A volt Accept-basszerrel még mindig működik a kémia: U.D.O., Existance – Barba Negra Red Stage, 2022. 11. 15.

A Dirkschneider-korszaknak egy időre vége, most U.D.O.-koncertre érkeztünk és kíváncsi voltam, mennyire tudja tartani az öreg azon ígéretét, hogy nincs Accept-dal a programban, csak U.D.O., de a főszereplő előtt még kaptunk egy kis kellemes muzsikát a francia Existance zenekartól.

Őket évekkel ezelőtt már láthatta a magyar közönség a Primal Fear előtt. Ami változott azóta, hogy tavaly megjelentettek egy lemezt ’Wolf Attack’ címmel, és kábé ennyi. A stílus ugyanaz, a tagok is maradtak, végülis a 4 év különbség nem olyan nagy idő.

Az új lemez címadó tételével be is robbantak a színpadra és egy igazi időutazó, kellemes heavy metal muzsikát toltak a közel félháznak. Semmi sampleres prüntyögés, semmi szintiszőnyeg, meg hasonlók. Riffek, szólók és minden, ami a 80-as, 90-es évekhez hozzátartozott.

A Julian Izard énekes-gitáros által vezetett alakulat mindent tud abból a korból és vélhetően sok koncerten járt vagy koncertvideót nézett, mert a pózok, a mozdulatok, a kiállás mind-mind onnan volt ismerős. De ízlésesen hozták azt a kort és nem kifigurázva, megadva a tiszteletet azoknak a zenekaroknak, akiktől merítettek.

A közönség reakcióit látva nem én voltam az egyetlen, akinek nagyon bejött a srácok produkciója. Ami a műsort illeti, megnéztem, mit játszottak nálunk 4 évvel ezelőtt. Az új lemezről beemeltek 2 tételt és egy számot cseréltek ki. Ennél azért merészebbek lehetnének, és nyugodtan belenyúlhatnának a műsorba.

A szólók nagy részét Julian vállalta magára, itt is előkerültek a tipikus pózok, guggolva gitározás, gitárnyalás, de nem éreztem cikinek, tökéletesen beleillett a képbe.

Sőt, jó volt látni a basszusgitáros Julian Robilliarddal és a másik gitáros Antoine Poiret-vel közös pózokat, annyira jellemzőek erre a fajta zenére.

Julian a színpad elé letett hangfalakra is kimászott az utolsó dal elején, a From Hell utolsó taktusaira pedig lejött az első sorral lepacsizni, miközben a társai egy magyar zászlót feltartva zárták le a koncertet.

Kellemes meglepetés volt a banda játéka, bevallom, nem emlékeztem rájuk a korábbi koncertről, de így voltam a pár nappal korábbi Amaranthe-buli másik headliner alakulatával is. Úgy látszik, öregszem és a rengeteg esemény közül csak a legemlékezetesebbek maradnak meg. Szimpatikus húzás volt a végén, hogy a főzenekar után nem sokkal már a merch pultban álltak a srácok és sorban állás volt hozzájuk egy dedikálásért vagy egy közös képért.

Ezúttal nem sikerült betartania Udo Dirkschneidernek azon ígéretét, hogy a nagyon sikeres Dirkschneider-korszak után U.D.O.-koncerteken nem lesznek Accept-dalok. Nemhogy ezt nem sikerült teljesíteni, de még egy nemrég kilépett Accept-tagot is bevett a zenekarába, így megint egy remek húzással erősített a banda amúgy sem gyenge felállásán.

Egy jóbarátom a koncert után meg is jegyezte, hogy ez az egyik legjobb felállás, amire emlékszik és tény, hogy nagyon jól keveredik a bandán belül a rutin és a fiatalos lendület. Mondjuk Andrey Smirnov gitárost már nem nevezném annyira fiatalnak, de azért az Udo Dirkschneider-Peter Baltes pároshoz képest mindenképpen az.

A színpadkép egész impozáns volt, 3 nagy keret volt felhordva a színpadra, mindegyik körben lámpákkal, középen pedig hatalmas „U”-„D”-„O” betűk, amik a színpad képi világának megfelelő színben világítottak.

Mondjuk a dobos „kisudo” Sven Dirkschneider mögé rakott „D” betűből nem sokat láttunk, a dobos látványos cucca és a folyamatosan szája elé befordított mikrofonállványnak köszönhetően. Mert a látványos játékán kívül a vokálozásban és gyakran a verzékben is kisegítette apját.

Udo pedig a korábbi koncertekhez képest meglepően friss volt. Úgy emlékeztem rá, mint aki minimális mozgással, igazából csak előre-hátra lépésekkel letudta a bulikat. Most folyamatosan fel-alá sétált, köszönhetően a leadott kilóknak is. Meglepően jó súlyban volt az öreg, de szerencsére a kilókkal együtt a kisugárzása, a mozdulatai nem tűntek el.

A hangja is jó formában volt, de azért Svennek köszönhetően kellemesen vastagon szólt az egész ének. Amúgy is jól szólt a motyó, szinte az első perctől beindult a bólogatás. Bevallom, nem vagyok akkora U.D.O.- és Accept-fan, hogy a méretes diszkográfiát betéve tudjam, ezért is volt meglepetés, hogy a számok nagy része ismeretlenül is beindított. Ugyanis húzott az öreg egy merészet és nem csak a bejáratott slágereket játszották, hanem bátran nyúltak kuriózumokhoz.

Az előző, 2019-es koncerthez képest majdnem a teljes műsort lecserélte, pár tételt megtartva és belepakolva sok Accept-nótát. Buli közben mondtam is, hogy Peter Baltes eljött az Acceptből, hogy máshol is Acceptet játsszon.

Amúgy jó volt látni az énekes mellett, mert bár a korábbi basszeros, Tilen Hudrap is jó választás volt, és ki tudja, mi történt volna, ha nem lesz rosszul az egyik koncerten, de Baltes mégiscsak egy ikon, aki nagyon érzi a színpadot. Szinte végig mosolyogva játszott, a fiatalokkal közös pózokból és poénkodásokból sem maradt ki. Nagyon gyorsan beilleszkedett az együttesbe, mintha évek óta együtt játszanának.

A színpadképről már ejtettem pár szót, most egy kicsit a fényekről is írnék, amik egyébként jópofán voltak összerakva, de jobban örültem volna, ha a színpad elejére rakott lámpasor több fényt vetett volna a tagokra. A buli nagy részében a közönség felé volt fordítva, ezzel is sötétbe burkolva a zenekart. Amúgy nem tudom, hogy ez most trend vagy csak pechünk van, de az utóbbi koncerteken a zenészek kevés és gyenge fényt kapnak elölről, idejük nagy részét félhomályban töltik, miközben hátulról kapják az irtózatos mennyiségű fényeket, a közönséget „megvakítva”.

Az első Accept-dal, a Breaker után jött a rövid séróra váltó Andrey szólója, bevallom, nagyon furcsán nézett ki rövid hajjal, megszoktam már a lobogó sörényét.

Az újabb Accept-tételre sem kellett sokat várni, Dee Dammers lépett egyedül színpadra és az ikonikus riffel megénekeltette a közönséget, majd Andrey is beállt mellé, hogy aztán belecsapjanak a Princess Of The Dawnba, a közönség pedig egy emberként tapsolt a dalt felvezető dobtémára.

Mikor, ha nem ennél a számnál kötelező a közönségénekeltetés és ez most sem maradt el a dal második felében sem, mi pedig lelkes közönség voltunk, nem lehetett panasz az aktivitásunkra.

A normál programba még egy Accept-feldolgozás belefért, a Fast As A Shark. A ráadásra visszatért banda az eredeti program szerint – a korábbi helyszínek tapasztalata alapján – 4 nótát tolt volna el, de a legnagyobb meglepetésre megtoldották a műsort még két Accept-szerzeménnyel és így nem is a turné fix koncertzáró tételével, a Balls To The Wall-lal végeztek, hanem ezen az estén az I’m A Rebel volt a záró tétel. Persze a közönség ezekre indult be igazán. Hogy miért került bele a programba két plusz tétel, nem tudom, de csak üdvözölni tudtam a döntésüket. Mondjuk elnézve, hogy a turnén mekkora helyeken játszottak, a magyar közönség még a fél házzal is az élmezőnyben végzett. Az új lemez a bemutató turnéján előnyben részesült a többivel szemben, de a volt zenekar dalainak számával így sem vetekedhetett.

Prophecy / Holy Invaders / Go Back To Hell / Never Cross My Way / 24/7 / Independence Day / Breaker / Rose In The Desert / Kids And Guns / Like A Beast / Princess Of The Dawn / Blind Eyes / The Bogeyman / Fast As A Shark / Metal Never Dies // I Give As Good As I Get / Man And Machine  / Animal House / Midnight Mover / Balls To The Wall / I’m A Rebel

Sok fiatal zenekar példát vehetne az öregről, bő két órán át játszották a színtiszta metálmuzsikát, és egyetlen gitárszóló erejéig hiányzott csak Udo a színpadról. A korábbi önmagához képest meglepően sokat mozgó és viccelődő frontemberrel az élen egy kiváló koncertet kaptunk az U.D.O. zenekartól. Sokszor érzem azt, hogy egy fiatalnak a bandába vétele jó hatással van az idősebb generációra, most viszont a régi harcostárs, Peter Baltes csatasorba invitálása volt remek ötlet, nagyon jól működött a kémia. Remekül szóló, kuriózumokkal átszőtt programot raktak össze erre az estére, a plusz két nótáért, amit csak itt játszottak, hatalmas pacsi a zenekarnak! A francia Existance-szal párban egy igazi fémes estét varázsoltak elénk a sátorban, és remélem, hogy a már szokásos magyarországi U.D.O.-turnék nem érnek itt véget és találkozunk hamarosan!

Szöveg és fotók: Savafan
Köszönet a Livesoundnak a lehetőségért!