Úgy érzem, van két tartozásom tavalyról. Az U.D.O. anyagát év végi listámon az Acceptnél is jobbnak értékeltem, ezt talán illene megmagyarázni, az Avatar visszatérő lemeze pedig az év legjobb magyar albuma lett nálam. De menjünk sorjában, egyelőre nézzük a germánokat!

A ’Fűrész V’ nyitó jelenete jutott eszembe, ahogy az inga kileng jobbra-balra, majd – miután a reá szerelt bárd elvégezte húsbavágó feladatát – megáll középen. Az U.D.O. utolsó két albumán is azt éreztem, hogy az inga kilengett, a ‘Steelfactory’ nagyon acceptes lett – én ugyan nem bántam –, míg az azt követő ‘We Are One’ annyira elment konceptalbum irányába, hogy a dalok egyharmadában Udo nem is énekelt. Most az inga visszatért középre, és remélem, itt meg is áll, mert ez a zenekar igazi hangzása. Kellőképpen benne vannak az Accept-hatások, de mégis markánsan elkülönülő arculattal rendelkezik.

Amikor megjelent az első ‘Game Over’ turnéplakát, kicsit megijedtem, hogy a KISS-hez hasonlóan ők is búcsúturnéra készülnek, de aztán kiderült, hogy csak a bolygóért aggódik még mindig az öreg germán, bár most szerencsére nincs konceptalbum, de a dalok egy része a klímaváltozással, a fiatalkori erőszakkal, az iskolákban felbukkanó fegyverekkel, a háborúkban megjelenő egyre több gyermekkatonával foglalkozik, erre utal a cím. Mi lesz veled, Föld, ha ez a tendencia folytatódik? Game over. Mint a ’Fűrész’-ben.

Szerencsére Dirkschneider úr játékának még nincs vége, sőt, annyira belelendült, hogy nemrég összeállt régi Accept-béli kollégáival, Peter Baltesszel és Stefan Kaufmann-nal, sőt, az U.D.O. egykori gitárosa, Mathias Dieth is csatlakozott a Dirkschneider & The Old Gang nevű formációhoz, miközben a régi Accept-slágerekkel haknizik Dirkschneider néven, tavasszal pedig jön az első szólólemeze, melyen feldolgozásokat fog énekelni. És mindemellett a fő csapás továbbra is az U.D.O., mely 1987 óta szünet nélkül dolgozik. Persze a tagok jócskán kicserélődtek (megszámoltam, az énekesen kívül egy híján húsz zenész játszott a csapatban 1987 óta), Udo egyedül maradt a bandájában, mint Wolf az anyazenekarban. De a folyamatos vérfrissítésnek hála, a zenéje most is ugyanolyan fogyasztható, mint 35 évvel ezelőtt.

A nyitódal, a Fear Detector rögtön megnöveli a pulzusszámot, egyenesen a Sodom & Gomorra ugrott be a ‘Death Row’-ról (az volt az Accept legthrashesebb albuma), de a refrénnél a súlyos zakatolásból udósan dallamosra vált, a lemezt záró Metal Damnation hasonlóan lendületes, mint a kezdés, közben viszont igen sok a középtempós, germánosan menetelős nóta. Nem úgy a Like A Beast, melynek intrója akár egy ‘Sikoly’-paródia is lehetne, megy az ijesztgetés a telefonban, a csaj meg csak hallózik: „I can’t hear you!” A nóta viszont már korántsem paródia, a legjobbak közül való, a refrén előtti bridge alatt és a szóló elején a Fast As A Sharkot idéző ikergitárszólóval. Ez a lemez középtáján pörgeti fel a hangulatot. Természetesen Andrey Smirnov hozza a legjobb dalokat – akinek ezen felül még egy instrumentális szólólemezre is volt ideje –, a fentieken kívül ott van például a szado-mazo klipes Prophecy, a lemez egyik húzónótája, a Rainbow Making Love ritmusgitárfutama a szóló alatt baromira feldobja az orosz gitáros egyébként is kitűnő játékát. A Metal Never Dies igazi közönségénekeltető himnusz, a szóló előtti bridge akár a HammerFallnak is dicséretére válna. Vagy vált is. Még a dallamszóló is ezt a Glory To The Brave-hangulatot viszi tovább.  Az Unbrokenben Smirnov ismét remekel dalszerzőként és szólógitárosként is, tényleg zseniálisan tudja hozni a Wolf Hoffmann-hangulatot játékában. A Time Control megint egy középtempó, a refrén a korai U.D.O. egyik legnagyobb slágerét, a They Want Wart idézi.

Dee Dammers is jegyez négy dalt, bár ezek számomra kicsit középszerűnek tűnnek Smirnov szerzeményeihez képest, Stefan Kaufmann ötleteire hajaznak a ‘Dominator’, ‘Rev-Raptor’ idejéből, amikorra kiégett, ő utána távozott is a bandából. Ilyen középtempós dal az Empty Eyes vagy a Holy Invaders is, U.D.O.-panelek halmaza, de a végeredmény azért egész élvezetes. Az I See Red talán Dammers legjobb dala a lemezen, végre van lendület, meg kicsit elgépiesedett, staccato riffek, mint a Leatherheadben (‘Rev-Raptor’), ez inkább a dallamokban gyengélkedik, de Udo smirglihangjának ez is jól áll, Mark Tornillónál nehezebben viseltem az ilyen egyhangú refréneket, mint a Stampede. A Kids And Guns AC/DC-stílusú riffekkel operál, szellős, sokat halljuk a ritmusszekciót magában, ez is a jobbak közül való.

A lemez szinte mértani közepén egy balladát hallunk pihenésképpen, a Don’t Wanna Say Goodbye-t. Mit mondjak? Volt jobb. Leginkább a ‘Breaker’ album Breaking Up Againjéhez tudnám hasonlítani, de azt Baltes énekelte. A lemez vége felé pár dalban Tilen Hudrap is feltűnik zeneszerzőként, a Marching Tankban Smirnov és Hudrap erős Balls To The Wall-utánérzést keltenek a verzében, az AC/DC TNT dalából átvett „hay, hay” ütemes buzdítására lehet az öklöket rázni. A refrén viszont sokkal dallamosabb, az már inkább az Independence Day-vonal. Szintén kettejükhöz fűződik a Midnight Stranger, nem egy Midnight Mover – bár a tempója hasonló –, de erős, headbangelős dal, talán a Princess Of The Dawnra hasonlít a riffje, melyet annak idején a világ harmadik legjobb riffjének tituláltam, szóval már eleve nem lehet rossz. A Thunder Road és a Speed Seeker Sven és Tilen szerzeménye, ilyen, amikor a ritmusszekció veszi át az irányítást. Lüktető, tempós dal mindkettő, de nem sok marad meg belőle utólag, se egy dallam, se egy riff. Szódával elmegy, bár a Speed Seeker utolsó fél percében az AC/DC-s zakatolás sokat dob rajta.

Tulajdonképpen ezen az albumon mutatkozott be igazán a két legújabb zenész, Fabian ‘Dee’ Dammers gitáros és Tilen Hudrap basszer, és jól szerepeltek. Igaz, már a ‘We Are One’-on is ott voltak, de azt valahogy a mai napig nem érzem igazi U.D.O.-lemeznek. Inkább szólóalbumként kellett volna kiadni. Sven és Andrey pedig már bizonyítottak. A Dammers-Smirnov páros remekül működik együtt az ikergitárszólóknál, inkább csak az a bajom Dee Damersszel, hogy önálló szólóiban nem annyira karakteres, mint elődje, Kasperi Heikkinen volt. És persze messze nem olyan jó dalszerző, mint Smirnov. Érezhető a tempócsökkenés nemcsak a korai lemezekhez, de még a ‘Steelhammer’-hez (az első album Smirnovval) és a ‘Steelfactory’-hez képest is, mégsem érzem nagypapásnak a zenét, mert olyan jól állnak nekik ezek a középtempós riffek, mint Pamela Anderssonnak a lassított felvételű futás a ‘Baywatch’-ban.

Összegzés:

Udo Dirkschneider úgy viszi előre, lemezről lemezre zenekarát, az U.D.O.-t, akár John Kramer ötleteivel, csapdáival a ‘Fűrész’-filmeket. Csak míg azok színvonala erősen csökkent egy idő után, az U.D.O.-n nem érzem, hogy fogna az idő. És hiába dobja be akár címnek is, hogy ‘Game Over’, várjuk a folytatást, mint a moziban.

Pontszám: 9

Megjelenés: 2021
Kiadó: AFM Records
Stílus: heavy metal
Származás: Németország

Zenészek:

Udo Dirkschneider – ének
Andrey Smirnov – gitár
Fabian Dee Dammers – gitár
Tilen Hudrap – basszusgitár
Sven Dirkschneider – dobok, vokál

Dalcímek:

01. Fear Detector
02. Holy Invaders
03. Prophecy
04. Empty Eyes
05. I See Red
06. Metal Never Dies
07. Kids And Guns
08. Like A Beast
09. Don’t Wanna Say Goodbye
10. Unbroken
11. Marching Tank
12. Thunder Road
13. Midnight Stranger
14. Speed Seeker
15. Time Control
16. Metal Damnation