Turnézáró sátánista szeánszra indultam a hét közepén, hogy megnézzem, az új lemezzel jelentkező Ghost zenekar mennyire tud megfelelni a velük szemben támasztott elvárásoknak. Mindkét korábbi pesti koncertjükön ott voltam, így az én elvárásaim is nagyok voltak, de elmondhatom, hogy minden gond nélkül megugrották azt. De nézzük, hogy Tobias Forge és a nyolc „Névtelen Gúl” előtt kik és miként melegítették be a közönséget!
Sátánista doo-wop zene? A stílusról se hallottam még, de most legalább már láttam ilyet is. Magukat ezzel a stílussal aposztrofálta Alexandra James énekesnő és férje, illetve zenekaruk, a Twin Temple.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
A színpadi látvány egy asztal volt, tele különböző kegytárgyakkal, mikor bevonult a zenekar hangszeres szekciója. Dobos, basszusgitáros, szaxofonos, billentyűs. Ennyi! Az intróként is felfogható In Lvx alapján még nem tudtam, mi vár ránk.
Kis késéssel színpadra sétált a házaspár, egy kis bevezető szeánszot rettyintettek kelyhekkel és kardokkal, majd ezt letudva belekezdtek a koncertbe. Az énekesnő első ránézésre engem Amy Winehouse-ra emlékeztetett, párja, Zachary James gitárt ragadott és úgy üdvözítették a Sátánt.
A pár magát sátánistának vallja, és okkult tudományokat tanulnak, ennek megfelelően a dalok szövege is erről szólt. Zeneileg az amerikai 50-es, 60-as évek stílusát hozták, ha a szöveget levesszük a dalokról, szemeim előtt füstös kis amerikai lebujok jelennek meg.
A buli alatt szinte folyamatosan presszionálták a közönséget az ördögvillázásra, ez a műsor vélhetően nem mehetne le a „Vidám vasárnap” programjában. Egész jól szóltak ahhoz képest, hogy első zenekar voltak az este folyamán, fényt viszont alig kaptak, azt is nagyjából hátulról, de ez megfelelő körítésnek tűnt a muzsikához.
Érdekes egyveleg volt, az biztos, a végére kaptunk még egy lezáró performanszot: miközben Alexandra egy kehelyből vért ivott, addig párja egy fordított kereszttel önkielégítést imitált, a „happy finish” közben pedig az énekesnő a közönség első soraira köpte a vért.
In Lvx / Sex Magick / Let’s Have A Satanic Orgy / Satan’s Woman / I’m Wicked / In Nox
Pár hete olyan koncerten voltam, ahol a két előzenekart szívesen felcseréltem volna, most ugyanezt éreztem. Az Uncle Acid and The Deadbeats stílusa nagyon távol állt tőlem. Hogy milyen alapon kerültek ebbe a turnéba, gőzöm sincs. Zeneileg jó sokat inspirálódtak a korai Black Sabbathtól, azt nem mondom, hogy a zenészek rosszul bántak hangszereikkel, de tőlem akkor is nagyon távol áll ez a fajta zene.
Fényeket ugyanúgy nem kaptak, mint a sátánisták, ráadásul az énekes Kevin Starrs hosszú rőzséje a teljes arcát kitakarta, szinte egy pillanatra sem lehetett látni a frontember fizimiskáját.
Vaughn Stokes ritmusgitáros szinte folyamatosan énekelve segítette az alapító szólógitárost, miközben a basszusgitáros helyben pörgött ezerrel. Az old school stílust nemcsak zeneileg hozta a banda, nem emlékszem, mikor láttam olyat, hogy mindhárom hangszeres kábelen csatlakozott az erősítőjéhez. Ennek megfelelően a színpadi mozgás kimerült abban, hogy Kevin néha hátralépett a dobok elé és ott szólózott.
Ha választanom kéne, hogy a két zenekar közül melyiknek az önálló koncertjére menjek el, akkor az igen színpadias, „érdekes” első produkcióra mennék, kíváncsi vagyok, mit tudnának még kihozni ebből a projektből.
Mt. Abraxas / Mind Crawler / Shockwave City / 13 Candles / Death’s Door / I’ll Cut You Down / Melody Lane
Turnézáró koncert keretében érkezett hozzánk, immár harmadik alkalommal a mostanra már kilenc főre duzzadt Ghost. A színpad mérete miatt szerencsére nem volt olyan érzése az embernek, hogy egymás sarkára lépnének az előadás alatt, ugyanis a félházas aréna miatt a hosszú oldalon állították fel a színpadot, és azt széltében ki is használták, sőt, az amúgy is méretes színpad két oldalra túlnyúlt egy-egy dobogónyit.
Mélységben is kellett a hely, a kifutóval megtoldott színpadon hatalmas emelvényre tették a dobszerkót, amelynek két oldalán egy billentyűs, illetve a kiegészítő basszusgitáros és vokalista lány kapott helyet.
A pirotechnikai arzenált a színpad hátsó részében durrantották el a tökéletesen megtervezett és kivitelezett időpontban. Az új lemezt kezdő Imperium dallamai alatt még egy fehér függöny takarta el a látványt, de ez a Kaisarion gitárfutamaira egy hatalmas robbanás kíséretében leomlott, és kezdetét vette a SHOW! Igen, nagy betűkkel, mert a közel 2 órányi muzsika igazi, jól megkomponált, látványos előadás volt, nem simán koncert.
Alapból azt mondanám, hogy a Ghost csakis Tobias Forge-ról szól, de élőben nem teljes mértékben van így. Persze, amikor a főhősön van a sor, akkor a figyelmet magához ragadja, de ha a három hangszeres (akiknek kiléte a magyar koncert óta már kiderült) szólójára került sor, akkor simán ők kerültek a figyelem középpontjába.
Mivel Tobias az este folyamán talán négyszer is átöltözött, a ruhacserék alatt kvázi „időhúzó” jelleggel instrumentális részek kötötték le a nagyérdemű figyelmét. Volt kiét, a főzenekar kezdetére egész szép mennyiségű ember gyűlt össze, talán a 3 évvel korábbinál is többen.
Többen voltak a zenekarban is, a mostani turnéra az előző felálláshoz képest plusz egy vokalista és multihangszeres lánnyal bővült a csapat, aki rögtön az első számban meg is mutatta képességeit, a Kaisarion refrénjében a felső szólamokért volt felelős. A hangzás szinte az elejétől tökéletes volt – vagy legalábbis közelített ahhoz –, kellően hangos volt és egész szépen keverték a nyolc hangszert. Ahol álltam, nem éreztem, hogy bármelyiket túlvezérelték volna, a vokalisták mikrofonjait is szépen bekeverték Tobias alá.
A főhősön nem éreztem, hogy egy hosszú turné utolsó állomása ez, idén már túl voltak egy monstre amerikai sorozaton is, és most az európai körút végéhez értek. Hozta a rá jellemző mozdulatokat, amiket szerintem más metál frontember nem is használ. Néha olyan érzésem volt, mintha balettozna, annyira légiesen mozgott, forgott, lépdelt.
És persze kommunikált nemcsak a közönséggel, de a zenekari tagokkal is. És közben lenyomott egy komplett stand up műsort. Így az este nem csak zenében volt erős, de az átkötő szövegek is fokozták a hangulatot.
Ahhoz képest, hogy a turné neve – ’Imperatour’ – az új lemez címéből adódott, és valahol lemezbemutató turné is volt, nem kifejezetten tolták előtérbe az új dalokat. Mellettük a ’Meliora’ és a ’Prequelle’ lemezt is 5-5 szám képviselte, a program további része pedig igazi slágerparádé volt. Ami meglepett, hogy a 2019-ben megjelent EP-ről mindkét dalt eljátszották. Amikor a ’Seven Inches Of Satanic Panic’ megjelent, elsőre sem a Mary On A Cross, sem a Kiss The Go-Goat nem fogott meg, aztán szépen lassan beértek. Most pedig élőben a Mary nagyot ütött.
A Devil Church végén Papa elment átöltözni, addig a két gitáros egy szórakoztató és vicces gitárpárbajt nyomott, végére hagyva a Tavaszi szél vizet áraszt klasszikus témáját. Úgy látszik Freddie Mercury óta ezt gondolják bevált receptnek a külföldi zenekarok Magyarországon.
Anno a következő számmal ismertem meg a bandát, a Cirice valamiért nagyon megfogott, most a szám kezdetére Tobias egy denevérszárnyat akasztott magára. Mondjuk nem volt akkora és mozgó, mint Mr. Lordié, és nem vetekedhetett Gene Simmons szárnyaival sem, de látványnak tökéletesen megfelelt. Apropó, látvány. A színpadkép hátsó molinója hajazott a korábbira, egy templom három boltíves színes üveg kompozícióját mintázta, látható volt rajta Papa Emeritus korábbi reinkarnációja.
A fények végig zseniálisan voltak megkomponálva, mindig azt világították meg, ami éppen fontos volt, de a „sima” koncert alatt is végig csodás fények voltak. A zenészek feje feletti lámpahidak engem a régebbi Maiden színpadképekre emlékeztettek.
A Year Zero már a korábbi arénás koncerten is felturbózott látvánnyal volt telepakolva, most Tobias egy nagyon látványos kosztümben és fejfedővel érkezett meg erre a számra és a pirotechnikai arzenálból a lángcsóvákat vették elő, közel 20 méteres lángoszlopok csaptak fel a színpad hátsó részében. A Miasma nóta vége felé a technikusok egy letakart szerkezetet toltak a kifutó közelébe, azt hittem, valamilyen látványosságot kölcsönvettek Alice Cooper kelléktárából. De nem, Papa Nihil volt egy üvegkoporsóra hajazó keretben, és az egyik technikus defibrillátorral próbált életet lehelni belé, ami annyira jól sikerült, hogy feléledve először nekitámadt, majd szaxofont ragadva szólózott, míg meg nem rogyott, ekkor kisegítették a színpadról.
A Mummy Dust alatt kaptunk egy jókora konfettiesőt, amiben nem csak aranyszínű cetlik voltak, hanem Ghost-dollárok is. A normál műsort a Kiss The Go-Goat dallal zárták, hogy utána Tobias flitteres zakóban térjen vissza egy feldolgozás erejéig. Metallica kellően átdolgozva, legalábbis így indult az Enter Sandman, az első refrénig egy igazán lassú, melankolikus verziót kaptunk (ami amúgy az album jubileumi kiadásán is helyet kapott), majd hatalmas robajjal belevágtak az eredeti sebességbe. Vélhetően nem ennek a durva nótának szólt a flitteres zakó, hanem inkább a következőnek, a Dance Macabre számomra az egyik legkedveltebb dal a teljes diszkográfiából, a fények pedig átváltottak egy 80-as évekbeli diszkó stílusára.
Élénk színű fénycsóvák pásztázták a színpadot, és újabb konfettiágyút lőttek a közönség feje fölé, és itt már a cetlik is a fénycsóváknak megfelelő színben pompáztak. Záró akkordként a szikraesővel befejezett Square Hammer dal érkezett és ezzel a banda lezárta az új lemezt bemutató európai turnéját. Aki előzetesen nézegetett a nézők által készített videókat, az bizonyos gegekről már tudhatott, de ettől függetlenül, ott élőben mindegyik nagyot ütött, talán a grandiózussága miatt.
Imperium / Kaisarion / Rats / From The Pinnacle To The Pit / Mary On A Cross / Devil Church / Cirice / Hunter’s Moon / Faith / Spillways / Ritual / Call Me Little Sunshine / Helvetesfönster / Year Zero / He Is / Miasma / Mummy Dust / Kiss The Go-Goat // Enter Sandman / Dance Macabre / Square Hammer
Többször beszéltem már haverokkal, hogy mi lesz majd, ha a mostani nagy öregek kikopnak a bizniszből, kik fogják megtölteni az arénákat és stadionokat. Látva ezt a mostani, látványos, grandiózus, minden apró részletekig előre megtervezett estét, nagyon remélem, hogy a Ghostnak ott lesz a helye. Egy félelmem van csak, a popzenét szeretőknek a sátánista külcsín, a szövegvilág és a rockosabb megszólalás túl kemény lehet, a metálos közönségnek pedig túl popos ez a produkció. Így marad egy szűk réteg, az pedig kevés lehet az üdvösséghez. Én nagyon drukkolok nekik, mert látva Tobias kitartó munkásságát, bőven megérdemelnék. Bízom benne, hogy a növekvő közönségszám előrevetíti egy következő Ghost-koncert hazai megszervezését, én biztosan ott leszek!
Szöveg: Savafan
Fotók: Török Tamás
Külön köszönet a Live Nationnek a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások