Úgy látszik az utóbbi időben olyan helyekre járok koncertekre, ahol nagyon rég nem jártam és azóta alaposan megváltoztak. Ha emlékeim nem csalnak, talán még jóval a Covid előtt, egy Shiraz Lane-koncerten jártam az Analogban, azóta a hely kialakítása sokat változott, a zenekarok már nem a közönség között sétálnak a színpadra. Ez most nehezen is ment volna, mert mire a főszereplők színre léptek, már szinte mozogni is alig lehetett, elég sokan jöttünk össze. Az előző heti olasz csajos este után egy újabb olasz programnak néztem elébe, csajok itt is voltak, de a főszerepet most őrült olasz pasikra osztották. De mielőtt az év egyik legemlékezetesebb koncertje terítékre került volna, volt egy előzenekar.
A Frozen Crown olasz power metal alakulat melegítette be az estét, és ugyan mindent megtettek a sikerért, a hangzás nem segített nekik. Kiállásban nem volt gond, Giada Etro énekesnő frontlányként hozta a kötelezően elvárható szintet, tartotta a közönséggel a kapcsolatot, szépen levezényelte a bulit.
Az már csak az ő pechje, hogy az énekéből nagyon keveset hallottam, a keverésnek köszönhetően a dobok szinte mindent elnyomtak. A gitárok is talán jobban előtérben voltak, mint az ének, még a több emberes vokálokat is alig lehetett hallani.
A többiek is mindent megtettek a szórakoztatásért, elsősorban a Federico Mondelli és Fabiola Bellomo gitáros páros volt elemében. Nagyon szépen felosztották egymás közt a feladatokat, a hölgy sem játszott alárendelt szerepet, az ikerszólók is rendben voltak.
Fabiola elődje a zenekarnál, a két lemezzel korábban lelépett Thalia jelenleg már Angus McSix formációjában penget, úgy látszik, jó gitáros csajok teremnek olasz földön. Zeneileg amúgy nem rossz power metalt hoztak, de ezekhez a dalokhoz a jó hangzás eléggé fontos, hogy minden finomságot halljunk.
Látványban is megvolt, ami kell, csak nem éreztem azt a lehengerlő erőt, aminek le kellett volna jönnie a színpadról. De úgy látszott, a közönség is ki volt éhezve egy jó kis döngölős powerre, mert a dalok után hangos tapsot kapott a banda, és az öklöket is előszeretettel rázta a nép. A dalok szerkezete megengedte, hogy Giada néha pihenjen, olyankor a hangszeres szekció mutatta meg nekünk tudását, volt, hogy nekem az instrumentális szakaszok jobban bejöttek, mint a dal énekes részei.
A műsort szépen megosztották az albumaik közt, a nemrég megjelent friss lemezt nem erőltették túl, bemelegítésnek tökéletesen megfeleltek. Talán ha utánuk nem ekkora show-t kapunk, más megítélés alá esnek.
Neverending / The Water Dancer / Call Of The North / Across The Sea / Black Heart / Far Beyond / Fire In The Sky / In The Dark / I Am The Tyrant / Kings
Hogy lehet egy színpadon az Alestorm, a Rhapsody, a Manowar, a Sabaton, vagy a 80-as évek diszkóslágerei, természetesen csak stílusban megidézve. Az olasz Nanowar Of Steelt ugyan paródiazenekarnak szokták titulálni, de szerintem nem az. Azok kifiguráznak dalokat, más szöveggel, amit itthon ugye profi módon csinál már évtizedek óta az Irigy Hónaljmirigy. Itt ezen zenekarok stílusjegyeiből raknak össze teljesen saját dalokat, eszement szövegekkel. Az idén megjelent friss albumuk előszeleként érkező dalok és videók felkeltették a kíváncsiságomat, hogy ezt mégiscsak meg kellene nézni. Így utólag azt mondom, ha ezt kihagytam volna, az az év legnagyobb baromsága lett volna!
Azt nem mondom, hogy az év koncertje volt, de hogy a legviccesebb és legszórakoztatóbb, az szinte biztos. Idén úgy látszik egymás után látok szórakoztató és vicces bandákat, akikre igazán felszabadultan lehet bulizni. De ilyen – jó értelemben véve – idiótákat még nem láttam és szerintem nem is fogok. Mindjárt koncertkezdés gyanánt az új lemez egyik nótájával indultunk, ami simán belefért volna az évet kezdő Alestorm programjába is. Hirtelen azt sem tudtam, hova nézzek a színpadon, miközben már ezerrel be is indult a buli.
A zenészek fizimiskája is megérne egy misét, a meleg motoros bárból szabadult énekes Potowotominimak, a rózsaszín tüllszoknyában parádézó másik énekes, Mr. Baffo, az Ali Baba reinkarnációjának öltözött gitáros, Mohammed Abdul, vagy az élő Lego-emberkének tűnő basszusgitáros, Gattopanceri666. És ekkor még nem láttuk a méretes dobcucc mögött helyet foglaló, méhecskének öltözött Uinona Raidert (ő később került bemutatásra, akkor láttuk a méhecskés szerkóját).
Én már kb. ekkor ledobtam a láncot, pedig a bő másfél órás röhögés csak ekkor kezdődött. Azt, hogy a közönség soraiban álló Gareth Murdock, az Alestorm basszusgitárosa miként reagált az őket parodizáló tételre, nem tudom, de vélhetően jól szórakozott. Mint mindenki a teremben. A második nótánál rápakoltak még egyet az őrületre, a The Call Of Cthulhu elején a kopasz énekes polipmaszkban és hatalmas felfújható mobiltelefonnal lépett színpadra, a dalban rá osztott érthetetlen énekeket is a maszk alól tolta.
Jött az idei éve egyik kedvence, a Winterstorm In The Night, mely minden tekintetben hatalmas piros pont, zeneileg és szövegileg egyaránt. Az eredeti verzióban a pár nappal később szintén Budapesten koncertező Madeleine Liljestam duettezik Mr. Baffoval, itt nem volt semmilyen effekt vagy sampler, Potowotominimak próbálta hozni a női éneket. Ez amúgy jellemző volt az egész estére – ami miatt hatalmasat nőttek a szememben –, próbáltak minél kevesebb samplert használni a digók, ennek következtében az egész koncert sokkal metálosabb megszólalást kapott, mint lemezen.
És az előtt is le a kalappal, hogy a stílusjegyeket hiba nélkül hozták, ami nem kis hangszeres tudásról tett tanúbizonyságot, ráadásul szinte mind a négyen énekeltek valamilyen mértékben, mindegy volt, hogy az kőkemény metál vagy áriázás. Hangilag is nagyon ott voltak és tettek arra, hogy eredetileg milyen effektek vagy vendégénekesek szerepeltek a dalokban. Ez itt élő volt, annak minden bájával. Az Il Cacciatore Della Notte előtt egy kicsit hosszabb szünetre volt szükségük, így pár dolgot próbáltak az agyunkba vésni. Gattopanceri666 felkonfjában megemlítette, hogy ők örülnek, hogy mi itt vagyunk és jól érezzük magunkat, de ők baromira nem, legszívesebben mennének haza a mamához pizzát enni.
Az ilyen és effajta gegek és poénok szinte folyamatosak voltak az előadás alatt. Megemlítette, hogy próbálnak minket megtanítani olaszul, bár hallva a közönséget, a dalok szövege már ment, a dalban ezerszer kántált „Barbaginnai” nekem sem okozott gondot. Mert nem lehetett nem velük együtt ordítani a refrént, amikor a kliphez hasonlóan itt is megjelent egy hatalmas bagoly és éneklésre sarkallt minket.
Wall of death, már megszoktuk a koncerteken. Szinte minden bulin van olyan szám, amire el lehet ezt indítani, most is így kezdődött a procedúra, de itt wall of love-ba váltottak, a két énekes egymás nyakába ugrott, majd átváltottak egy kis George Michaelbe, és erre bíztatták a közönséget is.
Megvolt a szétválás, és az összerohanás helyett tényleg egymást ölelgette a közönség. Kész!
És még csak az idő egyharmadán voltunk túl, nem mellesleg jól is szóltak a sok ökörködés mellett. Az előzenekarnál hallott keverési gond már a múlté volt, bitangul szólt a motyó. Amit nem felejtett el megemlíteni a zenekar, szimpatikus húzás volt a koncert alatt megköszönni a hangtechnikusnak és a fényesnek a munkáját. Amit nagyon vártam, nem sokkal ezután következett, az új lemezes Disco Metal úgy benne ragadt a fülemben hetekre, hogy teljesen oda nem illő helyzetekben is egyszer csak a refrént dúdoltam vagy magamban énekeltem. Semmi effekt, mint a lemezen, Potowotominimak próbálta az effektezett hangot élőben előállítani, ami így teljesen emberi volt és talán nagyobb sikert aratott, mintha szalagról ment volt a része.
Persze teljes őrület lett úrrá a termen, mindenki egy emberként ugrál, táncolt. A refrént sikerült itt is megbolondítani, a villámkezű Mohammed Abdul az Eiffel 65 Blue dalából és Scatman John slágeréből rakott össze alapot az énekesek alá. Vagy ekkor, vagy addigra már Mr. Baffo megszabadult a szárnyaitól, mert elmondása szerint ő valójában egy Victoria’s Secret modell, még ha ez nem is látszik rajta.
Tőlük tök természetes volt az is, hogy egy felfújható kardszárnyú delfinen lovagoltak be a templomégetős történetet elmesélő Norwegian Reggaeton dalra. A nóta alatt igazi latinos fiesztahangulat alakult ki a teremben, hogy utána ezerrel tapsoljunk az Armpits Of Immortals dalra, ami egy igazi Manowar-paródia, és ránk is fért a sok taps, hogy megszellőztessük a hónaljunkat, és a tapsviharral a szúnyogokat is agyoncsapjuk. Természetesen ez elsősorban az open air bulikon jöhet jól, itt szimplán csak összekovácsoló ereje volt. Megvan mindenkinek az a poén az Ace Ventura filmből, amikor Jim Carrey seggfelelésre kéri fel rendőr haverját, ugye?
Az Uranus dalt is így vezette fel a banda, csak most Mr. Baffo volt Jim és az oda tartott mikrofonba beszélt. Michael Starrt a Steel Pantherből nem tudták elhozni a turnéra, így őt is valakinek imitálnia kellett, és persze hallható volt a különbség, de a buli hevében ez senkit nem érdekelt. A folytatásban megtudtuk, hogy ha jól akarunk élni és kevés adót fizetni, akkor irány Liechtenstein, a két énekes ezt megerősítendő liechtensteini zászlóval jelent meg a színen.
A nem túl bonyolult „Hail to Liechtenstein” refrént is gyorsan magunkévá tettük és szinte a banda helyett énekeltük. Kis levonulás után katonai fejfedőkben tértek vissza, amiből tudtuk, hogy itt bizony Sabaton-idézés lesz és meghallgathatjuk a zenekar magyar vonatkozású dalát.
A foci-vb döntőjét kifigurázó dalnak megfelelően egyszercsak valaki a közönségből egy focilabdát dobott a színpad felé és innentől kezdve a közönség és a banda jól elvolt vele. Végre nem az elcsépelt felfújható labdák dobálása jutott csak a nézőknek. Záró duóként talán a banda két legnagyobb slágerét vették elő. A merchpultban is kapható volt zacskózott polenta, mert náluk ez is teljesen normális, és itt is elő tudta venni az olasztudását a közönség, hogy a La Polenta Taragnarock csordavokálját a bandával énekeljük. Sajnos már csak egy nóta volt hátra a musicales, stand upos eszméletvesztésből, aminek elején imára kulcsoltuk kezünket, hogy méltó módon ünnepeljük Odint, aki a dal szerint metálzenekarok gitártechnikusa, és mellette, amolyan másodállásban Thor kalapácsával IKEA-bútorokat tervez és szerel össze. Thomas Winkler magyar hangja Mr. Baffo volt, és miközben mi gospelkórusként üzemeltünk, Potowotominimak egy teli IKEA-táskával vonult színpadra, tudjátok, ami szinte minden magyar háztartás kelléke.
És nekiállt a dal alatt összerakni egy ’Lack’ dohányzóasztalt. Persze feketét, mi mást, mégiscsak metálbulin vagyunk. Az biztos, hogy ez valami limitált tour edition széria volt, mert én, aki több ilyet raktam már össze, tudom, hogy ilyen könnyen és gyorsan nem lehet becsavarni az asztal lábait. Amikor kész volt, mehetett az asztal crowdsurfözni, mert ez tök természetes egy metálkoncerten.
Hogy nem esett szó a beszámolóban a szakmáról, lehet. Mert az egész komplexen nyűgözött le, baromira szórakoztató volt ez az utazás, stílusokon, előadókon keresztül. A srácok remek zenészek, szinte hiba nélkül hozták azt a rengetegféle zenei stílust a latinos tempótól kezdve a manowaros döngölésen keresztül a diszkóslágerek metálosításáig. A fényekkel is nagyon jól bántak, végre nem kellett egész végig csak sziluetteket látni és fotózni. Új lemezt bemutató turnéról volt szó, ennek megfelelően az idei album 4 tételben is megidézésre került, de az idén 20 éves diszkográfiából próbáltak minden albumból csemegézni.
Sober / The Call Of Cthulhu / Winterstorm In The Night / Il Cacciatore Della Notte / Wall Of Love / Odino And Valhalla / …And Then I Noticed That She Was A Gargoyle / Disco Metal / Norwegian Reggaeton / Armpits Of Immortals / Uranus / Hail To Liechtenstein / Power Of The Power Of The Power Of The Power // Pasadena 1994 / La Polenta Taragrnarock / Valhalleluja
Reménykedtem abban, hogy a lemezt felvezető dalok után élőben is valami érdekes koncertet kapunk, de arra magam sem gondoltam, hogy ennyire jó lesz az este. A képzeletbeli lécet magasan megugrották és valami olyat tártak elénk, amit sokáig nem fogok elfelejteni, az biztos. Sok koncertet láttam az utóbbi években és sajnos többre már nem emlékszem. De olyat, ahol egy bagoly rémisztget minket, vagy ahol egy bútort szerelnek össze a dal alatt, azt nehéz lesz kiverni a fejemből. És bevallom, nem is akarom. Aki egy eszméletlen szórakoztató, de mégis metálos koncertet akar látni, annak melegen ajánlom a bandát! Garantáltan nem felejti el, amit látni fog! Bízom benne, nem kell éveket várni a következő koncertjükre és reményeim szerint akkor egy nagyobb helyen, többen fogják látni. Mert ezt látni kell!
Szöveg és fotó: Savafan
Külön köszönet a CONCERTO Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások