Az ígéret szép szó, ha betartják, Udo: U.D.O., Red Partizan, Kiss Of The Dolls – Barba Negra, 2019. 03. 27.

írta Hard Rock Magazin | 2019.04.06.

Mondhatni szinte rendeltetésszerűen érkezett újra hazánkba a germán heavy metal egyik ősatyja, Udo Dirkschneider. A dolog pikantériája az volt, hogy most először úgy, hogy ígérete szerint nem játszik Accept-dalokat. A dolog miértjéről hosszan lehetne eszmét futtatni, de nem érdemes. Mi, egyszerű vidéki rajongók a hátteret nem tudhatjuk. Ki tudja, milyen lehet a kapcsolat közte és Wolf Hoffmann között – főleg úgy, hogy a Wolf-féle csapat is újra magas fokozatra kapcsolt, és ontja magából a minőségi lemezeket. Szerintem Udónak sincs miért szégyenkeznie. Az utóbb megjelent lemezei igen erősre sikeredtek. Andrey Smirnov gitáros érkezésével új lendületet kapott a banda és a 2013-as ’Steelhammer’ lemez óta nem tud hibázni. De erről majd később, mert mindenek előtt még volt két feltörekvő banda. Bár ne lett volna…

Az estét a Kiss Of The Dolls nyitotta Lettországból. Őszintén megmondom, hogy soha az életben nem hallottam a nevüket. A műsoruk után azt mondom, hogy semmit nem vesztettem, mert zenéjük nagyon nem nekem szól. Egyedül talán Mattis Berzs dobos fiút sajnálom, mert ő egy nagyon tehetséges srác, akinek egy ettől sokkal jobb bandában kellene püfölnie a bőröket.

A frontember SheaXpeare valószínűleg egy nagyon elvont figura lehet a való életben, aki a zenélésben látja önnön maga kiteljesedését. Őt és a vidéki lakodalmas zenész külsejű szintetizátorost látva nem igazán tudtam komolyan venni a produkciót. A saját magukat blues metal csapatnak kikiáltó együttes előadásában egy pillanat sem volt, amit élvezni tudtam volna. Sajnálom. (Losonczi Péter)

Az első zenekar borzasztó volt. Mintha egy lett kocsmában játszó bandába beült volna egy metaldobos (ő volt az egyetlen metalarc, de jól is püfölte a bőröket). Az énekes – SheaXpeare művésznéven – fehér atlétatrikóban, sörpocakkal, komolyan olyan hangon, mintha csasztuskákat énekelne, nyers, képzetlen, ami néha átment vonyító fejhangba. Gitározott is, nagyujjal pengette a gitárját, de olyan pózokat vágott hozzá, mintha ő lenne minimum Richie Faulkner.

Egy jól fésült egyetemista basszer és egy lány (talán a barátnője) gitározott mellé, a billentyűnél meg egy tipikus kocsmazongorista, aki kellő átéléssel rázta a fejét az akár jazzes futamok alatt is, de mindezt olyan tipikus unott faarccal, mint Ron Mael, a Sparks billentyűse. Nem volt hiteles.

Igazából ők maguk sem tudják, mit akarnak. Míg a Pofakönyvben blues metalként aposztrofálják a zenéjüket, máshol meg az egyetlen lett glam rock bandának hívják magukat! Nem volt nemzetközi szintű se a zene, se a produkció. Pláne nem glam rock. (CsiGabiGa)

Metal Kiss / Heavens Dad / Ceļā (Road) / Life / SummerRain Blues / Lone Kittens Blues / My Dog And Dolls

A másodiknak érkező Red Partizan nevű büntetőbrigád sem tudott sokkal nagyobb zenei katarzist okozni nekem. Ez lehet az én hendikepem is, mert azért a közönség soraiban már akadtak szép számmal, akik élvezték a műsorukat.

A statikus alapokra épülő zenéjüket leginkább a Rammsteinhez tudnám hasonlítani, csak Ők operás hatású női énekkel bolondították meg a bevált receptet, így két énekes állt a fronton. A hölgy azon kívül, hogy csinos volt, sokat nem tett hozzá a produkcióhoz. Szerintem felesleges része a csapatnak, mert nem nyújtott kiemelkedő teljesítményt, de még elég teret sem kapott ahhoz, hogy kibontakozzon. Voltak dalok, ahol csak színpadi kellék volt, amit inkább vicces, mint szexi táncmozdulataival próbált leplezni.

A basszusgitáros mindent megtett annak érdekében, hogy egy kis életet pumpáljon a közönségbe, folyamatosan biztatta az első sorokban állókat. Engem a végére már kifejezetten idegesítettek a kissé műanyag mozdulatai. A dalokban akadt néhány jó riff, de semmi olyan, amit még ne hallottam volna azelőtt. (Losonczi Péter)

„Danke schön! – mondták a partizánok.” A régi vicc jutott eszembe a germán Red Partizan nevű csapatról. Akik egyébként – legalább részben – szerb származásúak (Manuel Mijalkovski – ének, Alina Arenz – ének, Christoph Renner és Micki Richter – gitár, Sebastian Wyrobisch – dob és Roman Sons Beselt – basszusgitár), de németnek vallják magukat. (Magyar az, aki annak vallja magát, miért ne lehetne ugyanígy német is valaki!)

És a Partizánok lenyomtak egy 45 perces koncertet két gitárossal, egyetlen gitárszóló nélkül!

Nekik tudtam élvezni a műsorukat – az operaénekesnő mesterkélt mozgása ellenére is –, bejött ez az Accept riffekre épített Rammstein stílusú indusztriál metal, lehetett rá bólogatni, illett is az U.D.O. elé, de hogy két gitáros végigriffeljen háromnegyed órát egy [email protected] szóló nélkül? Röhej! (CsiGabiGa)

Gods of War / Dead Mans Hand / Stand Up and Rise / Rebels & Partizans / The End / Memories / End of the Thrill / Veterans / Russian Roulette / Wanted Dead or Alive

Végre következett az est főattrakciója. Vártam ezt a koncertet, mert – még ha szentségtörés is – de nekem jobban tetszik a ’Steelfactory’, mint a ’The Rise Of Chaos’ a nagy riválistól. Az a lemez valahogy átment rajtam, pedig sokat próbálkoztam vele, és tetszenek is dalok róla, de az a plusz hiányzik belőle, amiért hosszú idő után is késztetést érezzek arra, hogy betegyem a lejátszóba. Ezzel szemben az új U.D.O.-mű a megjelenés óta rendszeres vendége az eszközeimnek. A One Heart One Soul klipjét meg legalább milliószor kellett már megnéznem, mert az ötéves fiam minden este többször látni akarja a postás bácsit. (Ő így hívja a mestert.)

A csapatban az utóbbi években elég nagy volt a mozgás. Amikor már a Kasperi Heikkinen – Andrey Smirnov gitárpáros megszilárdulni látszott, elkezdődött az acceptes nosztalgiatúra, ami sikerességének köszönhetően elég hosszúra is nyúlt. Ezért vagy nem ezért, de Kasperi átigazolt a Beast In Black nevű jelenleg elég jól futó bandába, így a mesternek újra gitáros után kellett néznie. Ha ez sem lenne elég, a régi harcostárs, Fitty Wienhold is a távozás mellett döntött, így szüksége lett egy basszusgitárosra is. Természetesen mindkét posztra egy fiatal versenyző csatlakozott, így a csapat átlagéletkora is jócskán kevesebb lett. (Losonczi Péter)

Nos, eljutottunk odáig, hogy Udo és Wolf is egyedül viszi tovább az Accept örökségét. Ez egyrészről szomorú, másrészről viszont a fiatalok új lendületet vihetnek a produkcióba. Udo legjobb dobása volt a Smirnov - Heikkinen gitáros páros leigazolása, és mégha Kasperi távozott is azóta, az új lemez bizonyítja, amit mondani szoktam, hogy az anyagot egyedül feljátszó Smirnov ez eddigiek közül az egyetlen méltó utódja Wolf Hoffmann-nak. (CsiGabiGa)

A lóhajú basszusgitáros Tilen Hudrap egyből szimpatikus volt megjelenésével. Térdig eresztett gitárjával, derékig érő hajával nagy terpeszben igazi rockerként viselkedett a színpadon. A játékába sem tudok belekötni, semmi kiemelkedőt nem nyújtott, de stabilan hozta, amire szükség van ebben a bandában.

A baseball sapkás Dee Dammers kiállása már inkább egy fiatal modern bandába illett volna, de ahogy teltek a percek, úgy múlt el ez az érzés bennem. A belépése óta eltelt rövid idő alatt megtalálta a helyét a bandában, és teljesen felszabadultan játszotta végig a koncertet. Még egy pár perces gitárszóló is jutott neki, hogy megmutathassa, megfelelő társa lesz Andreynek a továbbiakban. Úgy tűnik tehát, hogy az öreg törpe nem nyúlt mellé, amikor választania kellett, mert az első perctől egy vérprofi bandát láthattunk a deszkákon. (Losonczi Péter)

Dee az In The Darkness elején kapott egy bemutatkozási lehetőséget is egy intró szóló formájában. Nem mondom, hogy mély nyomot hagyott bennem, de azért nem olyan rossz gitáros, mint ahogy egyesek kikiáltották. Amikor Smirnovot nem engedték be Angliába, egyedül is megcsinálta a bulit egy a semmiből hirtelen előkapott ritmusgitárossal. A Hungry And Angry előtt elsütött poénja viszont elég ócska és béna volt (a nyelvtanáról meg ne is beszéljünk): „Hungary is hungry for metal?” (CsiGabiGa)

Udo a betegsége ellenére a szokásos magabiztossággal vezényelte le a bulit, néha átadva a stafétabotot Andreynek, aki már korábban is megmutatta, hogy kitűnőre vizsgázott Wolf Hoffmannból. A bálvány mozdulatait maximálisan megtanulta és a magabiztosság mellé megérkezett a szükséges egészséges exhibicionizmus is, amivel uralta az egész színpadot, de nem sajátította ki magának. A szólóknál rendre hagyott terepet új társának is, nem csak az ikerszólóknál volt kihasználva az ifjonc tehetsége. Persze egy ilyen produkcióban megvan mindenkinek a szerepe, ettől lesz profi, és itt kérem, nagyon magas volt a színvonal. (Losonczi Péter)

Smirnov csalódást okozott, a korábbi koncertekhez képest roppant visszafogott volt, szinte csak a saját korszakának szólóit játszotta, kényelmesen átadta a terepet új kollégájának. Viszont nagyon élvezte a semmittevést, az In The Darkness alatt még cintányérokon is besegített Svennek, míg Dee Dammers vitte a prímet, az Animal House alatt meg a basszusgitárossal azzal szórakoztak, hogy egymás hangszerét pengették keresztbe. (CsiGabiGa)

A színpad molinókkal volt feldíszítve, semmi extra, de azért tud annyit hozzáadni a látványhoz – főleg mióta száműzték a hangfalhegyeket és az erősítőket a színpadokról – hogy ne legyen hiányérzete az embernek. Mondjuk a változatos színekkel világított forgó ventillátorok kifejezetten jól néztek ki. (Losonczi Péter)

Nagyon szürke volt a színpadkép a koncert előtt, de a borítón még színes kokillák (miskolci gyerek vagyok, én még láttam vasöntödét) fekete-fehér változatával borított színpad végső soron hasonlóan látványos végeredményt adott, mint az Accept imitált acéllemez borítása. És amint beindult a koncert, a fényszórók színkavalkádja életet lehelt a háttérbe. (CsiGabiGa)

Meglehetősen látványos volt a kis Sven dobcucca is a póklábhoz hasonlítható cintányér-állványokkal. A dobjátéka is összeszedettebb volt, mint legutóbb, a sok turnézás megtette hatását. A vokálokba is ügyesen besegített. (Losonczi Péter)

Sven dobszerkóját átépítették a Dirkschneider turné óta, de a belógós mikrofon megmaradt, amin nagyon sokat vokálozott apja mellé a csordavokálokon felül is. (CsiGabiGa)

Ahogy az várható volt, az új lemez nyitó dalával robbantak be a színpadra. A Tongue Reaper egy erősen Accept hatású dal, ami számomra meg is adta az egész koncert alaphangulatát. Ezt követte a ’Steelfactory’ album szerintem legjobb menetelős dala, a Make the Move. Természetesen jó néhány dal elhangzott az új korongról, ha jól számoltam, hat ilyen volt. Ezt én abszolút nem bántam, sőt, még el tudtam volna képzelni akár a Rose in the Desert dalt is, bár az felépítésében, hangulatában nagyon hasonlít az In The Heat Of The Nightra, ami meg elhangzott, így ebből a szempontból nem maradt hiányérzetem. (Losonczi Péter)

Ami nem tetszett, a túl sok sampleres intró a dalok között, amik alatt ráadásul ki is vonultak a zenészek a színpadról. Amikor először láttam ilyet a Judas Priest 'Epitaph' turnéján, már akkor sem tetszett, azóta sem barátkoztam meg vele, hogy a közönséget ennyiszer magára hagyják. (CsiGabiGa)

Érzésem szerint a program összeállításánál figyeltek arra, hogy minden korszak meg legyen idézve. Nem játszottak ugyan minden lemezről dalt, de azért szépen beépítettek egy-egy érdekességet az újabb korszak dalai közé. (Losonczi Péter)

A stroboszkóppal és füsttel megtámogatott Timebomb valóban igazi bombaként robbant a színpadon, ráadásul egy kis időhúzó dob- és basszusszólót is beépítettek, addig Udo legalább megpihenhetett kicsit. (CsiGabiGa)

Meglepő volt számomra, hogy a ’Decadent’ album teljesen kimaradt. Szerintem nincs azzal az anyaggal baj, szívesen hallgattam volna róla például a Speeder vagy az Under Your Skin tempósabb riffjeit. Számomra ez egy jó, élvezhető műsor volt, mert először a kötelező levonulás után néztem meg az órámat, ami azt jelenti, hogy végig fenn tudták tartani a figyelmemet. Ezután kaptunk még négy, szinte kötelező klasszikust a végső búcsúzkodás előtt. (Losonczi Péter)

A műsor nagyon jól volt összeállítva, egynegyede (5 dal) a Mathias Dieth-korszakból, hat szám az új lemezről, és a köztes időszakból is igazi telitalálatok, mint a 24/7 a 'Mission No. X' albumról, a 'Man And Machine' és a 'Holy' címadói, vagy a sokat szidott Tor-lemezek legjobbjai (Mastercutor, Vendetta, I Give As Good As I Get). A setlist.fm-en két ráadásként tüntetik fel a végén játszott négy számot, de az Animal House utáni levonulás szerintem nem volt több, mint a koncert többi intrója alatti színpadelhagyás. (CsiGabiGa)

Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó, szól a mondás. Az öreg megmondta – és tartotta a szavát (egyelőre) –, végleg száműzte az Accept-dalokat a műsorából. Külön megemelem a kalapom Udo előtt, aki 66 évesen orvosi tilalom ellenére, fájós bal térddel két órát tölt a színpadon majdnem minden este, hogy szórakoztassa a közönségét. Ez is bizonyíték arra, hogy a szó legnemesebb értelmében vett fémszív tartja mozgásban. (Losonczi Péter)

Udo nagyon szoros nadrágban volt, valószínűleg ez segítette a járásban (meg az alatta lévő fásli), mert egyébként nem érzékeltem, hogy kevesebbet mozogna, mint máskor. Mondjuk egyébként sem volt soha egy túlmozgásos frontember típus. Inkább az énekteljesítményén éreztem a hanyatlást, a Rising High refrénjében kifejezetten hamis volt és szerintem az sem volt véletlen, hogy a fiától annyi vokális segítséget kapott, mint Coverdale az új billentyűsétől. (CsiGabiGa)

Tongue Reaper / Make the Move / 24/7 / Mastercutor / A Cry of a Nation / Metal Machine / Independence Day / In the Heat of the Night / Vendetta / Rising High / In the Darkness / I Give as Good as I Get / Timebomb / Hungry and Angry / Heart of Gold / One Heart One Soul /// Holy / Animal House /// Man and Machine / They Want War

Nagyon jó koncert volt, amit a műsorösszeállítás már eleve borítékolt, Smirnovtól szerettem volna kicsit többet látni, de Udo remekül bírta az 5 perc híján 2 órás előadást. Kár, hogy a hangja megkopott. Mondanám, hogy reszelgesse kicsit két este között...

Én már 2014-ben azt mondtam, hogy „a metal törpe felnőtt végre”, amikor az Accept-dalokat a ráadásba szorította vissza, nem járták át a teljes estét. Most viszont valóban igaz, hogy sikerült elszakadnia egykori zenekarától, csupán annyi Accept maradt a műsorban, amennyit Udo átörökített új csapatába. (CsiGabiGa)

 

Szerzők: Losonczi Péter és CsiGabiGa
Fotók: Török Hajni
Köszönet a lehetőségért a LiveSoundnak!
További fotók ITT