Accept Too Mean to Die

Hát ez is megtörtént: Wolf Hoffmann egyedül maradt a zenekarában, ráadásul amerogermán bandává vált az eredetileg németként indult együttes, hiszen jelenleg 3 német és 3 amerikai tagja van. Persze az „első lemez, amit a hattagúvá bővült Accept készített” szimpla marketingduma, hiszen mindannyian tudjuk, hogy Wolf mindig is egyedül vette fel a gitársávokat a stúdióban, a többiek csak a koncertre kellenek neki. Az viszont valóban szomorú tény, hogy a csapat történetének legelső olyan lemeze lesz ez, amelyen Peter Baltes nem játszik.

Wolf viszont töretlenül írja a jobbnál jobb számait, és az irtózatosan zseniális szólóit. A szerkesztőségben egymás közt beszélgetve jegyeztem meg, hogy Wolf az isten, ez axióma. Hát igen, ilyet épeszű ember nem csinál, amit ő a Symphony Of Painben, hogy Beethoven Örömódáját dúrból átírja mollba és a végén meg nemes egyszerűséggel lezárja a Sors szimfónia nyitányával. „Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik.” – mondja a költő. Vagy ahogy a bennem élő egyszeri rocker eltátja a száját: „Besza-behu!” Kész vagyok! Ilyenre csak egy isten képes. Egy olyan isten, aki már ’85-ben is a Für Elise-zel fektette két vállra az ütemre bólogató metálhadat.

A gitáros mindig is szerette a teátrális megoldásokat, az első háromnegyed perc a Metal Hearthoz hasonlóan inkább a lemez nyitánya, mint a Zombie Apocalypse-é, de utána felpörög a nóta. Egy Fast As A Shark-szerű sikoly, és utána a Restless And Wildot megszégyenítő riffek, Breakert idéző kiállások, ez bizony ugyanaz a lendület, mint negyven évvel ezelőtt. Újdonság viszont ez a Wolf által bemondott sejtelmes próza, mely később több dalban is visszatér. A Too Mean To Die riffje kísértetiesen emlékeztet a Breakerre, ez az a lendület, amit lehetetlen elpusztítani, amit utolsó leheletükig nyomni fognak, ahogy a dal címe is sugallja. Sablonos, de hatásos, faék egyszerűséggel visz előre, erre lehet igazán rázni a rőzsét. A ’80-as évek lendülete 21. századi tálalással, hála Andy Sneap producer ügyes kezeinek, aki a ‘Blood Of The Nations’ óta ügyel arra, hogy a germán metál egyik élcsapata úgy szólaljon meg a 2000-es években, ahogy megérdemli.

Az Overnight Sensation nyitó riffjeinél hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ez most a Scorpions előtti tisztelgés, vagy a Judas Priest Devil’s Childjának koppintása. Esetleg a Chain Reaction az irány, amit a szintén amerikai énekessel, David Reece-szel próbáltak az ‘Eat The Heat’ lemezen, de belebuktak. A No Ones Masternél visszatér a kezdeti lendület, de a dallamvilág már inkább az újkori Acceptre emlékeztet, a Dying Breed – Die By The Sword vonalon halad, bár nem használja ki Tornillo hangi adottságait, aki már kisikoltozta magát az első két nótában. „I am no one’s master, no one’s slave” [Nem vagyok se parancsolója, se szolgája senkinek] – énekli. A gitárszóló pedig bizonyítja, hogy Wolf Hoffmann sem az! Ő egy igazi individuum.

Támogasd Te is a Hard Rock Magazint, légy a Mecénásunk! Kattints a részletekért!

A Sucks To Be You talán a leghaloványabb pillanata az albumnak, de headbangelni erre is lehet a középső ujj felmutatásával egyetemben, és a szóló miatt egyébként se pörgetem át. És visszatérnek Tornillo magasai is, amik aztán a Symphony Of Painben sem maradnak el. A How Do We Sleep nyitó dobképlete minden, csak nem acceptes, viszont pont ettől hatásos, a csordakórus a refrénben, és a refrén végi kiállások viszont pont olyanok, mint a korai ‘Breaker’-időkben. Nyoma sincs a ‘Death Row’-n vagy a ‘The Rise Of Chaos’-on feltűnt thrash hatásoknak. Ez színtiszta germán heavy metal, ahogy csak az Accept tudja játszani. A Not My Problem egy vad rock and roll, mint az AC/DC Beating Around The Bush nótája, vagy a P.Box Valami rock and rollja, csak acceptesen, két gitárral, két lábdobbal, ellenállhatatlanul.

Két pihenő van a lemezen, az egyik az általam már rongyosra hallgatott The Undertaker, mely kb. annyira lóg ki a többi nóta közül, mint az annak idején dzsessz-rockosra vett Teach Us To Survive a ‘Metal Heart’ környezetéből. Martin Motnik dübörgő basszusai (őt talán hagyta játszani Wolf) határozzák meg a középtempós, Balls To The Wall mintára együtt éneklős nótát, melyre torzítatlanul építkeznek Wolf harmóniái, mígnem a refrénnél csutkára az erősítőt, elő a csordavokált és máris kész az újkori Accept leendő koncertfavoritja. Kicsit a Heaven Is Hellre emlékeztet, de sokkal extrémebb. A másik a The Best Is Yet To Come, a remény himnusza, ami lazán indul, mint a Winter Dreams ’83-ban, de a refrénnél odacsapnak, és lesz belőle egy power ballada. A két ellentétes pólus kombinációja adja a dal vonzását. Akár Scorpions-balladának is elmenne egy kicsit lájtosabb hangszereléssel és persze Klaus Meine kevésbé recsegős hangján.

A lemez csúcspontja számomra a koolaides gitárral nyitó Symphony Of Pain, ami a kevésbé izgalmas énektémáért bőségesen kárpótol azzal a megveszekedett gitárszólóval, amiről már fentebb szóltam. Lehet, hogy Wolf Hoffmann nem a világ legtechnikásabb gitárosa, nem egy Steve Vai vagy egy Yngwie Malmsteen, de nagyon kevesen tudnak olyan „dalban dal” típusú gitárszólókat felépíteni, mint ő. A klasszikus zenét felhasználva meg csak Ritchie Blackmore-tól hallottunk ilyet, de Wolf még rajta is túltesz ebben, számtalan ötlete van a komolyzene és a heavy metal megoldások olyan kombinációjára, hogy az ember azt veszi észre, hogy vele dúdolja a szólót és közben képtelen letenni a léggitárt.

Samson And Delilah története pedig megint jó példa arra, milyen kretivitással tudja Wolf a metálriffeket a keleties dallamokkal kombinálni, miközben a nóta csúcspontján még Dvořák Újvilág szimfóniája IV. tételének közkedvelt témáját is beleszövi a dalba. Ez a dal egy kicsit átmenet a klasszikusokat feldolgozó szólólemeze és az Accept muzsikája között, melyben csak ritkán jutott szerep instrumentálisoknak (Just Be My Own, Drifting Apart, Pomp And Circumstance), de azok annál emlékezetesebbek.

Egyszer már volt két amerikai az öttagú Acceptben, most hárman vannak a hattagúvá duzzadt felállásban. Akkor zsákutcának bizonyult a dolog, mert megpróbáltak elamerikaiasodni, most egyértelműen nem engedtek a teuton önérzetből, úgyhogy közel sem úgy fest ez a lemez, mintha a hattyúdala lenne a német csapatnak. Wolf egyedül maradva bizonyította, hogy kezdettől fogva ő volt a zenekar szellemi atyja. A volt énekes bandája, az U.D.O. feladta a leckét nekik a 2018-as ‘Steelfactory’-vel, mely egyértelmű visszafordulás volt a ’80-as évek világához. Wolf most olyan frappáns választ adott, mely egyszerre nosztalgikus és 21. századi is. A 45 éves banda éppen 40 éve, a ‘Breaker’ lemezzel lépett erre az útra, és láthatóan nem akarnak félreállni.

Összegzés:

Hol van már Udo Dirkschneider, hol van Herman Frank vagy Stefan Kaufmann, oda Peter Baltes is, de Wolf Hoffmann ugyanolyan jó zenét nyom, mint 40 évvel ezelőtt. Ő maga a húristen. A ‘Too Mean To Die’ ugyanúgy odatehető az 1985-ös ‘Metal Heart’, mint az újrakezdést jelentő ‘Blood Of The Nations’ mellé.

Pontszám: 9


A legfrissebb Hard Rock-hírekért kattints ide!


 

Megjelenés: 2021
Kiadó: Nuclear Blast
Stílus: heavy metal
Származás: Németország

Zenészek:

Wolf Hoffmann – gitár, vokál
Mark Tornillo – ének
Uwe Lulis – gitár, vokál
Philip Shouse – gitár, vokál
Martin Motnik – basszusgitár, vokál
Christopher Williams – dob

Dalcímek:

  1. Zombie Apocalypse
  2. Too Mean To Die
  3. Overnight Sensation
  4. No Ones Master
  5. The Undertaker
  6. Sucks To Be You
  7. Symphony Of Pain
  8. The Best Is Yet To Come
  9. How Do We Sleep
  10. Not My Problem
  11. Samson And Delilah
Megosztás