Így kell a szülinapokat megünnepelni: Sum 41, Simple Plan – Budapest Aréna, 2022. 10. 02.

Mikor megtudtam, hogy a Sum 41 ismét Budapestre jön – csak most a megszokott Budapest Park helyett az Arénába –, egy percig sem gondolkodtam, tudtam, hogy erre menni kell. Mindegy, kiket hoznak magukkal, az elmúlt két Budapest Park-os bulijuk az év legjobb koncertjei között volt.

Aznap derült ki, hogy a két bejelentett banda előtt még fellép a Cassyette is, amire fotósként és nézőként sem kaptunk bejutási lehetőséget, így róluk nem tudok nyilatkozni. Szintén kanadai bandát hozott magával az este headlinere, a Simple Plan zenekar személyében. Nekem valahogy a 90-es évek végi pop-punk őrületből ők kimaradtak, maradtam a jól bevált „számos” alakulatoknál. A Pierre Bouvier énekes által vezetett alakulat rendesen odatette magát és elnézve a körülöttem lévőket, én voltam kisebbségben a tudatlanságommal. A színpad a már megszokott – félházas – elfordított állásban volt, ennek ellenére a sima állóhelytől elég messze volt a színpad, a kiemelt állóhely meglepően nagy méretének köszönhetően. A széksorokat betolták, így azért elfértünk. De továbbra sem értem a közönséget, míg a beengedő kapu oldalán, a színpaddal szemben állva a bal oldalon mozogni sem lehetett, addig a jobb oldalon kényelmesen elfértünk és láttuk, ahogy a Csillagok háborúja intró után, már az első, I’d Do Anything nótánál bedurrantották a CO-ágyúkat.

A másodiknak érkező Shut Up! viszont ismerős volt, tehát valahol mégis hallottam a zenekar dolgait. A cucc meglepően jól szólt és ötletesek voltak a fények. A látványt három magasról lelógó zászló alkotta, amin a zenekar neve volt látható. A harmadiknak érkező daltól elkezdődött az ugrálóverseny, a Jump nótára nem lehetett nem ugrálni, felesleges volt felszólítani rá a nagyérdeműt. Innentől azt is néztem, hogy a különböző daloknál a sima állóhely melyik soráig ugrál a tömeg. Amikor átevickéltünk a bal oldalon lévő merch-pultig, azt láttuk, hogy a kiemelt állórészhez még kígyózó sorok várnak.

A régi anyagok közé beszúrtak egy dalt az idén megjelent albumról, az Iconic szerintem a program lassabb részét erősítette, talán a refrén pörgette fel picit a közönséget. Az utána érkező Summer Paradise előtt az énekes bekért egy strandlabdát, amit a dal kezdetekor a közönség közé hajított, ekkor a színpad elől előkerült még jó pár ilyen labda, amikkel tök jól elszórakozott a közönség. Láttunk már ilyet nem egy alkalommal, de emléknek nagyon jó lesz azoknak, akiknél a dal végén landolt a játékszer. Különösen az, amelyiket az énekes dedikálva dobta vissza a nézők közé.
A záró nóta előtti I’m Just A Kid előtt a dobos, Chuck Comeau helyet cserélt az énekessel, majd kezeslábas védőruhát és gázmaszkot vett fel, úgy ugrott a közönség közé egy kis crowdsurfre. A dalt addig a gitáros Jeff Stinco énekelte, aki amúgy szinte végigvokálozta az estét. A visszacsere után a záró tételhez az énekes egy akusztikus gitárt akasztott a nyakába és belekezdtek a Perfect nótába. Számomra érdekes választás volt egy ilyen dallal búcsúzni, de a közönség hatalmas ovációja közepette vonult le a csapat.
Sajnos a zenekar csak pár kiemelt médiumnak engedte a fotózást, így a koncertről nem készíthettünk képeket.

I’d Do Anything / Shut Up! / Jump / Jet Lag / Your Love Is A Lie / Addicted / Welcome To My Life / Iconic / Summer Paradise / AllStar-Sk8er Boi-Mr. Brightside / Where I Belong / I’m Just A Kid / Perfect

Dupla szülinapos koncertre készülődött a kanadai Sum 41, két albumuk is most ünnepli a 20. és a 21. évfordulóját, ezért a két lemez címéből ollózták össze a turné nevét. Intróként egy kis AC/DC-t kaptunk, majd lehullott a függöny és a zenekar mellett egy hatalmas ördögi bikafej feszített a színpad közepén, a felfújható monstrum szemei és szája az egész este alatt világítottak, még sötétben is a frászt hozták a gyengébb idegzetűekre.

A korábban a Parkban látott koncerthez képest volt pár változás, ami a látványt és a színpadképet illeti. Frank Zummo dobos motyója középről kikerült a szélre és egy szinttel feljebb került, a színpad másik oldalára „száműzték” Tom Thacker gitárost. Közöttük Marshall ládák és intelligens lámpák erdeje emelte a látványt. A koncertet kezdő Motivation számhoz méretes lángoszlopokat és CO-ágyúkat is kaptunk, kellően berobbantva a bulit!

Deryck Whibley énekes a kifutót is kihasználva szántotta fel a színpadot az első perctől kezdve, az energiája átragadt a közönségre is. Szinte önkívületbeli állapotban őrjöngött a tömeg már az első dalnál. És ezt még lehetett fokozni, a másodikként érkező The Hell Song elején eldurrantott konfetti- és CO-ágyúk együttese okozott még nagyobb üdvrivalgást.

Engem is bólogatásra késztetett az egyik kedvencem, de ha engedek az élvezetnek, úgy nehéz lett volna fotózni, így uralkodtam magamon. Over My Head, újabb tétel a szülinapos lemezről, amit egyébként Deryck kb. minden harmadik nóta után megemlített, egy „happy birthday” kiszólással megspékelve. A korábban látott koncertjeikkel szemben még egy nagy változást hozott a koncert, az énekes sokkal kevesebbszer akasztott magára gitárt, talán ha pár akkordot játszott az este folyamán, viszont sokkal többet rohangált, amit nehéz lett volna gitárral a nyakában.

Így a már említett Tomra sokkal nagyobb feladat hárult, illetve a másik gitárhős, Dave Baksh kapott nagyobb figyelmet. Azért, hogy a fotósoknak is kedvezzenek, a dalban összeálltak pár pillanat erejéig, majd mindenki szétszéledt a szélrózsa minden irányába. Amúgy ez a fajta kavalkád az egész bulira jellemző volt, a zenészek folyamatos mozgásban voltak, a kifutót sem csak Deryck használta.

A vokálozásból is mindenki kivette a részét – Frank kivételével –, a hörgősebb tételekért a basszusgitáros Jason McCaslin volt felelős. A buli alatt itt is előkerültek hatalmas méretű lufik, amiket a közönség egy darabig eldobálgatott, de amelyik visszajutott a színpadra, azt Deryck nemes egyszerűséggel a mikrofon végével kilyukasztotta. Akkor érte meglepetés, amikor a lufiban konfetti volt és a nyakába zúdult a cucc. A Simple Planhez hasonlóan a srácok itt is elnyomtak egy kis szülinapos egyveleget, persze a szokásos „happy birthday” szöveggel lezárva.

A közönséget már említettem, hogy az első pillanattól elkapta a fonalat és ez a fajta őrjöngés kitartott a buli végéig, a lelkesedés szinte szemernyit sem lankadt. Ahol álltunk, körülöttünk szinte megállás nélkül táncoltak, ugráltak.

Ha már esett szó a látványt feldobó dolgokról, akkor meg kell említenem a rengeteg intelligens lámpát, és két fejgépet is használt a stáb, ha jól láttam, bevallom, csak a kivetítő hiányzott. Mivel a sima álló, mint említettem, elég messze volt, így a tagok mimikáját, grimaszait nem láttam, pedig egyikük-másikuk igazi gumiarcú srác.

Ha az előzenekarnál megemlítettem, hogy meglepően jól szóltak egy előzenekarhoz képest, akkor ez a Sum 41-re kevésbé volt igaz. Dave Baksh gitárja iszonyat erővel szólt, én ugyan nem bántam annyira, ettől kicsit metálosabb volt a megszólalás. A dobokból a cineket hallottam még kevésbé, pedig Frank kezei jártak, mint a motolla. A koncert után találtam ezt a videót, ami egy dalrészlet a pesti buliról, ahol Frank dobkamerája mutatja azt a pörgést, amit a srác az egész este alatt bemutatott.

A banda szinte már kötelező módon berak mindig a műsorba egy feldolgozást, most a Queen We Will Rock You dala került terítékre. A következő nóta azon ritkaságok közé számított, amikor Deryck nyakába gitárt akasztottak és az átkötő szövegben elmondta, hogy most nem lesz piró, nem lesznek őrült fények, nem lesz semmiféle sz.rság, csak ők lesznek és mi, és mint egy család, együtt fogunk énekelni… Majd belekezdett a Still Waiting ikonikus riffjébe, amit egy sor után abbahagyott és a maradékot már mi énekeltük, a capella.

Az egyik fotós kollégával beszéltük, hogy az a véletlen műve vagy tudatos volt, hogy a programot úgy állították össze, hogy a koncert első részében az éneklősebb tételek sorakoztak, míg a buli vége felé az úgymond kiabálósabb dalok jöttek, ahol inkább szövegel Deryck, mint énekel. Ezeket jobban tudja hozni bő egy óra rohangálás és éneklés után.

A ráadás három tétele volt már csak hátra, és a Mr. Amsterdam végére újra megkapta az énekes a gitárját, amit már a buli végéig le sem tett. Zárásként a banda legnagyobb slágere, a Fat Lip érkezett, és itt már a színpadon és a nézőtéren is elengedtek minden gyeplőt, egyszerre durrantották el a konfettiágyút, (amiből a buli alatt még színes szalagokat is kaptunk a nyakunkba), a CO-ágyúkat és a lángoszlopokat is csúcsra járatták. A közönség pedig ugrált, tombolt, üvöltötte az ikonikus sorokat. Zárásként még egy „see you later”-t is kaptunk, remélem, beváltják az ígéretet.

Motivation / The Hell Song / Over My Head (Better Off Dead) / We’re All To Blame / Summer / War / Screaming Bloody Murder / My Direction-No Brains-Rhythms-All Messed Up / Underclass Hero / Walking Disaster / With Me / In Too Deep / Makes No Difference / Pieces / We Will Rock You / Still Waiting / Hooch // No Reason / Mr. Amsterdam / Fat Lip

Vélhetően most nem az év koncertjét adta a Sum 41, mert baromira erős a mezőny, de mindenképpen egy átlag feletti produkciót tettek le a srácok. Talán az életművük két legerősebb albumából szedték össze az este vázát, és arra pakoltak rá még pár ütős tételt.

Szöveg és Sum 41 fotók: Savafan
Köszönet a New Beatnek a lehetőségért!