Alapi István már gyerekként arról álmodott, hogy gitárosként sikeres és ismert lesz. Ez a vágya teljesült, azonban azt sosem említette, mekkora utat kellett megtennie ahhoz, hogy eljuthasson oda, ahol most tart. Aki ott volt a Barba Negra új helyszínén, a csepeli Red Stage-ben, tökéletes képet kaphatott erről a közel négy évtizedet átölelő szakmai életútról. Ezen az estén Alapi több mint 10 formációval lépett színpadra, vendégekkel kiegészítve. Ő volt az egyetlen biztos pont a műsorban, mindenki más cserélődött körülötte.
Az est nyitánya az ’L.A. On My Mind’ címadó dala volt, melyben a gitáros két társa Takács “Kanóc” Roland és Benkó Ákos volt. Az instrumentális dal szinte elrepült, az energikus kezdést a kivetítőn keresztül a hátrább állók is tökéletesen láthatták. A dal végeztével, a gitáros rövid köszöntője után időrendben mutatkoztak be egykori zenekarai.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
Kíváncsian vártam, hogy a Front mit fog játszani. A 2019-es ’Echos From The Past’-ról végül a Papua Discóra esett a választás. Ez a sokszínű instrumentális dal változatossága miatt kiváló választás volt, de az igazi meglepetés csak ezután következett! Berki Tamás csatlakozott a csapathoz – nem először pályafutásuk során –, akivel a Békés expressz bluest adták elő. A blues műfaj alapvető szomorkássága helyett ebben az előadásban a boldogság és a játékosság tükröződött. Még a keverőpult messzeségéből is érezni lehetett Berki és Alapi arcán, hogy mit jelent nekik a közös zenélés.
A Mohó Sapiens zenéje, a pop-rock irányba elmozduló muzsika hatalmas váltás volt az eddig hallottakhoz képest. Alapi egykori társát, Pethő Gábort is jó érzés volt látni, de az igazi nagy durranást Szomor György színpadra lépése hozta. A kiváló színész és frontember olyan erővel és színnel hozta a Drakulák éjjelét, hogy a szám is tátva maradt. Az ő megjelenése, hangja egy pillanat alatt elvarázsolt. Bár István elmondta, hogy ő rövid ideig volt csak a zenekar tagja és az igazi sikert már az Alapi-Pethő duó távozása után érték el, azért megmozdult a fantáziám őket látva, hogy milyen is lenne egy igazi nagykoncert az ‘Angyalbőrben’ sztárjaival mostanság.
Az XL Sisters eredeti tagjai közül Alapi mellett csak Demeter György állt ezen az estén. Hetényi Zoli egészségügyi okból már augusztus óta nem tud a dobok mögé ülni, így őt sajnos az est későbbi részében sem láthattuk, itt Sümeghi Tamás helyettesítette. A Nagy test, nagy élvezet előadásához második énekesként Sipos Peti ugrott be. Ez a felállás alig 5 percet töltött a színpadon, de az egyszerűen bombasztikus volt.
Bevallom őszintén, a Jeff Porcaro Emlékzenekar érkezését vártam a legjobban. Nagyon sajnáltam, hogy ez a banda már nem működik hosszú ideje. Az Old Man’s Pub-idők emlékét máig őrzöm, nagyszerű koncerteket láthattam és hallhattam ott. Arról nem is beszélve, hogy persze találkozni is nagy élmény volt velük. Büszke tulajdonosa vagyok annak a ’Játék a tűzzel’ című lemeznek, ami Alapi szerint csak jó mélyen a polcok alján van meg, ha egyáltalán megvan valakinek. De visszatérve az életműbuli eseményeihez, ők most egy ritka és különleges darabot választottak sajátjaik közül. A 200 dalt Kovax nagyon jól énekelte, Keresztes Ildikó és Csányi István pedig a háttérből segítették őt. Aztán jöhetett az emlékzenekarrá visszaalakulás és a Toto egyik legnagyobb slágere, a Rosanna csendült fel. Szívből remélem, hogy az itt látott örömzenélés megmozdította ezt a társaságot és hallunk még róluk a jövőben.
Keresztes Ildikó egyetlen énekesnőként az érzelmes oldalát mutatta meg, az estéhez inkább illett a Rosanna hangulata, de önálló produkciójához a szívbe markoló Nem a miénk az ég dalt választotta.
Ezek után igazi zenei csemege érkezett a Muckshow képében. Muck Ferenc szaxofonjátékával próbálta bevonni a közönséget, a választott daluk felvezetőjébe a Happy Birthday motívumait is belefújta. Ez volt a műsorban az első alkalom, amikor nem a gitáré volt a főszerep. Rajta kívül még Hirleman Berci dobos került képbe a formációval kapcsolatban, aki a következő felállásra is ott maradt.
Bár a G Pont formációt elsősorban az Alapi-Tátrai-Mohai-Csillag négyessel kötik össze, de most a lemezen hallható énekesek és zenészek közül Alapi mellett csak Hirleman Bercit, Varga Miklóst és Sipos Petit láthattuk. Varga Miki most is az Idegenül című lassú dalt énekelte, a hangja még mindig hihetetlen, milyen érzelmeket tud átvinni egy pillanat alatt. Alapi szólói szinte ugyanazok voltak, mint amiket egykor felvett, Sipos Peti pedig itt is nagyon jól énekelt, de nekem az XL Sistersben mutatott energikus, még a szokásos ugrását is bemutató oldala jobban tetszett.
Az egész estét megnyitó ’L.A. On My Mind’ ismét előbukkant, amikor a gitáros szólólemezei kerültek középpontba. A Pain Of My Soul után bemutatkozott a legutóbbi énekcentrikus lemez, a ’The Last Day Of Forever’ címadó dala is. Ezt a lemezt eredetileg egy rakás énekes meghívásával akarta István elkészíteni, de végül okkal döntött úgy, hogy ő maga énekli el saját szerzeményeit.
Még mielőtt színpadra lépett volna az Onion Trió, a koncertet váratlan közjáték szakította félbe: István és zenésztársai itt rótták le kegyeletüket nemrég elhunyt barátjuk, Kiss Zoltán „Hagyma” előtt. Az életműkoncertre ellátogatók közül sokan már az első pillanattól tudták, hogy Hagyma elvesztése milyen fájdalommal járt a gitáros számára. Amúgy épp az EDDA Művek sofőrjének fejéből pattant ki az az ötlet, hogy egy háromtagú formációba hozza össze Barcza Horváth József basszusgitárost, Balázs Elemér dobost Alapival. Ez a három nagyszerű zenész háromféle módon gondolkodik a zenéről, ám közös produkciójuk mégis tökéletes egységességet mutatott. Azt hittem, hogy valamilyen kísérletező dzsessz irányba fordul az est programja, de helyette Chick Corea Spain című dalának motívumaival először a közönséget énekeltették meg, majd persze jöhettek a szokásos önálló, improvizációs percek. Amit ők hárman műveltek, az egyszerűen fenomenális volt!
Ahogy korábban említettem, Muck Ferenc műsorában a szaxofon egy rövid időre átvehette a főszerepet a gitártól. Vaski Gábor is hasonló lehetőséget kapott, aki nemcsak kiváló koncertszervező, hanem fúvós is.
Akiknek a dzsesszes kitérő nem volt annyira kedves, azok az Alapi Power Triótól kapták meg a magukét. A gitáros mellett Takács “Kanóc” Roland és Sümeghi Tamás zenéltek. Ez a hármas alapvetően azért jött össze, hogy hangszerbemutatókon népszerűsítsenek különböző hangszereket. Ehhez persze megvolt a maguk kialakult repertoárja, itt nekünk most mégis egy saját nótát mutattak be Hülye dal címmel. Az improvizatív részekkel teli kompozícióban igazi zsonglőrködést láthattunk!
A Jeff Porcaro Emlékzenekar mellett a Whitesnake Tribute Band fellépését vártam még nagyon, hiszen ezt a formációt sohasem volt lehetőségem látni, de Lőrincz Karcsit már rég szerettem volna élőben hallani. Szinte majdnem a teljes banda jelen volt, a második gitárost itt egy billentyűsre cserélték. A két Whitesnake-klasszikus – a Crying In The Rain és a Here I Go Again – több volt, mint lélekemelő, a közönséget pedig kiválóan bemelegítette az utolsóként érkező EDDA előtt.
Még mielőtt az EDDA Művek tagjai megérkeztek volna a színpadra, egy rövid sztorit hallhattunk Istvántól arról, hogy egy Mohó Sapiens-fellépés után közvetlenül kereste meg őt Gömöry Zsolt, hogy volna-e kedve beszállni az EDDÁ-ba. Azt mondta, hogy egy pillanatig sem vacillált, azonnal igent mondott és ennek a döntésének köszönhetően változott meg az élete, lett az, aki ma. Göme erre csak annyit mondott: „Na ugye, hogy jól választottam!” Végül Pataky Attila is csatlakozott, és tőle is hallhattunk egy-két pikáns történetet, de persze csak az elmaradhatatlan szülinapi „lámpás” átadása után. Az ötös produkciója ezúttal csak négy dal volt, de abba a jelen és a múlt nagy slágerei is belefértek. Én legjobban az Egyedül bluesnak örültem, mert ezalkalommal egy kicsit Alapi-centrikusabb lett az előadás. A kör alatt pedig minden szereplőt felhívtak a színpadra és együtt énekelték a jól ismert refrént, így igazi közös ünneplés kerekedett a végére.
Sok azt hitték, hogy ezek után már nem lesz folytatása a műsornak. Ekkor már nagyjából három és fél órája volt Alapi a színpadon, de még nem búcsúzott el. Az ‘Elmondod Alapinak?’ című műsorban látható zenésztársaival – Wirth Zoltán (dobok), Pompor “Samu” László (billentyűs hangszerek) és Takács “Kanóc” Roland (basszusgitár) – még negyedórán keresztül zenéltek nekünk. István olyan örömmel és lelkesedéssel játszotta és énekelte Steve Lukather Lonely Beat Of My Heart című dalát, majd Jimi Hendrix Little Wingjét, hogy öröm volt nézni. Közel 4 óra zenélés után pedig csak ennyit mondott nekünk: „Még jöhetne vagy 50 dal, a buli csak most kezdődne!”
Lehet ezt a műsort életműkoncertnek, születésnapi koncertnek nevezni, de az biztos, hogy a hazai rockzenei élet egyik különleges eseménye volt. A felépítés, a szervezés és a tudatos kimértség minden egyes másodpercben visszaköszönt. „Minden sikeres férfi mögött áll egy nő” – mondják. Igen, Alapi István mögött is ott áll a felesége, aki ezt az egészet kigondolta, megszervezte és meg is valósította. Pataky Attila is ugyanezekkel a szavakkal köszönte meg Krisztának azt a rengeteg mindent, amit ott láthattunk és hallhattunk a Barba Negrában.
L.A. On My Mind / Papua Disco / Békés express blues / Drakulák éjjele / Nagy test, nagy élvezet / 200 dal / Rosanna / Nem a miénk az ég / Zacskó János éjszakai repülése / Idegenül / Túlélem / Pain Of My Soul / The Last Day Of Forever / Spain / Európa / Hülye dal / Blind Man / Crying In The Rain / Here I Go Again / A hegyen túl / Egyedül blues / Ne tépj szét / A kör // Lonely Beat Of My Heart / Little Wing
Szerző: Kárpáti Szabolcs
Fotók: Török Hajni
Köszönet Kiss I. Krisztinának és Alapi Istvánnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások