Steve Lukather – „1972-es zenei megközelítéssel, de 2020-as hangzással”

Luke az ’I Found The Sun Again’ címmel érkező új szólóalbuma kapcsán nyilatkozott egy interjúban nemcsak az új anyagról, hanem az új bandákról, meg Prince-ről is.

 Mit akarsz közvetíteni leginkább a rajongók felé az új lemezen?

 Csak azt akartam megmutatni bármiféle művészi korlátozás nélkül, a legőszintébben, a leginkább kézzelfogható hozzáállással, hogy ki is vagyok én 2020-ban. Évek óta nem csináltam olyat, hogy csak úgy lenyomtam egy-két szólót, ezúttal pont ezt akartam, hogy ne határozzunk meg kereteket, ha egy ötlet jónak tűnik. Márpedig csak jó ötletek születtek, úgyhogy megtartottunk mindent, csak rá kellett énekelni. Ki készít úgy lemezt, hogy elhalkulva végződnek a számok? Nálunk nincsenek ilyen ötlettelenségbe fulladó megoldások! Meg akartam mutatni, hogy másképp is lehet. A megváltozott világban ma már akárki felvehet egy lemezt a saját otthonában is, csak a milliónyi hangmintát kell felhasználni, na ilyet nem szerettem volna! Úgy készüljön ez az album, mintha 1972 lenne, de szóljon úgy, ahogy 2020-ban kell!

 Mostanában mondtad, hogy ez volt életed legérdekesebb lemezfelvétele.

 Tényleg így van. Mikor visszahallgattam az ének nélküli hangszeres felvételt, az már egy kész anyagnak számított. Minden szólómat improvizáltam, sokkal magabiztosabb voltam, másképp álltam hozzá, tudván, hogy most ez a lényeg. Lazán akartam venni az akadályokat, nem bonyolítottam túl, mert nem akartam újravenni semmit. Az volt a fontos, hogy elkapjam a pillanatot, amikor együtt játszunk, és kölcsönösen inspiráljuk egymást. Mindent úgy hagytunk, ahogy elsőre feljátszottuk – az ének kivételével –, néhol hozzátettem még egy gitárszólamot, de csak egy-két dalban. Naponta egy dallal végeztünk, gyorsan ment a dolog, nem húztuk az időt semmilyen döntéssel, nem variáltunk semmin. Szándékosan nem finomítgattuk agyon a felvételeket, arra ott van a Toto az ezernyi szólamával.

 Amikor a finomítgatás elutasításáról beszélsz, akkor nekem rögtön valami White Stripes-szerű lo-fi ugrik be, ami persze nagyon jó minőséget jelent.

 Náluk sokkal kevesebb a zenei tartalom, sokkal markánsabban szólhatnak az egyes sávok, de ők is alkalmaznak technikai trükköket. Sokan mondják, hogy nem csinálnak ilyesmit, csak tudod, furcsa azt hallani valakitől, hogy nem használ pedálokat például, a backstage-ben meg kazalszámra állnak nála az ilyen ketyerék. Persze, nem használ semmit, csak egy kis kompresszort, meg visszhangot, meg hangszermikrofont, én meg csak röhögök az ilyen sz.rságokon.

 Egy dal per napról beszéltél, de amit elmondtál, abból nekem nem úgy tűnt, hogy nyolc nap alatt végeztetek a stúdióban.

Nos, pedig röhögve megcsináltuk! Arra gondoltam, hogy milyen keményen dolgoztunk, és közben mennyi pénzt megspóroltunk a kiadónak. Ez lehetne akár az én pénzem is, b.szki! Viccelődtem vele, hogy csak azért is megcsináljuk, mert ha tudod, hogy 6 hónapod van rá, akkor 6 hónap alatt készülsz el vele. Szóval félretettem mindent, és összehoztunk naponta akkor is egy dalt, ha az egész kib.szott éjszaka ráment. Ilyen a munkamorálom, ha valamit elhatározok, akkor azt meg is csinálom.

 Szerintem ez a sikeres emberek alapvető hozzáállása, de ezt neked nem kellett külön előadni, ugye?

 De igen, kellett, volt pár „erre szerződtünk, csináld meg, de gyorsan”. De nekem ez nem volt megerőltető, bár azért oda kellett tenni magam. Régen is így csináltuk, becuccoltunk egy szobába, és addig játszottunk, amíg el nem készült a felvétel. Azt mondták, milyen ügyesek vagyunk, de szerintem meg csak ilyen jól tudtunk összezárva együtt zenélni. Mostanában mindent külön vesznek fel, idegenkednek attól, hogy egyszerre játsszanak a stúdióban. Lehet, hogy azért, mert nincs stúdiótapasztalatuk, lehet, hogy azért, mert túlságosan törekednek a tökéletességre, és minden zizzenést rögzítenek elejétől a végéig, hogy kézben tartsák a folyamatot. Sokan készítenek ilyen módszerrel kiváló lemezeket, de én nem ezt a vonalat képviselem. Az az igazi, ha mindenki úgy játszik, hogy tudja: megtartjuk a felvételt, és jobb, ha összeszedi magát. Ha esetleg nem voltam elég világos: a legjobb emberekkel dolgozhattam együtt, a névjegytartómban nincsenek pancserek kártyái.

 Találkoztam mostanában sok olyan tech-módszerrel készült albummal, amit emlegettél, de azokból nekem hiányzik a természetesség.

 Jól néznénk ki, ha mindenki elkezdene ugyanúgy szólni, mert ugyanazokat az eszközöket, programokat és megoldásokat alkalmazza! Pedig elég sok azonosság hallható mostanában.  A ’70-es évek zenéit sose fogod összekeverni, mert teljesen különbözőek voltak. Hiába vannak manapság is király riffek és király gitárosok, a produkciók majdnem mind ugyanúgy szólnak.

 Hogy állsz az új zenékkel?

 A fiamnak van egy Levara nevű bandája, tudom, hogy ez hazabeszélésnek tűnik, de tényleg jó, amit csinálnak. Egyfajta keveredése a U2-nak, az Earth Wind & Fire-nek és a Def Leppardnak, van egy kis funkys kikacsintás a rock and rolljukban, ha ennek van így értelme. Ahogy Trev fiam játszik, az nem hasonlítható The Edge-hez [U2], mégis az ő telt akkordjait hallom ki belőle valami furcsa hangolással, nem is tudom, de jó, amit művel, egyáltalán nem hasonlítanak a fogós dalai az enyémekre. Van egy eszméletlen jó énekese, hamarosan jön az albumuk, húszévnyi stúdiótapasztalattal itt az ideje az áttörésnek, szóval örülök a dolognak. Ő hívja fel a figyelmemet új zenékre is, pl. a Muse is így jutott el hozzám, ők nagyon jók. Aztán rácsodálkoztam a Ghostból erre a fura fickóra, teljesen kiakasztott azzal, hogy ő sátánista, mindig van abban valami misztikus, ha valaki ilyet állít, de a zenéjük tényleg érdekes, baromi jól összehozták. Mikor kölyök voltam, Alice Cooper ijesztgette a szülőket, az a mai mércével nézve egészen jámbor dolog, ha viszont látták volna a Marilyn Manson-féléket, na az lett volna nekik az igazán sokkoló! Ha ránézel az első Beatles-albumra, ott van négy rövidhajú öltönyös srác, aki sértette bizonyos emberek érzéseit, na ettől azért elég messzire jutottunk!

 Más. Dolgoztál korábban Prince-szel, hogy emlékszel vissza erre?

 Az már nagyon régen volt, igazából azt se tudtam, hogy ki ő. 1977-ben James Newton Howard producerrel dolgoztam Valerie Carter ‘Wild Child’ lemezén, ő emlegette, hogy itt van valami új fiú, aki egy zseni Minneapolisból, és Prince-nek hívják. Kiakasztott, hogy Jesszus, micsoda önbizalom kell ahhoz, hogy valaki így nevezze el magát, akkor még nem tudtam, hogy ez az igazi neve. Nem nagyon szólt hozzám, csak ült ott szemben a nagy hangszórókkal, nem is igazán láttam, csak néha felbukkant a feje, meresztette rám a szemét, aztán megint eltűnt, elég furcsa volt az egész. Aztán nagy rajongója lettem, láttam egyszer a Sunset Soundban 1984-ben, amikor a ’Purple Rain’-t keverte, én meg épp ott stúdióztam, de mind a ketten nagyon elfoglaltak voltunk. Alkalmanként összefutottunk, elhangzott egy „hogy, s mint”, meg néhány elismerő szó, de sose lógtunk együtt. Tényleg nagy rajongója voltam, de az igazat megvallva nagy kutyaütő volt. Meg nagyszerű gitáros. Meg nagyszerű mindenben.