25 évvel ezelőtt járt először és (eddig) utoljára Magyarországon a Pantera, a Black Sabbath árnyékában léptek fel a Kisstadionban. Nagy élmény volt anno a banda rövidített fesztiválszettjét látni, de zenekar működését akkor már súlyos belső fesztültségek terhelték. 2000-ben adták ki utolsó albumukat, és 2001-ben léptek fel együtt utoljára, ezután lényegében mindenki ment a dolgára, de az önálló projektek a nyomába se értek a Panterának. A médiában lezajlott súlyos adok-kapokat látva lehetetlennek tűnt a kibékülés és az újraegyesülés, ami a riff-ász Dimebag meggyilkolása után értelmét vesztette, a dobos Vinnie Paul halálával pedig már reménytelennek tűnt [Dimebag Darrellt egy tébolyodott rajongó lőtte le 2004-ben egy koncerten, Vinnie Pault a szíve vitte el 2018-ban].

Viszont a remény hal meg utoljára, ugyanis tavaly mozgolódás kezdődött Charlie Benante (Anthrax) és Zakk Wylde (Black Label Society) csatlakozásával. A ’For The Brothers, For The Fans, For Legacy’ zászló alatt elindított mozgalom végül kontinenseken átívelő utazó cirkusszá nőtt, már jövő augusztusi időpont is van a naptárukban.


A koncertkörút budapesti állomását novemberben jelentették be, amelyre napok alatt elkelt minden jegy, a május 31-i bécsi dátum törlésével viszont sikerült extra napot beiktatni, így Budapest duplázhatott. (Azt nem sikerült hiteles forrásból megtudni, hogy a nyári üzemmódban jóval nagyobb befogadóképességű Barba Negra miatt törölték a Gasometerbe meghirdetett koncertet vagy tényleg Phil Anselmo enyhén szólva félreérthető faji megnyilvánulása miatt, mint a Rock am Ring és a Rock im Park esetében.)

25 év várakozás után pontosan érkeztünk, és akkor még a parkolásra egyáltalán nem lehetett panasz, ahogy a kilométeres sor is ragyogóan haladt 1 m/s sebességgel a beengedésnél. Bent hipermarket-választék és kétségbeejtő árak a merch standon, „jó nekem az a dimebages Stronger Than All-póló, ami van”, amire majdnem vételi ajánlatot tett egy Pantera-spori, hogy pont ilyet keres. „Hát az itt nem fog menni, mert a Vulgar Display Of Cover egyik bulijáról származik, csak ilyen ünnepnapokon veszem fel, mint a mai.”
A legutóbbi látogatásom óta kioperálták a Red Stage hátsó falát, ami a szabadtéri placcal egybenyitva már elég komoly nézőszámot is elbír, de ekkor még nyugodtan el lehetett sétálni a tengernyi fekete pólós között az első sorig. Ez rövid időn belül megváltozott, de akkor még csak a Cowboys From Hell-logo animációja ment a kivetítőkön. Biztonságosnak gondolt pozíció elfoglalása a keverőpult magasságában, most már jöhet akármi.

A Teeth Marks létezéséről az év eleji titokzatos dalpremierig semmit se hallottam, azóta kiderült, hogy kik is rejtőztek a csuklyák mögött. A pandémia interferálta a Lazarvs-, The Southern Oracle– és Stubborn-tagok kreatív energiáit, amelyből februárban megszületett a ’Humans Are The Virus’ album. Azóta a Dürerben lenyomtak egy telt házas lemezbemutatót, most meg a Pantera előtt kaptak lehetőséget, kezdésnek igazán nem rossz!

TEETH MARKS

Percre pontosan 19:00-kor belekezdtek az americana death metal könyörtelen darálásába – nyilván várható volt, hogy nem egy Zséda-klónt hívnak meg a világ egyik legnagyobb heavy metal legendája elé – és egy pöti gitármalőrt leszámítva abba se hagyták 25 percen keresztül. Úgy voltam vele, hogy a menü sok apró, de igencsak súlyos falatját kapkodva, rágás nélkül kellett lenyelni, ami egyfajta széteső zaklatottság érzetét keltette, de kiderült, hogy a banda maximalizmusra törekedve – kicsit más sorrendben – végigjátszotta a teljes debütalbumot.

TEETH MARKS

Közben az énekes Kókai Barnabás mániákusan szántotta a színpadot, miközben circle pitre biztatta a közönséget, hihetetlen volt a komponálatlan összekötő szövegei közben hallani, hogy ez a rádióbarát beszédhang az előbb még oroszlánként üvöltött.

TEETH MARKS

Jutott egy kis méltatás a Live Life Hardnak, akik az előző napi show-t vezették fel, nagy tiszteletadás a Panterának, majd balra el, a lehetőségből kihozta a Teeth Mark a maximumot.

Howling / 1000 Plagues / Mælström / Tempest / Hereditary Enemy / Crimson Heresy / Deathgrip / The Sacrifice / Rabid Dogs / Dagger / Posterity / Creeping Doubts

Óriási Pantera-föggöny felhúzva, mögötte pedig kódolt üzenetek kíséretében megkezdődött az átszerelés, „Zakk OK”, meg ilyenek, közben pedig nagyon-nagyon kezdett megtelni a nézőtér. Kezdés előtt megnéztem, hogy van-e még jegy, mert ugyan milyen lehet a telt ház, ha ez nem az, de volt még. Persze lehet, hogy már csak 1 darab. Amikor 19:55 környékén a kivetítőn megjelent a ’90-es évek vadulásaiból összevágott tudományos igényű kisfilm, és közben felmászott a hátamra egy vidám cseh csapat – akik egyrészről a koruk miatt biztosan nem lehettek még Pantera-koncerten, másrészről kívülről ordították a gépről aláfestett Regular People szövegét a fülembe – már sejteni lehetett, hogy a színpadtól 20 méterre is a true fan-övezetben vagyok, a nyakkendőt nyugodtan meglazíthatom, ez nem a Müpa. 19:57-kor intróként az In Heaven című betétdal a ’Radírfej’-ből (’Eraserhead’), ami David Lynch első horrorfilmje 1977-ből, utána pedig elszabadult a pokol.

Illetve dehogy a pokol, az maga a nirvána volt – most is kiver a víz, ahogy visszagondolok –, ahogy a New Levelre beindulva egyként csápol és kórusban énekel a közönség, akár a River Plate-es AC/DC-n, csak ez nem film volt, hanem valóság. És innen csak felfelé vezetett a hangulat útja a legnagyobb Pantera-sikereken át, bár ha jobban belegondolok, a műsor gerincét adó ’Cowboys From Hell’-’Vulgar Display Of Power’-’Far Beyond Driven’ „trilógia” olyan erős, hogy azokról bármikor bármelyiket.

Phil Anselmo alighanem remek publikum előtt lépett fel előző este is, merthogy [kb.] „a tegnap este is hihetetlen volt, de ti átkozottul őrült egy közönség vagytok”. Irigykedve gondolok arra, hogy milyen érzés lehet a színpadon ilyen „átkozottul őrült egy közönség” éljenzése közepette, mindenesetre nagyon őszintének tűntek a reakciói.
Kicsi pocak azért képződött az évek során, de a kiállása nem változott és – ugyan elég sokat énekeltetett –, a hangja semmit se kopott, jól hozta a régi témákat. Egyvalami változott meg: a színpadi mozgása. A Pantera fénykorában meglehetősen bevállalós mutatványokat adott elő színpadszántás közben, de már akkoriban gerincproblémái adódtak, aminek több operáció lett a vége, mára a headbangeléstől is el van tiltva.

Ő és Rex Brown basszer együtt élt a közönséggel, folyamatos volt a kommunikáció, Philnek még egy „I love you too” gesztusra is volt gondja a nézők között felbukkanó „I love you Phil” táblát meglátva.

Essen szó a Dimebag és Vinnie Paul helyére beugró két zenészről, akik egyenként is nagyágyúnak számítanak, de az egójukat nagyon helyesen az öltözőben hagyták, ez a produkció akkor se róluk szól, ha egy felsőligás gitárosról és dobosról van szó.

Charlie Benante a lábdobon Dimebag és Vinnie képével ellátott dobszerkó mögött tette a dolgát, csak a Black Sabbath Planet Caravanja idejére jött előre perkázni, Zakk Wylde pedig annak ellenére se vette el a levegőt Phil és Rex elől, hogy zeneileg mégiscsak kulcsfontosságú a szerepe a bandában, meg hát elöl van. A mellényén lévő St. Dime felvarró is jelezte, hogy mennyire a tiszteletről szól nála az egész.

A Planet Caravan előtt – sajnos csak bejátszva – a Cemetery Gates hangzott el, amelyet az elhunyt Abbott-testvérek emlékének szenteltek, közben róluk készült felvételekből összeállított kisfilm ment a kivetítőkön. Ekkor kaptam egy újabb korsó sört a nyakamba, ami némileg javított a szagviszonyokon, mert ahol 15 ember/m2 a népsűrűség, ott egy óra elteltével nincs az a varázsdezodor, ami segíthet.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy a bitang erős műsor ellopta az időt, és már a Cowboys From Hell végtelenített intrójánál tartunk és Phil elkezdett elbúcsúzni, ami nem ment könnyen, mert olyan ünneplést kapott a zenekar, ami neki se ment megindultság nélkül.

Azért csak sikerült nagy nehezen elkezdeni, de utána tényleg nem tudott megszólalni, könnybe lábadt szemmel egyszerűen földre borult a közönség előtt. A szűnni nem akaró ováció közben a zenekar tagjai kis susmus után úgy döntöttek, hogy szokásuktól eltérően lesz ráadás, és eljátszották azt a Yesterday Don’t Mean Shitet, amely egyébként kimaradt a turné korábbi állomásainak műsorához képest (igaz, hogy volt viszont helyette Use My Third Arm). Phil a legvégén csak annyit mondott, hogy „mindig korrektül fejezzük be a show-t” és elénekelte a Led Zeppelin-klasszikus Stairway To Heaven egy sorát: „and she’s buying a stairway to heaven”.


Ezután Rex és ő még egyszer visszajöttek elköszönni, mintegy jelezve, hogy ketten maradtak meg a legendás Panterából, Philt úgy kellett lecibálni a színpadról, mélyen megérinthette a hely és a pillanat szelleme. Engem is.

Szerző: Dzsó
Fotók: Török Tamás (TT), Dzsó
Köszönet a lehetőségért a Live Nation Magyarországnak!

 

Megosztás