Tűz- és tequilaeső: Primal Fear, Riot V, Existance – Barba Negra, 2018. 09. 30.

írta CsiGabiGa | 2018.10.09.

Nehezen kezdtem bele ebbe az írásba. Mert hogy mondjam el, hogy ne bántsam meg az ott tomboló több száz embert, hogy a Primal Fear ezen a koncerten nem bizonyította be, hogy nekik kellett a főzenekarnak lenni.

Nagyon jó lett az új Primal Fear-lemez, mégsem miattuk mentem ezen az estén a Barba Negra rock-kalózainak karjai közé, hanem a régi kedvenc, a Riot megkésett magyarországi látogatásának tiszteletére. Az alapító gitáros, Mark Reale (akivel egyezik a születésnapom) 2012-ben bekövetkezett halálával a Riot zenekar kvázi elvesztette integritását, hiszen ő volt az egyetlen permanens tagja a csapatnak közel 40 éven át. Ám végakaratának megfelelően társai folytatták a zenélést, Mark Reale tribute-ként járva a világot, egy V-t biggyesztve a név végére, ami – ha nem is a csapat Mark V felállására, mert annál jóval több tagcsere volt – az ötödik énekesre utal (Guy Speranza, Rhett Forrester, Tony Moore és Mike DiMeo voltak az elődök).

De kezdjük az elején! Barba Negra: új szezon – új rend. Új kaput nyitottak a koncertlátogatóknak, a marketingszöveg szerint azért, hogy ne kelljen megkerülni az épülettömböt az ide érkezőknek, gyakorlatilag viszont ezzel egy időben megszűnt az udvarban parkolás. Az a kevés hely, ami maradt, gyakorlatilag az első 20-30 vendégnek elég, ráadásul azok életét is megbonyolították, mert felírták a rendszámot és a mobilszámot, ha esetleg mégis útban lenne a kocsi. Elképzeltem, hogy a strandok hangosbemondója után a koncerteken is félbeszakad a műsor, és felhangzik majd a szolgálati közlemény: „Kérjük az XXX-999 rendszámú gépjármű tulajdonosát, fáradjon az autójához!” Szóval úgy tűnik, teltházas koncerteken érdemes lesz az előzenekarokat is végignézni, mert egyébként csak a vasúti töltésen túl találsz majd parkolóhelyet. De a kezdeti bosszankodás után elgondolkodtam. Talán valamelyik bérlőnek meghúzták a kocsiját az udvarban a koncertre érkezők. Ki tudja? A Wigwamnak sose volt saját parkolója, mégis mindig megoldottuk a dolgot. Lapozzunk!

A francia heavy metal sosem tartozott a kedvenceim közé, egyetlen bakelitem volt a Trusttól, az is Nicko McBrain miatt. Ez a fiatal francia csapat, az Existance is jó-jó, de nem az igazi. Julian Izard gitáros-énekes a '80-as évek klasszikus heavy metaljának felélesztését tűzte célul, ezt annyira komolyan vette, hogy a Halford-lemezeket is keverő Maor Appelbaumhoz küldte ki Los Angelesbe a zenekar anyagait. A koncerten társai voltak Antoine Poiret (gitár), a fiatal Adrian Smithre emlékeztető Julien Robilliard (basszusgitár) és Gery Carbonnelle (dob).

Öltözködésükben is a régi Judas Priest-hagyományokat követték, zenéjükben is a JP, esetleg a Saxon, a dallamvilágban a Dokken jelent meg időnként. Ügyesek voltak, lelkesek, ráéreztek a zene hangulatára, de valami mégis hiányzott belőlük: az a bizonyos szikra. A szólók eléggé semmitmondók, hiányoztak a Judas Priestre jellemző ikergitárszólók, többnyire a zenekarvezető szólózott, de ha átadta a lehetőséget, akkor meg ő kezdett vad riffelésbe, mintha félne, hogy elvész a metal töménysége.

Amit még megjegyeznék: hiába van nagyon jó hangja, hiányzik egy igazi frontember a csapatból. Ahhoz, hogy gitárral a kézben frontemberi feladatokat ellásson, megint csak veleszületett tehetség kell, mondjuk egy Tom Keifer. Szóval összességében kellemes háttérzene volt, amíg a barátokkal összetalálkoztunk és elbeszélgettünk, de mennyivel jobb lett volna, ha ezt az időt a Riot V tölti ki!

Heavy Metal Fury / Legends Never Die / Dead Or Alive / We Are Restless / Breaking The Rock / From Hell

A Riot V – ahogy említettem – gyakorlatilag egy Mark Reale tribute banda, és ez lehet az oka a viszonylagos érdektelenségnek is, mindenesetre lazán be tudtunk helyezkedni a második sor közepére, miközben a sziréna hangjaira a „Shine on, shine on!” kiáltások feleltek. Olyan szófordulat ez a Riot dalaiban, mint a Manowarnál a „Fight”,ami szinte minden dalban benne van.

A két „öreg róka” nemcsak együtt játszott Mark Reale-lel éveken át, de meghatározó szerepük is volt a zenekarban. Don Van Stavern basszusgitáros többek között a kultikus Thundersteel társszerzője, 1988 óta van a csapatban, míg Mike Flyntz gitáros az 1990-es 'The Privilege Of Power' lemez turnéján csatlakozott a bandához. Hozzá köthető például a Mike DiMeo korszak egyik legnagyobb slágere, a – most sajnos nem játszott – Angel Eyes. Mark Reale halála óta pedig ketten felváltva írják a dalokat olyan stílusban, mintha a zenekar alapítója még ma is küldözgetné az ötleteit a túlvilágról.

A fiatalok közül Nick Lee Flyntz gitáriskolájának tehetséges tanítványa, aki nagyon szinkronban van mesterével, Frank Gilchriest meg elemi erővel püföli a bőröket, ahogy ehhez a zenéhez az dukál. De a nagy durranás Todd Michael Hall énekes volt, akinek élőben még inkább meggyőző volt a teljesítménye, mint a lemezeken, és a koncert felénél félmeztelenre vetkőzött, így megcsodálhattuk izmos felsőtestét is, át is kereszteltem Tóth Michael Attilára.

Itt aztán voltak ikergitárszólók, szinte csak azokból álltak a dalok, ez volt Reale egyik specialitása. De nemcsak lassú dallamszólók tercben, hanem iszonyú gyors, akár tappinges szólók is. Nagy összeszokottság kell ezek hibátlan eljátszásához. És közben még volt erejük körberohangálni a színpadot, meg néha összeállni egy kis tipikus heavy metal headbangeléshez is.

Don Van Stavern basszer meg igazán nagy fazon. Vasutas sapkára emlékeztető fejfedőjében eleve feltűnő jelenség, de úgy két-három számonként kihozott hátulról egy „whiskynek látszó tárgyat”, amit a közönség egészségére ürített, és csak a Swords And Tequila előtt jöttem rá, hogy ez bizony arany tequila, amit az első sorban álló egyik néző szájába is beletöltött közvetlenül, hogy bizonyítsa, nem tea van az üvegben. Aztán még néhány felé nyújtott söröspohárba is öntött bátran, nem aprózva el, gyakorlatilag kilocsolta az üveget, mint a Forma 1-es autóversenyzők a pezsgőt a győzelem megünneplésére. Így mulat egy jenki úr!

A zenekar „egyenruhája” a piros sávos, fűző-betétes fekete gatya volt, Todd Michael Hall énekesnek a felsője is hasonló volt (amíg volt). A Johnny's Back előtt köszöntötte a közönséget és megjegyezte, hogy nemcsak zenekarként, de személyesen sem járt még soha Magyarországon egyikük se. A műsoruk az új lemez három videoklipes dala mellett egyet (Take Me Back) tartalmazott az előző – ezzel a felállással készült – lemezről, a másik fő csapás a 'Thundersteel' lemez volt, melyről a címadón kívül további négyet is eljátszottak.

A nagy durranás mégis a Guy Speranza korszakból behúzott Outlaw volt, melyet – a setlist.fm-et nézegetve – egyedül nálunk játszottak. És persze a végén az említett Swords And Tequila, meg a kihagyhatatlan Warrior. Nagy össznépi dalolászás ment rá: „Shine, shine on, through the darkness and the pain. Shine, shine on, Warrior! Shine, shine on, through the wind and the rain. Shine, shine on, Warrior!”

Ha nem lettek volna ilyen szűk keretek közé fogva, akkor nem fordulhatott volna elő, hogy akkora slágerek, mint a Road Racin' vagy az Angel Eyes kimaradnak.

Victory / Flight Of The Warrior / Outlaw / Johnny's Back / Sign Of The Crimson Storm / Heart Of A Lion / Bloodstreets / Take Me Back / Angel's Thunder, Devil's Reign / Swords And Tequila / Warrior / Thundersteel

A Primal Fearre a keverőig szellősen megtelt a nézőtér, azt mondanám, jó félház lehetett. Ahogy két éve, most is a Final Embrace-szel robbantak be, volt itt fényszóró-pásztázás, tűzeső, füst, ahogy egy főzenekarhoz dukál. Persze a közönség is rámozdult, öklök a magasban, ez bizony germán metal, még ha Judas Priest alapokon nyugszik is. (Erre legjobb példa egyébként az új lemez The Beast című száma, amit sajnálatomra nem raktak be a műsorba.)

A Chainbreakerben pedig ismét kaptunk ikergitárszólót, ezúttal amúgy judasosan. Ha már a Riot V „egyengatyáját” említettem, a Primal Fearnek is tetszettek a nyomott mintás nadrágjai. Ralf Scheepers nem vetkezett félmeztelenre, de combnyi vastag karjai alapján őt is besorolhatjuk az „izomember és énekes” kategóriába.

A zenekar 20. évfordulóját ünnepelték, egyben az 'Apocalypse' lemez bemutatója is volt a koncert, erről ezért el is nyomtak öt dalt, sajnos az említett kedvencem, a The Beast nem volt köztük. Talán mert az túl acceptes lett és kilógott volna a Judas-klónok közül.

Az új dalok között a jubileum tiszteletére elcsöpögtették a korábbi slágereket is, volt is nagy közönségénekeltetés a Face The Emptinessre vagy a The End Is Nearre, meg oooózás a Nuclear Fire meg a King Of Madness elején. Francesco Jovino szokásos masszív vázra épített dobszerkója mögött tette a dolgát (szerintem a Riot V is azon játszott, csak saját matricás előlapot tettek a lábdobra), ezúttal nem kapott önálló dobszólót (amit helyeseltem), így is kibontakoztathatta a már az U.D.O.-ban megismert kiváló képességeit.

Azt már két éve megtanulhattuk, hogy Magnus Karlsson csak a stúdiómunkában vesz részt, élőben a balkezes Tom Naumann és a Voodoo Circle gitárvarázslója, Alex Beyrodt hozza a kötelezőt. Ezúttal úgy éreztem, utóbbi tényleg csak a kötelezőt hozta. A vokálokba meg szinte csak a „Főnök”, Mat Sinner segített be. Bár Tom előtt is volt állvány, de annyit mozgott a színpadon (gitáros társa helyett is), hogy kvázi sose ért vissza a helyére időben.

Azt a kevésbé szimpatikus szokást is átvették a Judas Priesttől, hogy időnként mindenki egyszerre ment le a színpadról gitárt cserélni, és addig Ralf maradt egyedül, aki persze jó frontemberként addig is hergelte a népet.

A King Of Madnessben a nyitó oooózás után a végén is jött még egy, csak most egy kis tornagyakorlattal (karlengetéssel) kiegészítve. A The End is Near igazi ripperes sikoltással kezdődött, és egy jó kis kiállásos közönségénekeltetéssel zárult. A közönség pedig úgy mozdult, mint aki érzi, hogy tényleg közel a vég. Pedig még hátra volt a When Death Comes Knocking és a Metal Is Forever.

A ráadás – akárcsak a kezdés – megint ugyanaz, mint két éve, és bár Alex Beyrodt a végén mégis varázsolt egy kicsit, azért alapjában hiányérzetem volt a koncert után.

Apocalypse (Playback intro) / Final Embrace / Chainbreaker / Blood, Sweat & Fear / Face The Emptiness / Hounds Of Justice / The Ritual / Under Your Spell / Nuclear Fire / Eye Of The Storm / King Of Madness / The End Is Near / When Death Comes Knocking / Metal Is Forever /// Fighting The Darkness / Running In The Dust / Born Again (Playback outro)

Értem én, hogy Európában a Riot V-re nem jönnek be az emberek, még azt sem várom el, hogy co-headliningnak hívják a turnét, de ha elhagyják a francia előzenekart, és a kultikus amerikai banda is nyomhat másfél órát, akkor lett volna igazán óriási az élmény. Az az igazság, hogy nekem egy órában is többet adtak, mint a Primal Fear másfélben. Talán csak az újdonság varázsa hiányzott a germánoknál, annyira hasonlatos volt a műsoruk a két évvel korábbira. Valahogy most nem ütött akkorát. De az is igaz, hogy már 35 éve ott van a polcomon az első 5 Riot-lemez bakeliten (a többi meg azóta CD-n), szóval nekem bármit letehettek volna az asztalra a németek, akkor is úgy jártak volna, mint a Scorpions 1986-ban, amikor a McAuley Schenker Group után egyszerűen lefeküdtem az MTK stadion füvére, néztem az égboltot és a főzenekar zenéjét hallgatva azon elmélkedtem, hogy a bakancslistám egyik lényeges pontját immár kipipáltam.

 

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Mark Reale fotó: Mark Reale Legacy Page Facebook-oldal
Köszönet a Hammer Concertsnek!
További képek ITT