Akceptálom Wolf új zenekarát: Accept, The Iron Maidens – Barba Negra Red Stage, 2023. 01. 29.

Elvesztettem végre a Barba Negra-szüzességem! Mármint az új Barba Negra… Mármint a Red Stage… Mármint…
Annyi rossz kritika – és olyan kevés jó – után kellemes csalódás volt a hely. Közelebb nem került hozzám, de legalább „a kertek alatt” el tudtam jutni oda – már amennyire megáll ez a kifejezés Budapest viszonylatában. Én mindenesetre a XVII. kerületből a Gubacsi hídon át a forgalmasabb utak elkerülésével viszonylag gyorsan odaértem. A zsákutca két oldalán véges a parkolóhelyek száma, de megnyitották a füves területet és ott segítők navigáltak, hová állhatok biztonsággal. A bejutással sem volt gond, mindenesetre az olyan korábbi gyakorlatot el kell vetni, hogy 10 perccel ajtónyitás után már játszik az első zenekar, itt volt 1 óra a kettő között. A ruhatárban nem állt hosszú sor, a hidegnek hála! Talán ez az egyetlen negatívum, amit el tudok mondani a helyről, hogy a sátor fűtéséről a nézők gondoskodnak. Ha sokan vagyunk, nem fázunk, ha kevesen, akkor meg fel kell öltözni vagy jó sokat ugrálni. Vagy még többet inni.

A kabátomat csak az Accept-koncert kezdetén tekertem a derekam köré, így az Iron Maidens produkciója alatt még nem villant ki a Schenker-pólóm, pedig ők is Doctor Doctorral kezdtek, ahogy kell. Aztán rögtön bele a közepébe, The Trooper, Kirsten „Bruce Chikinson” Rosenberg brit egyenruhában vágtatott a színpadra, brit zászlót lengetve, később, a szóló alatt előkerült a magyar is.

Igen, a lányok mindegyikének van Iron Maiden-es művészneve is, bár azt kell mondjam, csak ketten szolgáltak rá igazán, Wanda „Steph Harris” Ortiz basszer és Courtney „Adriana Smith” Cox gitáros. Ahogy a basszusgitáros lány headbangelt játék közben, meg térdgatyájában a kontroll-ládára lépve nyomta, az tiszta Steve Harris volt!

Mint mondtam, Courtney Cox volt a jobban és látványosabban gitározó a két szőke gitáros között, Nikki „Davina Murray” Stringfieldből leginkább csak annyi maradt meg, hogy mennyivel jobban néz ki szőke hajjal, mint feketével.

Linda „Nikki McBurrain” McDonald, az egyetlen alapító tag pedig olyan csajosan dobolt, hogy az még Clive Burrnek is kevés volt, nemhogy Nicko McBrainnek!

A ‘Live After Death’-re hajazó háttérképük ötletes volt, azt viszont furának találtam, hogy a gitárosok milyen keveset mozogtak, még az ikergitárszólót is a színpad két szélén állva nyomták el a Back In The Village-ben, pedig milyen látványos lett volna egy összeállás, mint a The Trooperben vagy a Brave New Worldben! De a koncert legnagyobb részében mintha oda lett volna festve a bal meg a jobb szélre két hatalmas X, hogy „ide állj, vazzeg”, lecövekeltek a két partvonalon.

Kirsten az első nóta után levetette katonai ruházatát és onnantól kezdve nem volt több átöltözés, mint idoljánál. Amúgy is elég visszafogott volt a viselkedése, egyáltalán nem volt frontembere a bandának, a szólóknál ki is ment a színpadról. Viszont a papírról felolvasott magyar mondatokkal („Koszonom!” így, o-val, „Mi újság?”, meg „Helló, Budapest!”) megvette a közönség nagyobb részét. Ám amikor ez sem váltott ki – szerinte – elég nagy ovációt, bedobta a Jolly Jokert, a Bruce Dickinson védjegyévé vált mondatot: „Scream for me Budapest!”

A Wasted Years alatt a két gitáros helyet cserélt, de az X megmaradt, megálltak a jól bevált helyeken. Bejött a kiborg-Eddie, és lézerfegyverével „kivégezte” az összes lányt, akiknek ez meg se kottyant, játszottak tovább, mintha mi sem történt volna. Nem volt semmi színpadiasság, mint az Iron Maidennél, harc a szörnnyel, esetleg annak legyőzése, Eddie, mint aki jól végezte dolgát, lesétált a színpadról, a zenekar pedig folytatta a nótát.

Az instrumentális Genghis Khan és a Back In The Village igazi meglepetés volt, mindkettőt csupán az aktuális lemezbemutató turnén játszotta a Maiden, ezen kívül csak akkor hökkentem meg, amikor az énekesnő belenyávogott a mikrofonba a Phantom Of The Opera „And you know I’m helpless from your mesmerizing catcall” sora végén. Mindenesetre egy kellemes 80-as évekbeli „best of” műsort nyomtak el a Brave New World című kakukktojással.

A Fear Of The Dark és a The Number Of The Beast kezdő hangjai túl mélyek voltak Kirstennek, de ezeket a klasszikusokat nem merték kihagyni. A közönség amúgy is túlharsogta a zenekart ezeknél a részeknél. Az oktávugrás után már a komfortzónájában volt újra, énekesnőként nem volt rossz a teljesítménye, a headbangelést is bevetette néha, de frontemberként meg se közelítette Dickinsont. Ha annyit mozgott volna, mint példaképe, nem feszülne annyira az a bőrnaci.

A zárónóta alatt ismét bejött Eddie, ezúttal a ’The Number Of The Beast’ ördögeként, de hosszú leple alatt inkább valami buckalakónak néztem elsőre.

Az Iron Maidens izgalmas, egyórás koncertet adott, klasszikusok és ritkaságok elegyével, csak egy kissé álló játékot folytattak. Az öreg rókák tavaly nyáron százszor többet mozogtak, mint ezek a fiatal csajok.

The Trooper / Back In The Village / Caught Somewhere In Time / Brave New World / Genghis Khan / Wasted Years / Phantom Of The Opera / Fear Of The Dark / Run To The Hills / The Number Of The Beast

Lassan teljesen kicserélődött az Accept legénysége Wolf Hoffmann körül, viszont így legalább bizonyította korábbi állításomat, hogy az Accept tőle az, ami. Amikor 2005-ben újjászervezte a bandát egy egynyári turnéra, még minden tag ex-Accept-zenész volt, a 2010-es visszatérő albumra már Udo Dirkschneider nélkül fordult rá a zenekar, de megcsinálták, ami talán csak az AC/DC-nek sikerült előttük, hogy egy teljesen más karakterű énekessel sikeresen vitték tovább a projektet. Aztán elment Herman Frank, vitte magával Stefan Schwarzmannt is a rövid életű Pänzerbe, Peter Baltes volt az utolsó, aki elhagyta, amikor elhatalmasodott rajta a szimfonikusrock-mániája és a koncertek egyharmadában csak a szólólemezeiről játszottak dalokat. Ekkor került képbe Martin Motnik basszer, aki helyettesítette az ebben a harmadban a színpadról is levonuló Petert. De a korábban távozottakat már pótolták Uwe Lulis gitárossal és Christopher Williams dobossal, az utolsó „igazolás” pedig Philip Shouse volt, akivel pályafutása alatt először vált hattagúvá az együttes. Négyen már voltak, nem vált be, ez a hattagú felállás viszont ütős.

Amikor a ‘Too Mean To Die’ kritikáját írtam, már éreztem, hogy a Zombie Apocalypse kezdése sokkal inkább a lemez – és akár a koncertek – nyitányának készült, akárcsak annak idején a Metal Heart intrója. Ezt playbackről nyomták be, amíg a banda felvonult a színpadra, Wolf középen állva vette át élőben a stafétát digitális önmagától, rögtön az elején nyilvánvalóvá téve, hogy itt ő a főszereplő.

Focinyelven szólva 3+3-as felállásban játszott a csapat. Motnik és Lulis a dobos két oldalán, amolyan hátvédként sorakoztak fel és kevés kivételtől eltekintve be is betonozták magukat pozíciójukban, akár az előzenekar gitárosai. Motnik stúdiózenészként volt ismert az Accept előtt, tőle ez nem meglepő, a volt Grave Digger-es Uwe Lulis egy helyben állása viszont meghökkentő.

Az első vonalban ellenben Mark Tornillo énekes, Wolf és Phil – aki láthatóan átvette Uwétől a második gitáros szerepét – bemozogták a színpadot, ahogy az elvárható egy ilyen nagynevű heavy metal bandától. Phil meglepően sok feladatot kapott Wolftól, nem volt annyira elnyomva, mint korábban Herman Frank vagy Uwe Lulis. Mindjárt a zombiapokalipszis első refrénje végén a rövid szólót ő nyomta Wolf helyett.

A színpad elrendezése hasonló volt, mint legutóbb, amikor 2018-ban kétszer is ellátogattak hozzánk – januárban önálló koncertet adtak, júliusban pedig fesztiválfellépéssel tértek vissza –, a hangfalakat molinóval vonták be, csak most a ‘The Rise Of Chaos’ futurisztikus képe és egy transzformátorház kapcsolószekrényei helyett a ‘Too Mean To Die’ kígyója sziszegett ránk.

Az új lemez bemutatását a Symphony Of Painnel folytatták, melyben Wolf kiélte Beethoven-imádatát, ebben a Metal Heart-os Für Elise helyett az Örömóda dallamai és a „Sors” szimfónia nyitánya bukkannak fel a szóló részeként. Imádom!

Kis nosztalgiablokk jött az új dalok után, nehogy leüljön a hangulat – bár a nyitó két szám annyira telitalálat, hogy erre esély se volt –, a Restless And Wild alatt a „csatársor” a dobogókon pózolt és ismét Phil szólózhatott, beindultak a füstgépek is, a közönség pedig boldogan vetette bele magát az önfeledt csordavokálba a refrén alatt. Hasonlóan folytatódott a tombolás a Midnight Mover alatt is, de itt már Wolfé volt a főszerep, aki a középső dobogóra pattanva nyomta el a jól ismert, dallamos szólót.

Tornillo csak ennek a dalnak a végén köszöntötte a magyar közönséget és felkonferálta az új és a régi dalok után a nem annyira új, de emlékezetes ‘Blood Of The Nations’ albumot, mely az ő bemutatkozása volt a zenekarban. Pásztázó vörös fények közepette indult el a The Abyss, melynek középső, belassuló részénél felcsendült Mark igazi hangja. Mert ez a reszelős, erőltetett hang pont annyira mű, mint Brian Johnsoné az AC/DC-ben. De bejött mindkettejüknek!

A No Shelterben Wolf és Phil együtt nyomták az ikergitárszólót a középső dobogón, úgy látszik, Phil a 21. század Jörg Fischere, a 2 Flying-V látványa meg gyönyörködtető! Harmadik egyelőre nincs, Lulis Les Paulon ritmusozik a háttérben, tömörítve az élő hangzást. Hálátlan feladat!

Az Overnight Sensationnel visszakanyarodtunk az új lemezhez, melyben megint Philé a főszerep, nemcsak a refrén utáni rövid szólót játszhatta el, de a nagyot is megkapta. Kicsit meg is lepődtem, Wolf korábban nem adta ki a gyeplőt ennyire a kezéből.

De vissza a klasszikusokhoz! A Riff Orgy néven futó egyveleg a 81-82-83-as albumokból szemezgetett, és Uwe itt jött előre először a koncert folyamán, ő játszhatta az ikergitárszólót is Wolffal a Starlightban, amihez persze a dalegyüttes előtt le kellett tennie Les Paulját, így a koncert során most láthattunk első alkalommal 3 Flying-V-t a színpadon. Impozáns!

De hamar vége lett a jónak, Uwe visszaaraszolt a hátsó vonalba, a Flash Rockin’ Manben már csak Mark léggitározott harmadikként. Az énekes jó formában tolta le a koncertet – igaz, még csak a turné elején járunk –, tényleg csak ismételni tudom magam, pont olyan jól állnak neki az udós dalok is, mint Brian Johnsonnak Bon Scott slágerei.

Az a jó a turnéban, hogy hiába lesed a Setlist.fm adatait, a koncert váza adott, de Wolf mindig bedob valami csavart. Nálunk például azt, hogy a nosztalgiariffeket megtoldotta egy Breakerrel, csak hogy maradjunk a klasszikusoknál. Ebben végre Martin Motnik is előrejött, így a dal végére együtt pózolhatott a 4 gitáros.

Rövid intermezzóként az énekes – félek leírni, hogy frontember, mert az inkább Wolf ebben a csapatban – tapsot kért az előzenekarnak, mire Uwe egy laza Trooper-intrót pengetett le gitárján. Éppen 2 éve, 2021. január 29-én jelent meg a ‘Too Mean To Die’, hívta fel a figyelmünket Mark Tornillo, és nagy örömömre belekezdtek a The Undertakerbe. Ez is olyan eleme volt a turnénak, ami egyik helyen felbukant, míg máshol a The Best Is Yet To Come-ot vagy a Samson And Delilah-t játszották helyette. De nekem nagy kedvencem a nóta, és a közönség is boldogan énekelte a Balls To The Wallra emlékeztető dallamokat a bridge résznél.

Kellett ez a dal, mint egy falat kenyér! Nemcsak azért, mert jó kis nóta, hanem mert pihentetőnek tökéletesen megfelelt a tizenakárhány percnyi retró darálás után. De folytatódott a középtempó a Shadow Soldier dallamaival és a Princess Of The Dawn közönségénekeltetésével, utóbbival pedig kezdetét vette a sztenderd „slágerparádé”. A Fast As A Shark szólóját hármasikrekként nyomta a 3 gitáros, a Metal Heartban a füstgépek vörösben izzottak, a Für Elise szólóra a közönség megőrült, Wolf pedig a dobogón állva még csavart egy szokatlant is a dallamon.

Nagy lezárás Christopher Williams köré gyűlve, mintha itt lenne vége a főműsoridőnek. A dobos kitett magáért, nemcsak itt, az egész koncerten, a gyors témákat is magabiztosan hozta, a középtempóknál meg a dobverő pörgetésével vagy dobálásával szórakoztatta magát és a közönséget, miközben még a vokálokból is kivette a részét.

Megállás nélkül továbbmentek azonban a Teutonic Terrorral, a ‘Blood Of The Nations’ legnépszerűbb szerzeményével, imádom benne, ahogy Wolf Michael Schenker-szerű dallamszólót játszik az ének alá. A 2010-es album másik dalával zárták végül a műsort, talán nem véletlen a záró nóta (Pandemic) témaválasztása, a világjárvány miatt csúszott napra pontosan 2 évet ez a lemezbemutató koncert. A füstgépek ezúttal a betegséget szimbolizáló zöld színben virítanak.

Közben Uwe Lulis visszaváltott Les Paulra és ezzel együtt visszavedlett szürke egérré, Wolf pedig felfedezte, hogy van a színpadnak kifutója is. Eddig csak a három dobogót használták, Mark se jött előre – talán a kontroll-ládák keltette biztonságérzet miatt –, most végre a gitáros még közelebb került a közönséghez. Phil is mellélépett és a dal végén a váltott szólójuk igazi gitárpárbaj hangulatot árasztott. Ahogy egymással szembefordulva játszottak, akkor tűnt csak fel, hogy Wolf nadrágja oldalról páncélcsizma kinézetét kelti.

Pontban másfél óra után hangzott fel a „Budapest, good night!”, de csak 1-2 percre hagytak magunkra, visszatértek a háromszámos ráadásra, mellyel együtt végül 1 óra 50 percet kaptunk. Hibátlan!

A Hung, Drawn And Quarteredet a ‘Stalingrad’ albumról szedték elő, a címadó most ugye nem EU-kompatibilis a gitárszólóban felbukanó orosz himnusz miatt, ezt viszont nem ismerték annyian. Ahogy elnéztem, ezt a dalt Wolf élvezte legjobban. Egy Objection Overruled – ami a turné más koncertjein elhangzott, bár nem itt a ráadásban – véleményem szerint jobb lett volna.

A Balls To The Wallra viszont már egy emberként mozdult a közönség, beindult a metálhinta a gitárosoknál is, a füstgépek újra vörösben úsztak, Wolf pedig ismét a kifutón a körbe forgó fények közepette. Újabb nagy lezárás, ám ezúttal is becsapós a dolog, mert megállás helyett egy pörgetéssel átmentek I’m A Rebelbe, ami igazi örömzene a végére – annyit emlegetem az AC/DC-t, ezt a dalt például tőlük szerezték, egy kidobott demóba szeretett bele Wolf –, Uwe első önálló szólójára eddig kellett várni, a dal végén pedig a végső – immár igazi – nagy lezárás a 4 gitáros – és az énekes léggitáros – karkörzéses, Pete Townshend-es akkordcsapásaival.

Nagyszerű este volt, a laza telt ház olyan 2000-2500 embert sejtet, ami a korábbi 1000-1500-as Accept-nézőszámokhoz képest nagyon jó, igaz, ebben benne van a pandémia miatti kiéhezettség és a kétszer elhalasztott koncertre előre megváltott jegyek száma is. De a csapat megérdemli az elismerést, mi pedig a hasonlóan jó koncerteket.

Zombie Apocalypse / Too Mean To Die / Restless And Wild / Midnight Mover / The Abyss / No Shelter / Overnight Sensation / Riff Orgy (Demon’s Night / Starlight / Losers And Winners / Flash Rockin’ Man) / Breaker / The Undertaker / Shadow Soldier / Princess Of The Dawn / Fast As A Shark / Metal Heart / Teutonic Terror / Pandemic // Hung, Drawn And Quartered / Balls To The Wall / I’m A Rebel

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Köszönet a lehetőségért a H-Musicnak!