Logisztikai kavarodások miatt csak utolsó nap sikerült kimennem a fehérvári fesztiválra, akkor is meglehetős késéssel, holott a System Of A Down Acoustic és a Depresszió műsora is érdekelt volna, de már utóbbinak is csak a végét csíptem el, azt mindenesetre láttam, hogy nálam szerencsésebbek azért elég sokan összegyűltek, meg a későbbiek során az is kiderült, hogy a nap pirotechnikai arzenálját is a Depresszió puffogtatta el, a két nagynevű külföldi csapat tartózkodott a lángok bűvölésétől.

Azt mindenesetre pozitív változásként éltem meg, hogy a másik nagyszínpad jó pár méterrel arrébb, és egy sátorba költözött, így most már nem kell tartanunk olyan negatív élményektől, mint amikor a Wellhello a szomszédból belehallatszott a Blind Guardian egy lassúbb tételébe. A két nagyszínpad között a vendéglátók töltötték ki a helyet, hamburgerek, lángosok, pecsenyék minden mennyiségben, a sörsátrakban a Dreher egyeduralmát csak egy kósza Pilsner Urquell-stand törte meg. A bátrabbak az extrém hintát is kipróbálhatták, én féltem, hogy visszajön a söröm. A viharnak csak a széle érte el a fesztivál területét, nem jártunk úgy, mint Wacken, pár csepp eső, az is elállt a HammerFall-koncert kezdetének tiszteletére.

Tavaly a fogamat szívtam (illetve csak a helyét) a budapesti HammerFall-Helloween-koncert alatt, most felhőtlenül adhattam át magam az élvezeteknek, vagy csak a szabad ég alatt hatott még jobbnak a műsor, mindenesetre most – ha lehet – még egy fokkal jobban tetszett, mint múltkor, bár a két zenekar műsora szinte ugyanaz volt, mint egy éve.

A HammerFall az új album borítóját ábrázoló molinó előtt kezdett pontban nyolckor, még világosban, ezt az új lemezt három számmal reprezentálták, persze közbe-közbeszúrva olyan régi közönségkedvenceket, mint az Any Means Necessary, a Blood Bound vagy a Renegade.

Most is megállapítottam, hogy Oscar Dronjak ugyanolyan görcsösen szólózik, mint Rudolf Schenker, de a Pontus Norgrennel közös ikergitárszólókban azért partner tudott lenni.

A Last Man Standing alatt valaki bedobott egy Pokolgép-pólót, amit Joacim Cans énekes először maga elé próbált, majd miután konstatálta, hogy nem jó méret, kiakasztotta David Wallin dobszerkója elé.

A Hero’s Return, On The Edge Of Honour, Riders Of The Storm és Crimson Thunder dalokat tartalmazó ’Crimson Thunder’-egyveleg csak részben volt az előző évekhez hasonlóan instrumentális, az utolsó két dalban már Joacim is visszatért, hogy jól megénekeltesse a közönséget.

A Let The Hammer Fall előtt a szokásos „Ki az, aki ma van először HammerFall-koncerten? És ki az, aki volt már többször?” kérdéspár mindegyikére egyforma elánnal jelentkezett az angolt még mindig nem beszélő, de a sör-pálesz kombótól már lelkes közönség, ahogy azt már megszoktam.

A Glory To The Brave-et Joacim telefonok ezreinek fényénél énekelte, majd bemutatta a zenekart, a cérnavékony Oscart valahogy úgy jellemezte, amit magyarban úgy mondanánk, 40 kiló vasággyal együtt. Ezután nagy karlengetések közepette elnyomták a Sweden Rockot, ami az egyórás főműsoridő utolsó dala volt.

A ráadás egy számmal bővült a tavalyihoz képest, a Hammer High és a Hearts On Fire közé bekerült a Hector’s Hymn, és ez előtt hangzott el az ominózus mondat. Miután Cans többször bepróbálkozott, hogy milyen jó újra itt… Magyarországon, itt… ebben a városban, végül bevallotta, „nagyon jó itt lenni, ebben a szép városban, aminek a nevét nem tudom kimondani.”

A Hearts On Fire végén a túlontúl elnyújtott lezárás alatt az énekes tüntetőleg lefeküdt az emelvényre és ásítozva várta a koncert végét, ami 21:22-kor jött el, 82 perc játékidőt követően.

Brotherhood / Any Means Necessary / The Metal Age / Hammer Of Dawn / Blood Bound / Renegade / No Son Of Odin / Last Man Standing / ’Crimson Thunder’-egyveleg / Let The Hammer Fall / Glory To The Brave / (We Make) Sweden Rock // Hammer High / Hector’s Hymn / Hearts On Fire

A Helloween öt perc késéssel ugyan, de a már tavaly is látott videófallal köszönt ránk este 10 után, és rögtön a Skyfall klipjével – és persze magával a 12 perces monstre dallal élőben –, amivel kellőképpen feladták a leckét a közönségnek.

Persze a rajongókkal nem lehet egykönnyen kibabrálni, az új lemez legkomplexebb alkotásával is képben voltak. Hát még az Eagle Fly Free és a Future World kettősével, amelyek refrénje aztán a belvárosig visszhangzott.

Kai Hansen percei jöttek, aki eddigre megvált „amerikás”, csillagos-sávos kalapjától, de nem vált meg a közönségre kikacsintó gitárjától. A ‘Helloween’ EP és a ‘Walls Of Jericho’ dalaiból összegyúrt egyvelege azoknak volt igazi örömforrás, akik a kezdetektől a zenekar rajongói voltak, jómagam csak a ‘Keeper’-lemezektől és Michael Kiske érkezésétől kattantam rájuk.

Kiske pedig most is leénekelte a csillagokat az égről, a másik énekes, Andi Deris pedig – miközben igyekezett felnőni hozzá hangilag – frontemberként jeleskedett, ebben viszont magasan lepipálta a másik vokalistát.

A Forever And One-hoz behoztak 2 bárszéket a két tenornak, amit a 2. refrén után maga Kiske vitt ki, miközben Deris a nézőket vezényelte. Ebből is látszott, hogy míg az egyik jobban tud bánni a hangjával, addig a másik jobban tud bánni a közönséggel, azaz jól kiegészítik egymást.

Sascha Gerstner percei jöttek, bár ezúttal nem tudtam ráhangolódni a gitárszólójára, amellyel felvezette a Best Time-ot. Ezt a dalt ő írta az új lemezre, és erős stílusbeli hasonlóságot mutat az I Want Outtal. De persze a Dr. Steinre mégis nagyobbat tombolt a tömeg.

Az első ráadásban jött a meglepetésdal, a tavaly hiányolt Perfect Gentleman, majd a 18 percben előadott teljes Keeper Of The Seven Keys, melynek végén egyenként vonultak ki a zenészek a színpadról.

A második ráadás Dani Löble dobszólójával indult, ez viszont jól sikerült. Emlékszem, amikor 2018-ban ugyanitt láttam először a héttagúvá duzzadt együttest, lélekben egy nyolcadik is ott volt a színpadon, Ingo Schwichtenberg dobszólója felvételről ment, vele párbajozott élőben Dani. Most önállóan is hozta a szintet, és nem volt idegesítő, mint a Szigeten, amikor a Judas Priest előtt egy rövidített műsorban időhúzásnak tetszett.

És persze a végén az elmaradhatatlan I Want Out, közönségénekeltetéssel, narancs színű lufikkal és konfettiesővel, ami olyan sűrű volt, hogy egy percig szinte nem is láttam a színpadot.

Markus Grosskopf páncélsisakban jött be a második ráadásra, Weiki – Michael Weikath – pedig, akinek régen végig ott lógott a cigi a szájában, majd egyre ritkábban gyújtott rá az újraegyesülés óta, most úgy játszotta végig a bő két órát, hogy nem láttam cigarettát a közelében sem. Ellenben a bagó helyét a mosoly vette át a szája sarkában.

Éjfél után 10 perccel fejezték be az előadást. Most aztán törhetem a fejem, melyik volt az eddigi legjobb. De én azt mondom, mindig az utolsó!

Skyfall / Eagle Fly Free / Mass Pollution / Future World / Power / Save Us / Walls Of Jericho (Playback) – Metal Invaders – Victim Of Fate – Gorgar – Ride The Sky – Heavy Metal (Is The Law) / Forever And One (Neverland) / gitárszóló (Sascha) / Best Time / Dr. Stein / How Many Tears // Perfect Gentleman / Keeper Of The Seven Keys /// dobszóló / I Want Out

Gondoltuk, mivel csúszott a befejezés, a Korda-Balázs-show (bocsánat, én így hívom Korda Gyuri bácsi és Balázs Klári párosát) már úgyis megy, de meglepetésünkre még állandó „előzenekaruk”, Csonka Pici Ding-Dong-ozott. Majd pár perc szünet után egy videóval indult az élő műsor, melyből kiderült, hogy újonnan szerződtetett menedzserük igen jól végzi a dolgát, mert Gyuri bácsit Liszt Feri bácsi szponzorálja.

Már az meglepett, hogy nem playback zenére énekelnek, hanem valódi zenekar van a hátuk mögött, az pedig egyenesen elképesztő, hogy a 85. évében járó Korda Györgynek még mindig mekkora hangja van! A műsorban aztán minden korszakból szóltak dalok, a Gyöngéden ölelj át és ringass, szerelem még apám kedvence volt, én a ’Keresztapa’ filmben csodálkoztam rá a dallamára.

De a Kaoma Lambadája idején már csajoztam ezerrel, ezt Klárika énekelte, akinek szintén nincs rossz hangja, de messze nem olyan elsőligás, mint Gyuri bácsié. Az Egy dunaparti csónakházbant pedig a ‘Pappa pia’ filmből ismerheti a fiatalabb generáció.

De persze mindenki a Reptérre várt, amit meg is kaptak rögtön a műsor első harmadában. Ez a fajta tombolás, amit fesztiválokon látni lehet az idős művész produkciójára, kicsit az Uhrin Benedek-jelenségre hajaz, bár el kell ismerni, ez nem ugyanaz a minőség, sem az előadás, sem a dalok színvonalában, hogy mást ne mondjak, maga a Reptér egy Máté Péter-dal. Hajnali egy körül hazafelé vettük az irányt, de az ott maradottaktól hallottuk, hogy a műsor végén még egyszer előadták legnagyobb slágerüket.

Nem könnyű szó egy külföldinek a Székesfehérvár, dupla mássalhangzó és ékezetes magánhangzók tömkelege is van benne. De nekünk elég, ha csak annyit megtanulnak, FEZEN, és legközelebb is megcélozzák a rendezvényt, ami még mindig igyekszik megtartani rockfesztivál jellegét és megpróbál évről évre olyan neveket elhozni, mint a HammerFall vagy a Helloween, akikért érdemes ideutazni.

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan és Csiki László
Köszönet a lehetőségért a FEZEN Fesztiválnak!