Kell ahhoz egyfajta pimasz magabiztosság, hogy valaki az új lemez 12 perces eposzával nyisson egy koncertet és a klasszikus Keeper Of The Seven Keys közel húszperces – korábban csak részletekben megvillantott – végigjátszásával fejezze be a show-t. A Helloween megtette ezt, a hardcore rajongók nagy örömére, a HammerFall viszont jól megalapozta a hangulatot ehhez egy populáris „besztof”-műsorral.

Nem vagyok normális, hogy koncert előtt 1 nappal megyek fogat húzatni – igaz, ezt nem hobbiból csinálja az ember, de lehet, hogy 2 napot még kibírtam volna –, így fájdalomcsillapítókkal teletömve még a barátaimat is alig ismertem fel a gyülekező közönség soraiban. Úgy tűnik, jó sok kiemelt állóhelyet adtak el, mert egész hátul volt a kordon a pálya hosszú oldalán felállított színpad előtt. Vagy lehet, hogy csak a hosszan előrenyúló kifutó miatt volt így, mindenesetre elég messze álltam a színpadtól várakozásaimhoz képest. A HammerFall az előzetes kiírással szemben negyedórás késéssel, háromnegyed nyolckor kezdett, a Helloween meg újabb negyedórát rádobott még, így rájuk háromnegyed tízig kellett várni. De megérte!

Pedig nehezen indult be a műsor, a HammerFall első három száma alatt olyan volt a hangminőség, amit mi, öregek csak Sokol rádió hangzásnak hívunk. A dob meg basszus elnyomott mindent, Joacim Cans éneke sem nagyon hallatszott – néha meg túl visszhangosra sikeredett, látszott, hogy próbálják beállítani a tutit, kevés sikerrel –, így nem nagyon lehetett bólogatni az új lemez egyébként kitűnő dalára, a Brotherhoodra, és a kifutó végén Pontus Norgren és Oscar Dronjak is szinte némán nyomta az ikergitárszólót.

Hol jobb, hol rosszabb volt a hang az Any Means Necessary és a The Metal Age alatt is, aztán az új lemez címadójára, a Hammer Of Dawnra mintha varázsütésre megjavult volna. Meg is jegyeztem, hogy a fotósok hibásak a rossz hangzásért. Mert ugye arénakoncerteken az első három számban lehet csak fotózni, utána kiterelik őket a fotósárokból, és ezzel épp egy időben javult meg a hangzás. Hát nem logikus? (Vitz vót!)

A színpadkép bal oldalán egy HammerFall pajzs volt, közepén világító H betűvel, jobboldalt pedig a múltkor a dobos mögé pakolt világító kalapácsfej, mögöttük pedig az új lemez borítója egy óriási molinón. Mivel ezen a turnén előzenekar státuszban játszottak, ennél több nem jutott nekik, de szerintem főzenekarként sem szoktak több elemet használni. Viszont az Iron Maiden Eddie-jéhez hasonlóan ikonius Hector a kalapácsával ezúttal kimaradt a színpadi szereplők közül.

A Hammer Of Dawn is jó szám – ráadásul a Brotherhoodhoz hasonlóan klipes nóta, így már ismerheti az is, akinek még nincs meg az új lemez –, de a folytatásban a Blood Bound és a legutóbbi turnéról hiányolt Renegade aztán végre felpörgette a közönséget.

A harmadik új dal, a Venerate Me előtt Cans egy hosszabb előadást tartott annak tartalmáról, a mély értelmű szöveg azzal a ténnyel foglalkozik, hogy kétszer halunk meg: Először akkor, amikor az utolsó lélegzetünket vesszük, másodszor pedig akkor, amikor valaki utoljára mondja ki a nevünket. A dal vége felé összeálltak négyen a szokásos Judas Priest-féle közös bólogatásra is.

A Last Man Standingben is nagyon megénekeltették a közönséget, utána viszont jött a szokásos „instrumentális egyveleg”, ami már az előző turnén sem volt teljesen instrumentális. Bő kabátját levéve Cans visszatért, hogy a ‘Crimson Thunder’ címadójának és a Riders Of The Stormnak a refrénjét a közönséggel együtt énekelje.

A Let The Hammer Fall előtt Cans eljátszotta a szokásos „Ki van ma először HammerFall-koncerten? És ki az, aki már volt többször? És ki tudja, mit kell mondani, amikor én azt mondom, »Hammer«?” műsorát, majd annak rendje és módja szerint le is csapatta a közönséggel a magas labdát a dalban: „Fall!” Oscar pedig elővette a kalapács alakú gitárját a nótához.

A ritmusszekció tette a dolgát, ahogy kell, már megszoktuk, hogy Fredrik Larsson fiatalosan körberohangálja a színpadot játék közben, és Jason Voorhees hokimaszkját is David Wallin dobszerkójának elején. Oscar is sokat mozgott és látványosan gitározott, Pontus kevesebb energiát fektetett a lábmunkába, annál többet a gitárjátékba.

A gyönyörű ballada, a Glory To The Brave utolsó versszakát Joacim a kifutó elején letérdelve énekelte. A végén hosszú lezárás és a tagok bemutatása előzte meg a záró dalt, a Sweden Rockot.

A ráadásban az Over The Hills And Far Away dobtémájára írt újkori sláger, a Hammer High, és a klasszikus Hearts On Fire zárta a 75 perces műsort.

Brotherhood / Any Means Necessary / The Metal Age / Hammer Of Dawn / Blood Bound / Renegade / Venerate Me / Last Man Standing / Crimson Thunder egyveleg / Let The Hammer Fall / Glory To The Brave / (We Make) Sweden Rock // Hammer High / Hearts On Fire

2018-ban a FEZEN-en már láttam az egyesült tökfejeket, igaz, akkor a Pumpkins United volt az egyetlen új daluk, ami azóta ki is kopott a programból, átadta helyét az új lemez dalainak. Melyek közül elsőként a Skyfall szólalt meg, Hansen intrója, az Orbit playbackről vezette be a dalt. A 12 perces tétel az új lemez csúcspontja volt, de nem vártam, hogy ezzel kezdenek. A kivetítőn az animációs klip képei vonultak fel, melybe időnként bevetítették az élő színpadkép egy-egy darabját.

A legutóbbi koncerthez képest a videókban nagy változás állt be: a kamerák csak a fotós árokból vették a zenészeket, ezáltal gyengébb minőségű élő felvételek kerültek a háttérfalra, kárpótlásul viszont az animációk száma lényegesen megnőtt, és ezek tényleg profik voltak.

Kiindulópontként a Skyfallban Michael Kiske a bal oldali emelvényen énekelt, Andi Deris pedig a dobtól jobbra. Aztán persze befutották a színpadot, mint a jó focisták a pályát. De miközben folyton le-fölmentek a színpadra, cserélgetve egymást, rendre számítani lehetett rá, hogy Kiske vörös bőrdzsekije baloldalt bukkan fel, míg Deris a fekete sarokban a jobb szélen.

A gitárosoknak is megvolt a pontos helyük – már csak a „lövészárok-kamerák” miatt is – Sascha Gerstner volt a balszélső, Michael Weikath a jobbszélső, Kai Hansen pedig a középcsatár. És persze rendre kihasználták a kifutó adta lehetőségeket is, már a másodikként felcsendülő Eagle Fly Freeben ott volt mindhárom gitáros a kinyúló alakzat legelőkelőbb pontján, ahol szintén várta őket egy alulnézeti kamera.

Kiske egyedül énekelte a klasszikust, majd Deris jött be a Mass Pollution című dallal, ami egy ökölrázós téma, a címadó sort igazi csordavokálként üvöltötte a tömeg a refrénben. Deris idejében megszokhattuk, hogy a Future World az egyik ráadásnóta – sőt, így volt ez még a FEZEN-en is –, szeret sokat beszélni benne, a Szigeten talán túl sokat is… Mindenesetre, hogy ennek elejét vegyék, átkerült a koncert első harmadába, így biztosítva az egy új – egy régi egyensúlyt. Az egykori legendás gitárduó, Kai és Weiki nyomta az ikergitárszólót a dalban.

A „hátvédek”, azaz a ritmusszekció, Markus Grosskopf basszusgitáros, aki Steve Harris módjára berohangálta a színpad minden egyes négyzetcentiméterét, és Dani Löble, aki egy hatalmas világító töklámpás közepén dobolt. Belőle nem sokat láttunk, csak ha néha kikerült a videófalra – ezek szerint mégis volt kamera az árkon kívül is.

Az új dalokat egy időre hanyagolva, de folytatódott a váltott éneklés, Kiske a Save Usszal jött – mely szintén egyfajta kuriózum, csak az amerikai LP verzión volt rajta annak idején –, Deris pedig a ‘Master Of The Rings’ egyik dalával, a Where The Rain Growsszal tért vissza, aztán pedig jöttek a harmadik énekes – Kai Hansen – percei. A Walls Of Jericho playback intrója vezette fel az első lemez egyvelegét, mely hasonló volt a négy évvel ezelőttihez, de mégsem ugyanaz. A Starlight és a Judas helyén a Metal Invaders – Victim Of Fate – Gorgar hármas szerepelt, a videón az Iron Maiden Eddie-jére emlékeztető Gorgarral, aki hol menekült, hol flipperezett, hol szentté avatták, a Ride The Sky és a Heavy Metal (Is The Law) maradt, utóbbiban mindhárman elnyomhatták szólójukat.

A Forever And One (Neverland) balladában Kiske és Deris gyönyörű duettjét élvezhettük, majd jött a nálunk debütáló Angels az új albumról. A turné elején járunk még, próbálgatják, melyik dal működik. Korábban az angoloknál a Straight Out Of Hell szerepelt a helyén. Én jobban örültem volna neki, annak idején éppen az Angels miatt vontam le egy fél pontot a majdnem tökéletes alkotásból. Nem gondoltam, hogy pont ezt teszik műsorra.

Ami utána jött, a Best Time, na, az igen! Az I Want Out lüktetésű dal az új lemez igazi slágere, előtte Sascha nyomott egy Michael Schenker Courvoisier Concertója ihlette gitárintrót, pazar volt! A Dr. Stein igazi örömzenélés 2 énekessel és 3 gitáros szólójával, majd a How Many Tearsszel zárták a főműsort. Itt aztán volt minden, külön-külön szólók, hármasiker-gitárszóló, torzítatlan szólórészek mindhármuktól. Másfél óránál jártunk, de még korántsem volt vége!

A ráadásban ritkán szoktak balladát elővenni, ezt is megtették, az A Tale That Wasn’t Rightban Kiske brillírozott, Deris a második versszaknál jött be, de aztán újra kiment. Ez a dal nem az ő kalibere. Ő a Powerrel pörgette fel a ritmust, hogy aztán előadják a teljes Keeper Of The Seven Keyst, melyből korábban mindig csak részleteket játszottak, most először hallottam végigjátszani élőben. A végén Sascha akkordbontásai alatt egyenként mentek ki a bemutatott zenészek, ezzel az aktussal majd 20 percesre nyúlt az egyébként sem rövid eposz. Csak ez, és a nyitó Skyfall fél órát vett el a műsoridőből, és a kocarajongók háboroghattak, hogy mennyi jó számot lehetett volna még játszani ez idő alatt (hogy mást ne mondjak, a Perfect Gentleman és a Sole Survivor is kimaradt a múltkori műsorból), de azt hiszem, az igazi rajongóknak – és itt szerintem ők voltak többen – igazi ajándék volt ez a 30 perc.

És a ráadás ráadásában jött az I Want Out, hatalmas közönségénekeltető show-val, a nézők egyik felét Deris daloltatta, a másik felének Kiske vezényelte az „I want out” bemondást. Félidőben térfélcsere. Ezt egy kicsit túltolták, de ekkor már ez senkit nem érdekelt. Hatalmas örömünnep lezárása volt ez a dal, egy 130 perces örömünnepé.

Skyfall / Eagle Fly Free / Mass Pollution / Future World / Save Us / Where The Rain Grows / Walls Of Jericho (Playback) – Metal Invaders – Victim Of Fate – Gorgar – Ride The Sky – Heavy Metal (Is The Law) / Forever And One (Neverland) / Angels / Best Time / Dr. Stein / How Many Tears // A Tale That Wasn’t Right / Power / Keeper Of The Seven Keys /// I Want Out

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Köszönet a lehetőségért a Livesoundnak!