Ezt is túléltük: HammerFall, Gloryhammer, Lancer - Barba Negra, 2017.01.31.

írta CsiGabiGa | 2017.02.04.

Szerencsére a címből áradó megkönnyebbülés nem a koncert minőségére utalt, hanem az időjárásra. Múltkor csak a mínusz 20 fokra panaszkodtam, most kaptunk egy kis ónos esőt is. A hetekkel korábban teltházas koncertre a kezdés előtt pár órával megszaporodtak az eladó jegyek. A bátrabbak így az utolsó pillanatban beugorhattak azok helyére, akik megrettentek a természeti erők haragjától, és a megveszekedett rajongók nem hagyták cserben a zenekart, a kutya idő ellenére is produkáltuk a teltházat. Így lett a HammerFall koncert igazi mottója: „Glory To The Brave”!

A Lancer első számát még a ruhatár felé kígyózó sorból néztem, a szervezők rutinosan kerülték el egy kordon segítségével a tumultust. 1 sor + 4 vagy 5 ruhatáros = tülekedésmentes megkönnyebbülés (mármint a több kilós kabátoktól). A svéd fiúk ügyesen nyomták az Iron Maiden / Edguy / Helloween vonalon mozgó zenéjüket, akinek ez elég, az jól szórakozott műsorukon, a fél nyolcas kezdéskor is háromnegyed háznyi tömeg egy része rendesen beindult már rájuk is. Nekem azért ehhez több kell, egy kis egyéniség nem ártana, de ha az nincs, legalább pár fogós dallam, ami katapultálhatná őket a középszerűségből. A kásásra kevert „kötelező előzenekari hangzás” sem segített megkedveltetni a zenéjüket.

Az énekes elmondása szerint egyetlen szót tanult meg magyarul (Igen), de hogy miért a magyar közönséggel gyakoroltatta azt, nem értettem. A Mastery alatt a medúzafej maszkot viszont úgy tartotta hajánál fogja, mint Alice Cooper levágott fejét szokták egy másik show-ban.

Dead Raising Towers / Future Millennia / Purple Sky / Behind The Walls / Mastery / Masters And Crowns

Az egyediség teljes hiányát mutatta a Gloryhammer zenéje is, mely leginkább a Rhapsody szimfonikus power metaljára hajaz, de voltak elcsent Poodles- és HammerFall-dallamok is (sőt, kedvencem, a nyitó Rise Of The Chaos Wizards egyenesen a Kansas Silhouettes In Disguise-ára hasonlít) repertoárjukban. Szerencsére nem vették komolyan magukat, és a parodisztikus, túlmozgásos előadásmód, valamint a Manowart idéző, de komolyan nem igazán vehető szövegek (mert ki ne röhögne fel hangosan, amikor arról énekelnek látszólag teljes komolysággal, hogy az unikornisok lerohanják Skócia kikötővárosát) szerethetővé tették a produkciójukat.

Bő egy éve már láttam őket a Stratovarius előzenekaraként, akkor nagyjából mindent elmondtam róluk, a műsoruk gyakorlatilag ugyanaz volt most is. Nem tudom, főbandaként másfél órában mennyire állnák meg a helyüket, de ez az ötvenperces műsor nagyon ki van találva. Ha az ember meglátta a napszemüveges páncélos vitézt, alias Angus McFife-ot a mikrofonnál, már mosolyra görbült a szája, és az is nagyon vicces volt, amikor kiderült, hogy a basszusgitáros, alias Hootsman legnagyobb „kunsztja” a sörivás „Live On Stage”.

A sok – amatőrökre jellemző hiba (az énekes, de néha a gitárszóló is hamis) ellenére imádnivaló volt az előadásuk, és a tömeg egy emberként zúgott, egy ökölként lengett a műsoruk alatt. Olyat is hallottam a közönség soraiból ami azért enyhe túlzás, de jól jellemzi a koncertjük hangulatát –, hogy kellett az alulkeverés, hogy ne alázzák le a főzenekart. Az egy évvel ezelőtt óriáskalapáccsal hadonászó robotot felváltó Freddy Krueger-fejű ork csak egy fél percet töltött a színpadon, de az a fél perc is az örök emlékeim közé raktározódott. Az alulkeverésnek egyébként az az előnye is megvolt, hogy így legalább észrevettem, hogy hiába power metal, a zenei alapok Christopher Bowesnak hála szinte ugyanazok, mint az Alestormnál, és arra is csak most jöttem rá, hogy Angus McFife a dédapám. (Tudod, aki így szólt hozzám.)

Rise Of The Chaos Wizards / Legend Of The Astral Hammer / Hail To Crail / Questlords Of Inverness, Ride To The Galactic Fortress / The Hollywood Hootsman / Angus McFife / Universe On Fire / The Unicorn Invasion Of Dundee

A HammerFallt is bő egy éve láttam, szinte az jön a számra állandóan, hogy „tavaly”. De az egy decemberi buli volt, még 2015-ben. A színpadkép most - az új lemez borítójához igazodva - egy szárnyas vízköpőkkel teli tornyot ábrázolt, egyebekben nem volt túl sok változás. A műsorban sem. Hector himnuszával nyitottak most is, a '(r)Evolution' indítása még mindig ütős koncertkezdésnek bizonyult, talán csak az Over The Hills And Hammer High lett volna ütősebb, de azt is elsütötték a ráadás nyitányaként. Sőt, talán oda jobban is illett, mert koncert elején nemigen szoktak közönséget énekeltetni, a Hammer High refrénje meg „kívánja” a csordakórust.

A tavaly(előtt) hiányolt Riders Of The Storm és a Crimson Thunder is beépült ezúttal a műsorba, úgyhogy nem panaszkodhattam. Az új HammerFall lemezen sokkal több Accept-vonás van, mint valaha korábban. A Stampede-szerű, kétszótagos refrénű Bring It jól megmozgatta a közönséget, ahogy a Dethrone And Defy is, a Fast As A Shark-os ikergitárszólójával. A címadó meg méltó társa az előző koncertről hiányolt középtempósoknak.

Tényleg ott voltak ugyanazok a rockhimnuszok, amiket annyira szerettünk egy éve is (Blood Bound, Any Means Necessary, Renegade, Last Man Standing), ahol viszont változtattak, az nem sikerült valami jól. A múltkori minden lemezről legalább egy dalt, mint a Judas Priest 'Epitaph'-ján műsor jobban tetszett. Meg a fogalmam sincs, mit jelentő 400 M Medley is. A mostani négyperces egyveleg alapján arra is gondoltam, hogy 4:00 M(inutes) Medley akart az lenni, csak véletlenül lemaradt az írásjel, aztán úgy hagyták. Most a 20 éves debütalbum tiszteletére új egyveleget komponáltak, melyben a 'Glory To The Brave' legjobb riffjeit kombinálták egybe. Az ilyenre szoktam udvariasan azt mondani, hogy „Volt jobb”.

Az viszont megint megmutatkozott, mi magyarok mennyire nem vagyunk idegen nyelvet szerető nemzet. A Let The Hammer Fall előtti kérdésre hogy „Hányan vannak először HammerFall koncerten?” szinte ugyanannyian jelentkeztek lelkesen, mint a „Ki volt már többször is?” verzióra. Hát igen, ha koncertlátogatásban nem is vagyunk newcomerek, a szövegértésben még van mit tanulnunk.

A Glory To The Brave ballada alatt a vörös fények árnyék-vízköpőket rajzoltak a falra roppant hangulatosan. Igazából az említett instrumentális egyveleg nem tetszett ezúttal, meg a főműsoridő zárásaként berakott két dal vett vissza kicsit a lendületemből. Az Origins refrénje nekem inkább germán kocsmarock, mint hősies himnusz. A 'No Sacrifice, No Victory' lemezt meg egyszerűen nem szeretem. Még nem csiszolódott össze rajta a Norgren-Dronjak gitáros páros. Szóval arról bőven elég nekem az Any Means Necessary, a Punish And Enslave már nem hiányzott. Még ha elég Acceptes riffjei vannak ahhoz, hogy kapcsolódjon az új albumhoz, akkor sem.

A ráadásra viszont nem lehetett panasz. Az említett Hammer High-jal nyitottak, majd a Bushido és az elmaradhatatlan Hearts On Fire. Mondanám, hogy a HammerFall Smoke On The Waterje, ha nem lenne a kiállásban akkora Breaking The Law-nyúlás. Dobosról jót vagy semmit! Ezt megtanulhattam volna. De keményfejű vagyok, így azért is elmondom, hogy Johan Koleberg számomra semmit nem adott a produkcióhoz. Hacsak azt nem, hogy az Over The Hills And Far Away tipikus dobképletét nem ütötte le rendesen. De lehet, hogy ez szándékos volt, talán túl sok kritikát kaptak a kínai dalszerző szoftver (Lop-csen-csór) használata miatt. Az viszont tény, hogy bár tökéletesen elvégezte a feladatát, egyetlen pillanatra sem éreztem kísértést az említett másképp ütésen kívül hogy a dobosra figyeljek. Arctalan katona volt, aki megtette, amit megkívánt a haza.

A szigorú menetrendet germános precizitásal tartották (pedig két svéd és egy skót-svájci fellépő volt), így a fél nyolcas Lancer-, negyed kilences Gloryhammer- és fél tízes HammerFall-kezdésnek hála negyed tizenkettőre véget ért a program. Az más kérdés, hogy ki mikor jutott a kabátjához, illetve haza a teltházas koncert után. A kordont még egy beengedő emberrel is megerősítették, hogy elkerüljék a ruhatár ész nélküli lerohanását, ennek megfelelően kulturáltan, de így is baromi lassan ment a bő ezer ember távoztatása. Jómagam fél óra múlva kerültem kocsiba, pedig állítom, hogy az első harmadban voltam. Az élmény nagy volt, csak azért nem beszélek szuperlatívuszokban, mert 14 hónappal ezelőtt még jobbak voltak Joacim Cansék. Remélem, mindenki épségben hazaért, éjféltájban én már alaposan csúszkáltam a hazaúton. Dicsőség a bátraknak, akik ebben az időben is eljöttek megnézni kedvencüket! „Glory To The Brave!”

Hector's Hymn / Riders Of The Storm / Bring It! / Blood Bound / Any Means Necessary / Renegade / Dethrone And Defy / Crimson Thunder / Last Man Standing / Let The Hammer Fall / Built To Last / Medley To The Brave (Stone Cold, Steel Meets Steel, Unchained, HammerFall, The Metal Age) / The Dragon Lies Bleeding / Glory To The Brave / Origins / Punish And Enslave /// Hammer High / Bushido / Hearts On Fire

Szerző: CsiGabiGa
Képek: savafan
Köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT