Az időjárás megengedte volna, hogy ez a buli a szabadtéri színpadon legyen, de addigra már elbontották azt és a nézőtér egy részét is, így a már megszokott sátorban várt ránk a „szörnycirkusz”. Sok újdonsággal érkeztek a finnek, nemrég egy 7 lemezes friss kiadvánnyal jelentkeztek, majd kiszállt a gitáros és így érkeztek el hozzánk az Európa-turné keretén belül.
De előttük egy meglepetészenekar melegített be, az orosz Amalgama. Benne egy másik meglepetéssel, Vörös Attilával a gitároknál – mondjuk ki is lógott felfelé a bandából. Egyedül rajta érződött a nemzetközi rutin az amúgy nagyon szórakoztató műsor alatt.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
A banda szépen összeollózta az olyan bandák kliséit és elemeit, mint a HammerFall, a Judas Priest vagy a Helloween, de mindezt minőségi szinten. Élőben talán az énekes Vlad „Graf” Ivoylov magasaival voltak gondok, de amikor nem próbált meg nagyokat énekelni, akkor megbízhatóan hozta, amit tud.
Kezdésként egy rémisztő bohóc vezette fel a koncertet, aki – mint később kiderült – a banda billentyűse volt.
A több mint 20 éve alapított zenekar idén jelentette meg ’Brothers In Rock’ című lemezét, ami a 80-as évek dallamos világát idézi meg, nekem a dalokban itt-ott nem kevés Scorpions is felsejlett. Sőt, Vlad hangja, stílusa nagyon is emlékeztetett Klaus Meinére, csak a a minősége volt eléggé hullámzó. A program nagy részét ezen lemez dalai tették ki, számomra picit furcsa volt a kezdésként eltolt Fight For Freedom. Egy orosz zenekartól… maradjunk annyiban, hogy érdekes. De az a vicc, hogy maga a dal egy remekbe szabott tétel, jó kis közönségénekeltetős refrénnel.
És ez az egész programra jellemző volt, szinte kivétel nélkül olyan dalok sorjáztak, amire nagyon jól csordavokálozhatott a közönség, könnyen megjegyezhető és könnyen üvölthető refrének érkeztek egymás után. A másodikként érkező Silly Sacrifice alatt visszatért az őrült bohóc, nyakában egy keytarral, és alaposan megemelte a buli szórakoztatási indexét. A szűkre szabott helyet próbálta bemozogni, miközben hergelte a közönséget, páros performanszot adott elő a többi hangszeressel és diszkós alapot adott a keményebb tételeknek.
Látjuk, hogy most ez a fajta stílus jól fut és ezek sorába bőven belefér az Amalgama is, akik nem fedezték fel a spanyolviaszt, csak jól használják az ismert paneleket. És ha már paneleket említünk, a nem sokkal korábban, az arénában látott két zenekar is lufikat/strandlabdákat dobott a közönség közé, ez most is megérkezett, és a közönség nagyon jól elszórakozott közel másfél nótán keresztül, amiben a zenekari tagok is partnerek voltak, nem egyszer okszizták vissza a bogyót a nézőtérre, további játékra invitálva a közönséget.
A záró Back To The 80’s dal tökéletesen megmutatta, hogy milyen vonalon halad a zenekar, az már igazi örömzene volt. Mindent egybevéve nagyon szórakoztató volt a srácok produkciója, talán a bandából antirocker fizimiskájával kitűnő énekes volt egy picit gyengébb láncszem, de a már hallott panelekből összerakott dalok jól működtek. Legközelebb is találkozunk, ha erre járnak!
Fight For Freedom / Silly Sacrifice / Brothers In Rock / Rat Race / Lonely Voice / Wild Wind / Dream / Dark Night / Back To The 80’s
Nem is emlékszem, hányszor láttam már a finn Lordit, de mostanra sajnos eljutottunk odáig, hogy az első alkalommal látott bandából már csak a főhős maradt, mindenki más lecserélődött. Több mint 25 évnyi együttzenélés után a gitáros Amen volt az utolsó mohikán, aki otthagyta Mr. Lordit, így most érdeklődve vártam a koncertet.
Egy olyan anyag után érkeztek, amit normális esetben semmilyen zenekar nem adott volna ki, de az énekes agyament ötlete napvilágot látott és utólag bevallom, jót tett a koncertnek. A 7 lemezből álló kollekció minden darabja különböző stílusban íródott, és ha csak a legerősebb tételeket veszik ki belőlük, máris megvan a program fele. Annyi pedig van ezen az anyagon, sőt! És akkor a tuti slágerekkel már kész is a teljes program.
A színpadkép nagyon hasonlított a régi Barba Negrában látotthoz, apróbb változtatások történtek csak a díszletben. Középen megmaradt a függönnyel elzárt kapu, amin az énekes ki-be járkált, mindig az aktuális dalhoz illő szerelésben vagy valamilyen kellékkel. Mert egyvalami nem változott, az pedig a Lordi koncerthez tartozó gegek halmaza. Mivel sajnos sok geg már nagyon régóta a műsor része, így ezeket nagyrészt már ismertem, és jobban tudtam figyelni a zenére, nem vonta el a figyelmem, hogy éppen a füstölgő koponyát, a méretes körfűrészt, a konfettit lövő babát, a denevérszárnyakat nézzem a színpadon. Csupán néhány új elem került be a show-ba.
Térjünk is rá a programra, mindjárt egy új nótával nyitottak, az Abusement Park az egyik pörgős dal a monstre kiadványról, igazán jó kezdőnóta, kellően felpörgetett. Mindjárt az is kiderült, hogy a Kone névre keresztelt új gitáros fazonra és mozgásra nagyon hasonlít elődjére, ugyanolyan őrült módon száguldozik a színpadon és a vokálozásból is kiveszi a részét.
A pörgős indításra rátettek még egy lapáttal, a Would You Love A Monsterman? igazi sláger, amit a nézők már együtt énekeltek a zenekarral. A zsűrire tényleg nem lehetett panasz, nagyon hálás közönség verbuválódott össze, szerintem nagyon jó hangulatú koncert volt, még Mr. Lordit is meglepte a folyamatos „Lordi, Lordi, Lordi” skandálás.
Egyébként főhősünk meglepően sokat kommunikált, nagyon szórakoztató volt. Az új dalok még nem mehetnek annyira biztosan, mert mankónak a kontroll-ládákra voltak ragasztva a dalszövegek és a „már lejártakat” le kellett vennie a technikusnak, miközben őt is viccesen szívatta az énekes.
Valahol itt az elején hangzott el, hogy ezen a hétlemezes kiadványon játszanak „disco shit”-et, „metal shit”-et, ezért innentől a könnyebb megjegyezhetőség miatt az új nótákat egyszerűen csak „shit”-nek – sz.rságnak – nevezte. A műsor előrehaladtával pedig jöttek az „új sz.rságok” és a „régi sz.rságok”.
Az a zenekar javára írható, hogy nemcsak a dallamos stílusuknak megfelelő dolgokat szedték elő a 7 lemezről, hanem bátran nyúltak olyan dalokhoz is, amik azért picit távolabb állnak a megszokottól. Ilyen volt az elején a Demon Supreme, ami után jött az első szóló. Oké, ezen az estén az összes szóló igazából csak időhúzás volt, egyik sem volt túlzottan élvezetes, de közben Mr. Lordi át tudott öltözni.
Hiisi basszusszólójának a végén a színpadra „tévedt” technikus szívét azért rendesen kitépte, míg Kone részénél, amikor már akadozott a gitáros játéka, két technikus bemenekítette egy szerkezetbe, ahol aztán rákapcsoltak pár wattot és feltöltötték az aksijait. Ha jól emlékszem, egy korábbi beszámolómnál valaki megjegyezte, hogy azért tudtak olyan jól szólni, mert magnóról ment a cucc, hát most megint jöhetnek a hasonló kommentek, mert ismét nagyon frankón szólt a koncert. Ahol álltam, szinte CD minőségben szólt a motyó, úgy látszik, valamit tudnak a finn hangmérnökök.
A szívkitépés után jött az este legdurvább nótája, a már-már thrashbe hajló Abracadaver, ami után az új anyag általam legjobban kedvelt tétele, a Borderline érkezett, elég éles váltás, valljuk be. A ’Lordiversity’-t megidéző utolsó tétel a Believe Me volt, ami egy igazi diszkósláger, és ennek megfelelően jó kis bulihangulatot teremtett, majd a már említett gitárszóló után érkező maradék három szám a banda igazi gigaslágere volt, szinte végig együtténekeltünk a zenekarral.
Menetrendszerűen érkezett a mozgó szárny is a Devil Is A Loser alatt, hirtelen telefonok garmadáját kapta elő a közönség, hogy megörökítse a látványt. Az estét természetesen a legnagyobb – és legelső – slágerükkel zárták, amiben most nem szórt szikrát Mr. Lordi pallosa, viszont ennek ellenére sokan ugráltak a refrénre.
Abusement Park / Would You Love A Monsterman? / Victims Of The Romance / Demon Supreme / dobszóló / Blood Red Sandman / Carnivore / basszusszóló / Abracadaver / Borderline / It Snows In Hell / billentyűszóló (Magistra Nocte) / Down With The Devil / Believe Me / gitárszóló / Devil Is A Loser / Who’s Your Daddy? / Hard Rock Hallelujah
Az előzenekar, az Amalgama kellemes meglepetés volt, nagyon jó kis időutazós muzsikával érkeztek, a minőséget Vörös Attilával emelve. A Lordi pedig mindig tud hozni egy bizonyos szintet. Volt olyan, amikor a műsor gyengébbre sikeredett, de sok új geggel igazán látványos színház volt a koncertjük. Ez a mostani zeneileg volt sokkal jobb, szinte az összes kedvencemet és az összes “szaros” slágert eltolták, mellé pedig a 7 lemezes monstre kiadványból kiszemezgették a legerősebb tételeket. Nekem a durvább nóták annyira nem jöttek be, de az új dalok némelyike simán megállja a helyét a régi nagy slágerekkel szemben is. Ennek köszönhetően nagyon szórakoztató este sikeredett, az új tag szerintem jó választás volt, passzol a képbe. Nem ez lett a legjobb Lordi-koncert, amit láttam, de a program – és a főhős szórakoztató átkötő szövegei – miatt igencsak élveztem!
Szöveg: Savafan
Fotók: Török Tamás
Köszönet a Livesoundnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások