Steve Lukather - Joseph Williams

A két rosszéletű, Lukács Pisti és Villám Józsi újra a városban. Korábban is voltak már közös balhéik, mint az össznépi nagy totózás, melynek során több millió embertől csikartak ki pénzt CD- és DVD-lemezek, valamint koncertjegyek vásárlása céljából, most viszont mindkettő önálló stiklibe kezdett.

Joseph Williams - Denizen Tenant

Én Villám Józsi (Joseph Williams) csapatának útját követtem, aki családi vállalkozásban kezdett magánakcióba. Nemcsak két lánya (Ray Williams és Hannah Ruick, utóbbi nagyanyja vezetéknevét vette fel, hogy ne nyomassza a Williams családi név) dalolta végig útját, de volt, hogy lépteik ütemét Joe testvére, Mark T. Williams irányította. Unokahúga, Barbara Gruska dalszerzőként és ritmusfelelősként is részt vett a kirándulásban, akinek apja, Jay Gruska pedig a helyi kocsma bárzongoristájaként csapódott hozzájuk. A korábbi totózó brancsból is többen besegítettek egy-egy dalban, elsősorban persze a jóbarát Steve Lukather, de David Paich, Simon Phillips, Leland Sklar, Nathan East neve is feltűnik időnként a társaságban, Lenny Castro pedig szinte az egyetlen állandó szereplő a produkcióban.

A zene pedig nyugodt, filmzeneszerű hangulatot sugároz, kicsit eklektikus, hála a sok zeneszerzőnek, messze nem egysíkú a muzsika. Mindjárt itt a Liberty Man, ahol kilóg a lóláb, hogy Paich-szerzemény, olyan nekem, mintha a Mushangába becsempésztek volna egy-két felütést a Rosannából, és mindezt I Will Remember-hangulatban adták volna elő – természetesen Simon Phillips dobképleteivel megbolondítva. A másik nagy kedvenc a Wilma Fingadoux, melyet fiatalon elhunyt édesanyjához írt. „A Wilma Fingadoux a legújabb a zenei üzenetek, dalok és versek hosszú sorában, melyeket anyámnak írtam, aki meghalt 41 éves korában. 13 éves voltam akkor. Ez a dal a visszatükröződése annak a fájdalmas, mégis csodálatos helynek az emlékezetemben, ahol beszélgethetek vele. Lányaim, Hannah Ruick és Ray Williams szintén velem énekelnek a dalban. A hangjuk, a jelenlétük olyan büszkévé tesz. És így nekem is könnyebb, mert ezen a módon ők is úgy beszélhetnek vele a zenén keresztül, ahogy én szoktam. Anyámnak szarkasztikus humora volt. A dal címe az egyik kedvenc viccem poénja, amit elmesélt… Ő tanított meg, hogyan érezzem magam legbelül mindig vidáman! Ez a dalszöveg az én nyílt levelem hozzá. Hiányzol, mama!” – mesélte Joe. Erről a dalról Phil Collins In The Air Tonightja jut eszembe, vagy Peter Gabriel Don’t Give Upja, ugyanolyan lágy dallamú, dob- és szintetizátorprogramokkal teli dal, de belemászik az ember fülébe, mint a sivatagi skorpió. Azóta is ezt dúdolgatom.

Ha már Peter Gabriel szóba került, az említett Don’t Give Upot is feldolgozták, Joe két lánya itt is szerepel, Hannah Kate Bush szólamát kapta meg a dalban, Ray megmaradt a háttérvokálnál. Mondják, hogy nem érdemes feldolgozást csinálni, csak ha hozzá tudsz adni valami pluszt. Mondhatni, Joe nagyot alkotott ebben, mert az eredeti 3/4-es keringőritmusát áttette bluesba, ami 8/8-ados zene, csak a triolák teszik hármas osztatúvá. Ez számomra legalább olyan katartikus élmény volt, mint legutóbb Wolf Hoffmann dúrból mollba átírt Örömóda-dallama, még ha Joe azt is mondta róla, hogy „Peter Gabriel eredetije mindig a legjobb lesz.” Van egy másik feldolgozás is a lemezen, melyben Luke nemcsak gitározik, de énekel is, meg is lepett, „Joe hangja de megváltozott!” felkiáltással hallgattam először a dalt. Aztán a refrénnél belép a főhős és onnantól duettben éneklik, akárcsak a Beatle-fiúk, John és Paul. És ebben végre nincs semmi dobprogram, csak Lenny Castro zajkeltő szerei!

Említettem már, hogy Simon Phillips dobolt a Liberty Manben? Nos, van egy The Dream című dal is a programban, talán az egyetlen tempósabb a sok mélázás közt – igazi rádiósláger lehet olyan vidékeken, ahol 30 évnél fiatalabb rockszám is szerepelhet a rádiókban –, ebben egy újabb családtag, Joe bátyja, Mark T. Williams dobol. Őt jól értesültek az Air Supply, illetve a Billy Sherwood és az Unruly Child zenészei által összehozott World Trade környékén látták feltűnni. A Paul Gordonnal írt dal (Remember Her) a Toto progresszívebb korszakára emlékeztet és nem mellesleg három gitáros van benne, mint az Iron Maidenben! Aztán itt van még a Black Dahlia, mely ugyan nem terem a sivatagban (olyannyira nem, hogy ez az 1947-ben meggyilkolt Elizabeth Short gúnyneve, melyet a lapok aggattak rá), viszont az unokahugica, Barbara Gruska dobol benne. Ő egyébként nem szívességből került a dobok mögé „Próbáld meg, lányom!” unszolásra, a testvérével, Ethannel játszik The Belle Brigade nevű duóban, ahol nemcsak dobol, de gitározik is az ének mellett. Elvégre ez egy zenészdinasztia! Ja, és persze – bár ezt a dalt Jay Gruska írta – David Paich hammondozik benne. Kicsit Queen-utóíze is van a Body Language-időkből, elsősorban Nathan East basszusfutamainak köszönhetően.

Az első kislemez volt az albumról a nyitó Never Saw You Coming, sötét tónusú zene, Joe megmutatja benne teljes hangterjedelmét, mély hangja teljesen elképesztő távlatokat ad a dalnak, kicsit a Manfred Mann Don’t Kill It Carolja jutott eszembe róla, de ott ketten hozzák a mély és magas hangokat, amit itt Joe egyedül is lazán megold. Ennél nehezebb befogadni a címadó szerzeményt, egy eklektikus, csapongó, jazzbe át-átcsapó dalt, pont annyira fura, amilyen a címe. A Mistress Winter’s Jump ugyanannak a szerzőnek (Steven Overton) egy sokkal letisztultabb dala, egy ír kocsmadal hangulatú melódia, melyet a hangszerelés persze messze repít az ír kocsmák világától. És a World Broken pedig újra az első dal szerzőjének, Barry Bregmannek a dala, Joe alapos átiratában, kicsit misztikus kezdéssel, mint Madonna ‘Ray Of Light’ lemezének intrója, a Drowned World, de a refréntől aztán beindul a dal. Ez a két legrégebbi nóta, három éven át puhította nyereg alatt az énekes, mire ilyenné lett, és ezek foglalják keretbe az albumot.

A másik ürgéről (Steve Lukather) csak annyit tudok, hogy ő is megcsinálta a maga balhéját (lemezét), melyen Joseph nagyrészt a háttérben maradt, mármint vokálügyileg. Egyedül az első kislemezdalban (Run To Me) dobta be magát, de ott aztán nagyon. Nemcsak hogy a bridge-et énekli a szóló előtt, de a dal hangszerelésében is oroszlánrésze volt. (CsiGabiGa)

Steve Lukather - Joseph Williams

Steve Lukather - Found The Sun Again

Nyolc évet kellett várni, hogy megjelenjen a nyolcadik Steve Lukather-szólóabum. Az ezt megelőző ’Transition’ időzítése nem volt ideális anno, mert a kiadása idején már beindult az újjáéledő Toto mögött az üzleti gépezet. A nagybeteg Mike Porcaro anyagi támogatására gründolt ’Mike Porcaro Honor Tour’ olyan váratlan sikereket hozott, hogy évekig tartó világ körüli turnézás lett belőle, új stúdió- és koncertlemezek, válogatások, elfeledett régi anyagok jelentek meg a hullámot meglovagolva. Mára viszont a dolog kifulladni látszik, a Toto név használati jogáért perre mentek a vélt vagy valós érintettek, Toto jegelve, ami pedig a banda zenei örökségének a továbbvitelét illeti, egy nagy beharangozáson és egy online koncerten kívül másról nem hallani.

Eljött az idő, hogy a járványhelyzet miatti bezártságot kihasználva Luke olyan anyagot adjon ki, ami csak az ő neve alatt fut és nem kell senkivel egyeztetni a dúrokat és a mollokat. Persze ez így csak féligazság, mert nem ment át magányos gitárhősbe, először is azonos napra időzített lemezkiadást ötleteltek ki Joseph Williamsszel – akivel ugyan megszakításokkal, de 35 éve tolja a Toto szekerét, mára ő az „egyetlen másik” hivatalos zenekari tag –, azonos a kiadó, az albumok grafikai megjelenése, és kölcsönösen közreműködnek egymás anyagain szerzőként, zenészként és énekesként. Aztán meg ismét olyan felsőligás csapattal vette körül magát a stúdióban, amire érdemes odafigyelni. David Paich (Toto), Jeff Babko, aki rendszeresen felbukkan Luke és mindenféle fúziós muzsikában utazó más sztárok környékén, a 2000-es európai Toto-turnén ő ugrott be az átmenetileg visszavonuló David Paich helyett, ő lépett színpadra a PeCsában is. Az egyik basszer a Toto-pótló The Dogz Of Ozból ismert John Pierce, a másik pedig Jorgen Carlsson (Gov’t Mule), vele a Nerve Bundle nevű alkalmi fúziós formációban is játszik Luke, Gregg Bissonette-tel pedig együtt nyomják 2012 óta Ringo Starr All-Starr Bandjében, nem mellékesen Ringo is közreműködik az albumon.

A HR-beszámoló után következzen a zene, amely nyolc év után kisebb matematikai csalódást okozva mindössze 25 perc saját anyagot jelent, ez a lemeznek pont a fele, amelyet Luke közösen jegyez Joseph Williamsszel, Jeff Babkóval, David Paich-csel, és azzal a Stan Lynch-csel, aki amellett, hogy 18 évig volt Tom Petty főállású dobos-énekese, több száz albumon közreműködik többféle minőségben, de szerzőként és/vagy vokalistaként ott van Luke három szólóalbumán és olyan Toto-lemezeken, mint a ’Kingdom Of Desire’, a ’Tambu’ és a ’Mindfields’. Luke a stúdiózás élményeit taglaló riportjában elmondta, hogy naponta egy dalt vettek fel, ami alig hihető ilyen sokrétegű muzsika esetében, de azt hiszem, hogy a stúdióidő tarifája elég komoly motivációs tényező lehet. Az album legnagyobb erénye, hogy Luke zenei fantáziával teli riffjei, virtuóz gitárjátéka, dúdolható futamai védjegyként felismerhetőek ezen az anyagon is, a másik, hogy az idő múlása jót tett karcos énekhangjának, ez az együttállás hibátlanul működik.

Mindössze nyolc dalról van szó, belefér, hogy egyesével végigmenjünk az albumon. Az Along For The Ride Luke bármelyik szólólemezén helyet kaphatna, ebben a szerepben indításnak tökéletes, jelzi, hogy ki fordult be a sarkon, de ez minden. A Who Won’t Get Fooled Againjéből történő részlet-átemelés zeneileg illik ugyan a képbe, de elsőre nem volt világos a húzás célja, viszont a két dal üzenetének van közös – és személyes vonatkozású – keresztmetszete, ha a szövegekben kicsit elmerülünk. A Serpent Soul bluesy hangulata és Toto-jegyei a Jammin’ With Jesust idézik 2008-ból.

És akkor jön a Traffic 1971-es dala, a Low Spark Of High Heeled Boys. Steve Winwood és Jim Capaldi prog-jazz-fusion remekműve az eredeti fúvósszekció kiiktatásával kapott új ruhát úgy, hogy a dal eredeti hozzáállása nem változott meg. Világosan látszik, hogy az ős-Toto gyökerei hová nyúlnak le, Luke hangja is jobban áll a dalnak, mint Winwoodé, meg a gitárjáték is pazar, de nekem ez nem az a fajta átirat, ami indokolt egy Lukather-szólólemezen. Szívesen hallgatok ilyet egy koncertjén, egy koncertalbumán, de nem egy nyolc évig várt albumon. Az első saját erős csúcspont az instrumentális Journey Through, ami egy ’Santamental’-hangulatba oltott Song For Jeff, szárnyaló dal a maga komorságában. Az Eagles-gitáros Joe Walsh 1974-es (első) szólólemezéről származó Welcome To The Clubbal viszont tényleg nem tudok mit kezdeni, mert ez egy frankó dal, csak most éppen nem Walsh énekli, kicsit más a gitárjáték megközelítése, ez felejthető tisztelgés, nem több. A második – és sajnos utolsó – saját erős csúcspont a címadó I Found The Sun Again, amelyet Luke a szerelmének írt, a pszichedelikusan lebegő dallamok az I Will Remember érzelmi reciprokát jelentik nekem, a hozzá készült klip meg valóságos acid trip.

A lemez utolsó saját dala az elsőként beharangozott, szertelen Run To Me, ami a tingli-tangliságával kilóg ebből az alapvetően komoly zenei környezetből az 1962-es Beatlest idéző hangulatával, inkább lenne helye egy Ringo Starr-albumon. Ja, hogy az öreg is felbukkan a dalban? Bocsi!

A lemez legmélyebben szántó tétele Robin Trower 1974-es blues-rock Bridge Of Sighsa a maga Pink Floydot sejtető, málházós kezdésével, amiből kibontakozik egy elképesztő szóló David Paich Hammond-ágyán, meg azért elrejtett Luke ebben egy háromperces gitár-agymenést, ebben azért ott van a plusz, zárás pipa!

Nagy rajongója vagyok Steve Lukathernek, éppen ezért kell, hogy az átlagnál kritikusabb legyek vele szemben. Az album remek, sokat fogom hallgatni az eddigi tíz után is, de nekem az nem elég, hogy nyolc év után kapjak 25 perc saját zenét, meg 3 kedvenc nótát. A 3 kedvenc nóta alig nyújt többet az eredetieknél, a 25 percben pedig nincs meg maradéktalanul a ’Lukather’ kitörni vágyása, a ’Luke’ sötét progressziója vagy a ’Santamental’ fúziós borulata.

Ahogy Williams hangja előtérbe került a Beatles-szerű Run To Me-ben, ugyanúgy kapott főszerepet Luke a másik Beatles-feldolgozásában, az If I Fellben. De persze a gitárját sem hagyta otthon, több dalban is odateszi magát, legemlékezetesebb azonban, amit a Remember Herben harmadmagával alakít Williams lemezén. (Dzsó)

Összegzés:

A két rosszéletű újra a városban, és Mascot seriff ajtaján már kint is van a képük, épp csak a WANTED felirat hiányzik a fejük fölül. A zene viszont hibátlan, ami nem is csoda, hiszen egyikük Dorothy kiskutyáját vitte táncba Óz történetéből, a másik meg a Star Wars-filmzenék komponistájának a fia.

Pontszám: 7,5

Megjelenés: 2021
Kiadó: The Players Club / Mascot Label Group
Stílus: progresszív dallamos rock
Származás: Amerikai Egyesült Államok

Zenészek:

‘I Found The Sun Again’:

Steve Lukather – ének, gitár
Joseph Williams – vokál, billentyűs hangszerek, szimfonikus- és fúvós hangszerelés
David Paich – billentyűs hangszerek
Jeff Babko – billentyűs hangszerek, hangeffektek
Jorgen Carlsson – basszusgitár
Gregg Bissonette – dobok, tamburin
John Pierce – basszusgitár
Ringo Starr – dobok, tamburin

‘Denizen Tenant’:

Joseph Williams – ének, zongora, szintetizátor, dob-, basszusprogramozás
Steve Lukather – ének, gitár
Lenny Castro – ütőhangszerek
David Paich – Hammond B3
Mike Landau – gitár
Oscar Bugarin – gitár
Steven Overton – gitár, basszusgitár
Leland Sklar – basszusgitár
Nathan East – basszusgitár
Simon Phillips – dobok
Mark T. Williams – dobok
Barbara Gruska – dobok, ütőhangszerek
Jay Gruska – zongora, szintetizátor, dob-, basszusprogramozás
Jeff Babko – Hammond B3
Dylan Ronan – szintetizátor, dob-, basszusprogramozás
Tina Guo – cselló
Steve Tavaglione – trombita
Hannah Ruick – ének, vokál
Judy Boots – ének
Ray Williams – vokál
Weston Wilson – vokál

Dalcímek:

‘I Found The Sun Again’:

  1. Along For The Ride
  2. Serpent Soul
  3. The Low Spark Of High Heeled Boys
  4. Journey Through
  5. Welcome To The Club
  6. I Found The Sun Again
  7. Run To Me (feat. Joseph Williams & Ringo Starr)
  8. Bridge Of Sighs

‘Denizen Tenant’:

  1. Never Saw You Coming
  2. Liberty Man
  3. Denizen Tenant
  4. Wilma Fingadoux
  5. Black Dahlia (feat. David Paich)
  6. Don’t Give Up (feat. Hannah Ruick)
  7. The Dream
  8. Remember Her (feat. Steve Lukather)
  9. No Lessons
  10. Mistress Winter’s Jump
  11. If I Fell (feat. Steve Lukather)
  12. World Broken
Megosztás