaz zenéjükben gyakran fedeztünk fel itt-ott kis Maident, kis Acceptet, de nem egy az egyben nyúlást, csak megemlítést, felidézést, persze mindezt ízlésesen, és a körítés már egyedi és minőségi volt.

Jött is másodiknak egy újabb kellemes szám az említett lemezről, és egy titkot is megtudtunk, mégpedig azt, hogy Anders Broman leszbikus, legalábbis a pólója ezt hirdette… Az új lemez mennyiségével megegyezően képviselte magát első albumuk is, a Bless the Unholy volt e lemez első tétele ezen az estén. Ebben a számban tűnt fel, hogy szinte kivétel nélkül mindegyik tag beszáll a vokálozásba és igen meggyőző erővel és döggel szólt a szám refrénje. A hangszeres szekció folyamatosan változtatta a helyét, fel-alá mászkáltak a színpadon, persze amikor kellett, a refrénre mindig odaértek valamelyik mikrofonhoz.

Az ősz folyamán fog megjelenni a zenekar új lemeze ’In the Name of Metal’ címmel, és egy tételt most világpremierként bemutattak nekünk, a Metalheads Unite című számot állítólag a két évvel ezelőtti vizovicei koncert inspirálta. Azt nem mondom, hogy Joey DeMaio nem fog pereskedéssel fenyegetőzni, mikor meghallja a számot, de nagyon pofás kis tétel sikeredett a megemlékezésből. Sajnos a napközbeni apró csúszásokat egy zenekaron hajtották be, és ez a Bloodbound volt, így nagyon közeledett a koncert vége, órámra pillantva láttam, hogy csak percek voltak hátra kettőig. Nagyon reménykedtem, hogy valami nekem kedvessel zárják az estét, és nem is reménykedhettem volna jobban, mert az első lemez címadó tétele zárta a bulit: a Nosferatu nagyon nagy kedvenc nálam, így headbangelve ordibáltam az ismert sorokat, pedig ekkor már több mint 10 órája tomboltunk a fesztiválon. Moria kezdésnek, Nosferatu zárásnak, közte pedig igényes és minőségi metal, ennél több nem is kell a svédektől (na, jó legközelebb még a harmadik kedvenc Tabula Rasát is elnyomhatnák), engem teljesen levettek a lábamról.

Setlist:

Moria / Drop the Bomb / Bless the Unholy / The Ones We Left Behind / Behind the Moon / Book of the Dead / Sweet Dreams of Madness / Metal Monster / Metalheads Unite / Nosferatu

Nagyon erős első napon vagyunk túl, mindegyik zenekar bőven az általam várt szint felett teljesített, a Kamelot úgy gondolom zökkenőmentesen fog kikerülni az énekescseréből, a Thin Lizzy jelen felállása közel sem egy haknibrigád, a Within Temptation bombaformában van, és a Bloodbound is sokkal jobb koncertet adott, mint az várható lett volna.

Folyt. köv.

Szöveg és kép: Savafan

Külön köszönet a Pragokoncertnek és Martina Benesova-nak!