Ez a koncert is sokat csúszott az évek alatt, sőt még az előzenekarok kiléte is teljesen megváltozott. Bevallom, én örültem a változásnak, mivel a Beast In Black zenekart az új lemezzel még nem láttam. A Nightwisht volt szerencsém nyáron megtekinteni a FEZEN25 fesztiválon és jó volt a koncert, de egy saját buli teljesen más. Igaz, az előjelek nem voltak éppen pozitívak, de erről majd később.
Pár hete egy haverom átküldött egy videót azzal a felkiáltással, hogy én szeretem a „beteg” dolgokat. Tényleg beteg volt a Turmion Kätilöt klipje, de a zene felkeltette érdeklődésemet. Csak később esett le, hogy én őket fogom látni még az év folyamán, most ennek is eljött az ideje.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
A kezdésre már egész sokan összegyűltek, amikor a kifestett, extrém cuccokba bújt zenekar színpadra lépett. Első blikkre azt hittem, basszusgitárosnak leigazolták Peter Tägtgrent, aki a Lindemann-korszakában nézett ki hasonlóan.
És alaposan belecsaptak az indusztriális műsorukba, zeneileg olyan volt, mintha a Lindemann-projekt muzsikáját finn nyelvre ültették volna át, csak két énekessel, így elég pörgős volt a buli. Piros pont azért, hogy a szintis, DJ-s részeket nem magnóról tolták, hanem RunQ kezei közül kerültek ki az alapok.
A szűkre szabott teret alaposan megtöltötte a banda, a folyamatos mozgásnak köszönhetően elég intenzív volt a koncert. Finnül hörgő bandát sem láttam még, így a szövegre nem kellett figyelnem, elég volt a zenére és a bandára koncentrálnom. Igaza volt a havernak, tényleg nekem való az ilyen beteg zene, mert azt vettem észre, hogy jól szórakozom a finnek produkciója alatt. Persze, azért nem német minőség volt, de a látvánnyal megtámogatva figyelemfelkeltő végeredmény született.
Kell egyfajta picit beteg beállítottság eme zene befogadásához, de nekem megvolt, és elnézve, a közönség nagy része jól szórakozott, az indusztriális témákra beindult a nép. A fő hörgést az MC Raaka Pee és Shag-U páros hozta, de a verzékben vagy a refrénekben szinte mindig beszállt valaki, az instrumentális részek pedig tökéletesek voltak ahhoz, hogy a közönség vagy veszettül tapsoljon vagy ökölrázás kíséretében headbangeljen és „höjjögjön”. Aki kicsit is fogékony az extrém, beteg dolgokra, az fullos műsorral is megnézheti a bandát, február 16-án a Barba Negra Blue Stage deszkáin lesznek láthatók, szerintem én is időt szakítok egy kis finn indusztriál metálra.
Naitu / Verta ja lihaa / Sormenjälki / Isä meidän / Grand Ball / Sikiö
Végre! Ha már az első zenekar nem a minőségi ének miatt volt erős produkció, akkor a soron következő banda amiatt is. Európa metálszcénájának egyik legkülönlegesebb torkával érkezett a Beast In Black!
Őket nem kell itthon bemutatni, részben a bandában zenélő két korábbi Wisdom-tag miatt, akik közül a basszusgitáros Molnár Mátéval hamarosan egy hosszabb interjút olvashattok itt az oldalon a legutóbbi lemez óta eltelt időről, turnékról és vadiúj hangszeréről.
De addig is: jöttek, láttak és győztek! Nagyon vártam, hogy végre a kiválóan sikerült új lemezükből is halljak pár tételt élőben. Többet majd márciusban, amikor önállóan érkeznek egy monstre turné keretén belül a Barba Negra Red Stage színpadára, amelyre rohamtempóban fogynak amúgy a jegyek. Szóval egy nagyon rövid átszerelés után máris színpadon termett az ötösfogat.
Elsőként Atte Palokangas lépett az impozáns motyója mögé. Atte nálam mostanra az európai mezőny első felébe dobolta fel magát, rendkívül látványosan és precízen játszik, de ezt sokan tudják. Róla folyamatosan süt a jókedv, viccel, grimaszokat vág és a mosoly az arcáról levakarhatatlan. Nem mellesleg Mátéval olyan biztos alapot ad a két virtuóz gitáros és az aranytorok alá, hogy nekik „csak” annyi dolguk van, hogy hozzák tudásuk legjavát.
Tavaly jelent meg a ’Dark Connection’ album, amiről élőben még nem hallottam semmit, most mindjárt egy erről érkező témával nyitottak. A Blade Runner kellően megalapozta az este tempóját, a zenészek pedig mindent meg is tettek, hogy a közönség jól szórakozzon, szinte folyamatos mozgásban volt az egész színpad.
Közös pózok, helycserés támadások, gitárharapások, mind alapjai mostanra egy „Fenevad”-koncertnek, és ha más bandától esetleg furcsán is hatnak az ilyen vicces, már-már pozőr dolgok, de nekik nagyon jól áll. De azért ne feledkezzünk meg arról, hogy a Kasperi Heikkinen-Anton Kabanen páros közben olyan dolgokat csalt ki hangszereiből, hogy csak kamilláztunk.
Nálunk talán egy picit könnyebb dolguk van, ami a tenyerükből evést illeti, mivel Anton évekig volt tagja egy magyar bandának, így gyakrabban találkozhatott vele a közönség. Molnár Mátét pedig nem kell bemutatni, a Wisdom még ma is megmozgatja az embereket. Erre akkor eszméltem rá, amikor a Nightwish utáni, bejelentett dedikáláson többen is megemlítették Máténak korábbi zenekarát.
A magyar kötődés nem jelenti alapból, hogy élvezzük a koncertet, de a slágerek magukkal ragadták az embert. Engem a Sweet True Lies hozott tűzbe, és onnantól szinte folyamatos libabőr és mosoly volt az egész program. Mátét régóta ismerem és bevallom, nagyon jó érzés látni egy magyar zenészt, aki olyan sikereket ért el, hogy arénákban lépnek fel, több ezer vagy tízezer ember előtt (másik ilyen libabőr banda az Alestorm). A dalban amúgy az volt a furcsa, hogy a refrénben Máté és Anton vokálozott, szerintem picit effektezett hangon. Ez amúgy az egész bulira igaz volt, ketten folyamatosan vastagították a refréneket.
Yannis Papadopoulos pedig hozta csodálatos hangján a verzéket és tüzelte a közönséget, bár nem nagyon kellett. Az feltűnt, hogy Yannis, ahogy végzett a részével és a hangszeresekre terelődött a figyelem, lelépett a színpadról, átadva a teret a srácoknak. Az új lemez két gigaslágere egymás után kapott helyet a programban, reményeim szerint a márciusi találkozásunkkor a nagy kedvenc, a Hardcore is szerepet kap (és nem kell a klipből ismert robotkutya és ezüst csaj).
A One Night In Tokyo alatt Kasperi és Yannis őrült ugrálásba és táncba kezdett, Kasperi még Angus Young ikonikus ugrálását is prezentálta nekünk. Természetesen a banda legnagyobb slágere nem maradhatott ki a programból, a Blind And Frozen kezdő billentyűfutamaira hangos ováció tört ki és a dal nagy részét Yannisszal együtt énekeltük.
A szinte már kötelező zárótétel előtt azért Máté is szólt hozzánk pár szót, hogy utána belekezdjenek a végső zúzdába. Az End Of The World annyira felpörgeti az embert és kifacsarja a közönség utolsó energiáit is, hogy egy hatalmas adrenalinlökettel búcsúzunk a zenekartól és próbálunk pihenőre térni.
Ami a technikai részt illeti, természetesen nem durrantották be a fények teljes arzenálját a srácoknak, viszont olyan megszólalást kaptak, amit ritkán hallok. Iszonyat jól szólt az egész ott, ahol álltam. De mászkáltam is picit, így több helyről van inputom. Mint ahogy a turné többi állomásán, a Nightwish-koncert után a banda itt is dedikálási és közös fotók készítésének lehetőségével várta a rajongókat, akik jöttek is becsülettel, közel egy órán keresztül állták a sarat a srácok. Mit mondhatnék, március 12-én találkozunk!
Blade Runner / From Hell With Love / Beast In Black / Sweet True Lies / Die By The Blade / Moonlight Rendezvous / One Night In Tokyo / Blind And Frozen / End Of The World
Kettős érzés van bennem a Nightwish-koncerttel kapcsolatban. A nyáron látott nagyon jó show-hoz képest is több helyen további pozitív változást tapasztaltam, sőt volt, aki számomra most volt az eddigi leglenyűgözőbb, de a programmal nagyon nem tudtam kibékülni. De ez legyen az én bajom!
Kezdjük az elején, az intro alatti kis durranások semmik voltak a koncertkezdésként érkező mini tűzijátékhoz képest. Ahogy nyáron, most is egy újlemezes dallal nyitottak, úgy tűnik a Noise jó ideig lesz a koncertek kezdőnótája. Amit nem is bánok, számomra a lemez legjobb tétele.
Floor Jansen mindjárt sokoldalúságát tudja megmutatni benne és kellően gyors részei is vannak, amik felpörgetik az igen szép számban megjelent közönséget. Azt nem mondom, hogy telt ház volt, de nagyon jól nézett ki az aréna tánctere. A színpadkép egy laikus szemével nézve megegyezett a nyáron látottal, a három hatalmas kivetítő alapból is elég fényt varázsolt a színpadra.
Ami pozitív változás volt, hogy a nyáron hiányolt kivetítőből itt kettő is volt, és nagyon jól keverték a rögzített videókat az élő képekkel, amik jópofa effekteket is kaptak. Tetszett, hogy olyan helyre is telepítettek kamerát, ahova alapból nem szoktak, Tuomast félig hátulról és oldalról vették, jól láthatóvá téve, ujjai miként járnak a billentyűkön.
Ha már pozitívum, akkor Jukka Koskinen basszusgitáros színpadi jelenléte is jó irányba változott, nyáron még nagyon elveszettnek éreztem, úgy látszik, kellett a sok koncert, hogy összerázódjon a tagokkal. Headbangelt, mosolygott és egy alkalommal a színpad elejére állva tapsoltatta meg a közönséget. Oké, nálam nem tudja teljesen kitölteni a Marko után maradt űrt, de hasznos tagja tud lenni a bandának.
A Storytime-ot is szeretem, így szerencsémre két kedvenc dal alatt álltam és dolgoztam a fotósárokban, jó volt közelről látni, ahogy Floor él a színpadon. Amikor elkezdett propellerezni, majdnem magával ragadott és én is rákezdtem, de akkor sok fotó nem készült volna, az biztos.
Nyáron már körbeajnároztam Floort, most az akkori produkciójára rátett még egy lapáttal, és nálam felült a női énekesek képzeletbeli trónjára. Nem sokkal a daganatos műtétje után, az egy hónapig tartó turné utolsó előtti állomásán olyan vehemenciával és lelkesedéssel hozta le az egész koncertet, hogy azelőtt le a kalappal. Ha nem tudtuk volna az előzményeket, akkor a színpadi mozgásából és a hangjából semmire nem következtethettünk volna. Persze még nem száz százalékosan gyógyult, a turné befejezése után még sugárkezeléseket is kap. Drukkolunk neki, hogy minden rendben legyen!
Nem tudom, hogy emiatt vagy más okból, de a program inkább a nyugisabb tételeket helyezte előtérbe, ezért is írtam az elején, hogy ezzel volt egyedül gondom. Persze azért bekerült olyan pörgősebb dal is, mint nagy kedvencem, az I Want My Tears Back, ami alatt Floor megint egy szórakoztató táncot lejtett, a következő Sahara dal előtt viszont hatalmasat fújtatott, annyira kifáradt. Ebből is látszott, hogy még nem nyerte vissza teljes energiáit, és Yannishoz hasonlóan az instrumentális részeknél ő is lesétált a színpadról, gondolom pihenni egy picit.
De a Dark Chest Of Wonders vágtázósabb tétele után is jól jött a Harvest nyugalma, amit a színpadi technikára ülve énekelt el duettben Troyjal. Amúgy talán a számomra kedves nóták mellett az ilyen pillanatok voltak nagyon meghatóak és újabb libabőrt okoztak, ahogy az akusztikusan előadott Our Decades In The Sun is, ahol az énekesnő egy bárszékre kuporodott le Troy mellé és úgy adták elő a dalt.
Közben persze az aktuális számokhoz tökéletesen passzoló látványvilágot rittyentettek a technikusok és a pirotechnikai arzenált is alaposan bevetették az este folyamán, tehát a látványra egy szavunk sem lehetett, mondjuk 2022-ben egy arénákat megtöltő zenekarnál ezek alapdolgok, de lehet ezt is ízlésesen csinálni, mint ahogy tették azt a finnek.
Ahogy eltelt a közel egy óra, tudtuk, hogy lassan vége a bulinak, mármint ami a dalok számát illeti. És ez a másik fájó pont nekem, mert az utolsó három szám önmagában is kb. fél órát tesz ki. Ez a hármas lassan bebetonozódott a szett végére, és ugyan nem rosszak, de helyettük el bírnék viselni mondjuk 6-7 másik slágert. Számomra érthetetlen, hogy az elismertségüket megalapozó albumok teljesen kimaradtak a műsorból, pedig Floor technikailag simán tudja hozni a Tarja-tételeket, amikkel az előző énekesnő alaposan megszenvedett, gyakran bele is tört a bicskája.
Mindent egybevéve ez egy remek Nightwish-koncert volt, nagyon látványos, jól szóló, az új taggal az összeérés jeleit mutató zenekarral. És egy olyan énekesnővel, aki a zenei alázat kifejezést új szintre emelte, és aki előtt le a kalappal, hogy ilyen előzmények után ilyen produkcióval rukkolt elő. A sugárkezelések miatt a zenekar el is halasztja az ázsiai túráját, de remélhetőleg a Floor első szólóalbumát bemutató turnéra – melynek hozzánk legközelebb eső állomása május 11-én, Bécsben lesz – már mindent rendben találnak majd. Azt hiszem, a hölgy minden támogatást megérdemel, így vélhetően lesz egy bécsi utam a tavasz folyamán.
Noise / Storytime / Tribal / Élan / 7 Days To The Wolves / Dark Chest Of Wonders / Harvest / I Want My Tears Back / Sahara / Our Decades In The Sun / Nemo / Shoemaker / Last Ride Of The Day / Ghost Love Score / The Greatest Show On Earth
Karácsony előtt egy közel tökéletes este nagyon erős lezárása volt az évnek a hazánkba látogató nemzetközi produkciókat tekintve. A számomra tök ismeretlen előzenekar, a Turmion Kätilöt is felkeltette annyira az érdeklődésemet, hogy tervben van a pesti önálló koncertjük megnézése. A magyar-finn-görög produkció, a Beast In Black pedig egyre jobban megvillantja oroszlánkörmeit, számomra egy picit ellopták a show-t ezen az estén, mivel rég nem láttam őket, szemben a főzenekarral. A Nightwish viszont egy igazán látványos és szórakoztató koncertet adott, a hosszú turné fáradtságának jeleit nélkülözve. „WE WERE HERE!”
Szöveg és fotók: Savafan
Külön köszönet a CONCERTO Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások