Beléptünk! Megkezdődött egy utazás, ami vélhetően messzire fog vinni minket és sokáig fog tartani. Volt ugyan egy új helyet megnyitó Kaleo-koncert, de mi metálosok ezzel az igen erős estével kezdtük az ismerkedést az új Barba Negrával. Majd mindenki megtapasztalja, hogy milyen, mert előbb-utóbb biztosan lesz olyan koncert, amiért elzarándokoltok a helyre. Az első estén azért voltak pozitív és negatív tapasztalataink is, amik azóta folyamatosan tolódnak el a pozitív változások irányába. Látszott, hogy gyorsan kellett összerakni ezekre a koncertekre, mert amennyi ember összegyűlt ezen az estén, az máshova nem fért volna be.
Co-headliner turné. Még ízlelgetem és tanulgatom ezt az elnevezést, mert ugyan voltak már korábban is ilyen jellegű turnék, de most egymást érik a hasonlók. Szinte csak ilyenen voltam mostanság (a Tarja koncert volt a kivétel). Ezeknek az összeállásoknak van jó és rossz oldala, de ezekre majd visszatérek.
Az Unto Others munkásságával nem voltam képben és bevallom, az első perceket inkább a hely, a színpad, a hangzás és a fények megismerésével töltöttem. A Gabriel Franco vezette legénység zeneileg még nem is volt idegen tőlem, sőt, bizonyos részek tetszettek, de Gabriel érdekes hangon történő kántálása nem jött be. És szinte a mikrofonhoz láncolva nyomta le a bulit, miközben a Sebastian Silva–Brandon Hill páros megtöltötte élettel a színpadot.
A műsort nagyrészt a tavaly megjelent ’Strength’ album dalai tették ki. A banda koncertje alatt már szépen gyarapodott a közönség, ezért a számok végén a tetszésnyilvánítás nem maradt el, kellően lelkes volt a nézősereg, akiken egyébként szintén látszott, hogy most kezdik felfedezni az új helyet.
Azóta picit belehallgattam a banda kiadványaiba és nem is olyan rossz zene ez, vélhetően az új hely felfedezése vonta el a figyelmemet, ezért nem tudtam kellőképpen a produkcióra fókuszálni. Annyi azért megmaradt, hogy a pörgősebb tételek jobban bejöttek, mint az elszállósabb, lassabb darabok.
Heroin / Give Me To The Night / No Children Laughing Now / Can You Hear The Rain / Nightfall / Summer Lightning / When Will God’s Work Be Done
Azt sejtettem, hogy a soron következő Carcass zenéje lesz az, ami ezen az estén tőlem a legtávolabb fog állni. Az mindenesetre érdekessége volt az összeállításnak, hogy az egyik főbanda, az Arch Enemy több tagja is játszott korábban ebben a csapatban.
Az énekes frontember, Jeff Walker itt sem szántotta fel a színpadot, de mindenkit utáló, agresszív attitűdje egyből lejött, ezeket a dalokat így kell prezentálni. Folyamatosan morcos tekintetet vágott és gesztikulált, mellette pedig szinte fröcsögte a sorokat.
Szinte a buli elején rátaposott a kontroll ládákra és onnan csak nagy ritkán vette le a lábát, ellenben a basszusgitárját mindenféle pózban pengette.
Az előző bandával szemben itt a két gitáros is követte a főnök mozgáskultúráját, a saját oldalukról szinte egyszer sem mozdultak el. Ami viszont pozitívum volt, az a színpadkép. A hely méretei megengedték, hogy a hangszeresek mögé 4 álló kivetítő kerüljön ki, melyeken a fix grafikák váltogatták egymást az aktuális számokhoz szervesen kapcsolódó videókkal. Az ilyen dolgokért (is) örülök az új helynek, ide végre el lehet hozni a nagyobb turnékat, amik zárt térben elférnek, és csak kisebb részt kell kint hagyniuk a zenekaroknak a kamionban.
Buried Dreams / Kelly’s Meat Emporium / Incarnated Solvent Abuse / Under The Scalpel Blade / This Mortal Coil / Dance Of Ixtab / The Scythe’s Remorseless Swing / Corporal Jigsore Quandary / Heartwork
És akkor jöjjön a co-headliner turnék előnye, mert a kvázi „előzenekari” státuszban fellépő Behemoth is a helyhez mérten a legnagyobb és leglátványosabb színpadképpel tudott fellépni. Volt szerencsém látni Nergalékat több alkalommal, és nem is annyira a zene fogott meg, az előadás volt mindig magával ragadó.
Most egy fehér lepel takarta a színpadot, amire intró gyanánt Nergal arcát vetítették, amint vészjóslóan vezeti fel a koncertet a Post-God Nirvana soraival. Közben néha hátulról éles fényekkel meglőtték a vásznat, amin sejtelmesen kirajzolódott a színpadkép látványa és a tagok sziluettje.
Amikor leomlott a függöny, az Ora Pro Nobis Lucifer taktusaira a közönség is hatalmas ovációval köszöntötte lengyel barátainkat. A főhős már a buli első másfél percében többet mozgott, mint a két előző banda énekesei összesen.
Jöttek is szám közben a színpad elejére felállított CO-füstoszlopok, amikben egyébként előszeretettel fürdőztek az este további fellépői. Elég látványos volt, amikor a már ebben a nótában is „éneklő” Orion hatalmas termetével, kifestve beleállt ebbe a füstbe.
Nergal nagy showman, szinte az első perctől kezdve felvette a kontaktot a közönséggel, és amikor éppen nem ő énekelt vagy instrumentális rész jött, máris kereste velük a kapcsolatot, hergelte őket, a színpad elejére kitett dobogókra guggolva került közelebb a tömeghez.
Mire belekezdtek a fekete misébe, a terem szinte csurig megtelt, a keverő mögött is sokan álltak. Sarkalatos ponthoz érkeztünk, már ami az elmúlt éveket jellemezte. Többen érdeklődve kérdezték a buli előtt, hogy a pirotechnikai elemek bevethetők lesznek-e az új helyen? Mivel a színpad érzésem szerint a korábbi Barba Negra Track nagyszínpada, ezért méretileg elfér rajta, a magasság is megvan, így a válaszom igen volt. És a dal második felében már be is durrantották ezeket a lángokat. Nemcsak a sima függőleges lángoszlopokat, hanem a keresztbe lövő lángköpőket is. Nem fáztunk a fotósárokban, odapörköltek rendesen a srácok.
Ez a fajta látvány amúgy az egész este alatt jellemezte a Behemoth produkcióját, Nergal fejdísze, a kézben tartott színes füstölők, mind csak emelték az amúgy sem gyenge látványt. Azért vannak, akik néha leveszik az énekes válláról a terhet, mert mind a már említett Orion, mind a gitáros Seth folyamatos mozgással, pózolással tették érdekesebbé az előadást.
A zseniális fényekkel megtámogatva már-már színházi előadásnak hatott a koncert. Egy olyan előadásnak, ahol a közönség is be lett vonva a műsorba. Rengetegszer álltak ki a tagok a dobogókra, hergelve a közönséget, Nergal is gyakran kért fel minket egy kis kiabálásra, hörgésre, tapsra, bármire. A terem pedig szófogadó volt, azt tettük, amit kért.
Talán a Blow Your Trumpets Gabriel kezdése volt a legfigyelemreméltóbb, Nergal leült Seth elé, ott pengetett, miközben egy csuhás ember beszállt a mellé az Inferno mellé dobolni, akit a telepakolt, látványos dobcucc mögött szinte alig láttunk, mivel a teljes felszerelés a színpad második szintjén volt. Kezei, de főleg a lábai veszettül jártak.
A hely hangzása szerintem sokkal jobb volt, mint azt megszoktuk magyar koncerteken, így elég gyomormozgatóan érkeztek a lábdobok. És miközben Nergal ült, a kisegítő is dobolt, Orion az öklét rázta, a lángköpők szépen megkomponált ütemben tették a dolgukat. A műsor nagyrészt az idén megjelent ’Opvs Contra Natvram’ lemezre épült, de nem tolakodóan, a diszkográfia nagy része említésre került. Professzionálisan megkomponált, látványos bulit adtak megint. Zeneileg nem az én világom, de az egész csomag így egyben magával ragadó.
Ora Pro Nobis Lucifer / The Deathless Sun / Ov Fire And The Void / Thy Becoming Eternal / Conquer All / Daimonos / Bartzabel / Off To War! / No Sympathy For Fools / Blow Your Trumpets Gabriel / Versvs Christvs / Chant For Eschaton 2000
„Pure Fucking Metal”, hirdette az Arch Enemy színpadképe elé leengedett függöny, ami az új lemez címadójának, a Deceiver, Deceivernek elején Alissa White-Gluz hörgésére lehullott, és egy picit átalakított színpadkép tárult elénk a lengyelekéhez képest. A két emelet itt is megvolt, a színpad elejére kihelyezett dobogók is, és persze lángot is kaptunk rendesen. Na meg persze füstöt!
Az első kiállás után a zenekar veszett propellerezésbe kezdett és ez a fajta energiabomba az egész koncertre igaz volt. Mint egy gyorsvonat, úgy tarolt le a zenekar az előadásával. Engem mondjuk a második számmal megvettek egész estére, nagy kedvencem, a War Eternal jött, a szólórésznél alaposan beröffentett lángokkal megspékelve.
Haverok szokták mondani, nekem elég, ha tűz van a színpadon, és egy énekesnő, aki sárkányokról énekel. Itt majdnem minden megvolt… Alissa nagyon profi módon hátralépett, amikor a srácok szólóztak vagy instrumentális rész volt, átadta a terepet a hangszeres szekciónak.
Amúgy meg igazi frontlányként vezényelte le a bulit, talán a korábban megszokott ugrálásokat hagyta el szinte teljes mértékben, viszont sokkal többet játszott a mikrofonnal, pörgette, dobálta, illetve a rúgások vették át az ugrálások helyét.
A megszólalásra egy rossz szavam sem lehet, a sátor ellenére tök jól szólt a cucc, nem volt „bödönhangzás” érzésem. A fényekkel is baromi jól támogatták meg az elöl zajló eseményeket, amit pedig a Michael Amott–Jeff Loomis páros lenyomott, az élményszámba ment. Nagyon szépen elosztották egymás között a szólókat, nem éreztem, hogy az egyik nagyobb figyelmet kapott volna a másiknál.
De ők hárman csak akkor tudnak így villogni, ha Sharlee D’Angelo basszusgitáros és a villámkezű Daniel Erlandsson dobos ennyire betonbiztos alapot rak le alájuk. Mert Sharlee is figyelemre méltó személyiség, amikor elkezdi rázni fekete rőzséjét, akkor az látványnak sem utolsó.
Míg a Behemothnál nem éreztem egyik lemez túlzott erőltetését sem, addig itt tisztán látszott, hogy ez egy lemezbemutató turné, a remekbe szabott új album nagy része elhangzott az este folyamán. A kezdő tételről már beszéltünk, de az elején mindjárt érkezett az In The Eye Of The Storm és a House Of Mirrors páros is, a friss korong mellett is elsősorban az Alissa-érából szemezgettek.
Természetesen vannak olyan ikonikus dalok, amiknek el „kell” hangoznia egy Arch Enemy-koncerten, de ezeket ezúttal a minimálisra vették. És itt jöhet a co-headliner turnék rám nézve negatív hozadéka: jó dolog, hogy két elég erős banda jön egyben, jó, hogy mindketten a helyhez mérten fullos szettel, ügyesen összeegyeztetve a színpadképet, de az este főbandája is csak kb. 60 percet játszott. Pedig a kékhajú istennőt és zenekarát elnéztem volna még jó ideig.
Többek között az olyan dalok miatt is, mint a The Watcher, ami a lemezen nem is ragadta meg annyira a figyelmemet, de itt nagyot ütött a megadallamos refrénjével. De én az utána következő két dalnál dobtam le a láncot. A The Eagle Flies Alone felvezető dallama zseniális, erre rátett egy lapáttal Alissa, amikor egy csuklyás köpenyben jelent meg, látványosan előadva a „repülést” a köpeny lebegtetésével.
Nálam jelenleg az év dala a Handshake With Hell, a legjobban ezt a tételt vártam és nem okozott csalódást. Kaptunk füstöt és lángokat is rendesen, ahogy az egy ilyen slágerhez illik. A kezdés eszement jó, a dal szenzációs és nagyon kíváncsi voltam Alissa tiszta énekére élőben.
Ezzel kapcsolatban volt egy kis negatív élményem, Alissa a refrénben a tiszta éneket remekül hozta, a balladisztikus rész előtti piro is rendben volt, de amikor a szám lassú részéhez értünk, akkor olyan reflektorfényt kaptunk egyenesen a szemünkbe, hogy azt sem láttuk, hogy van-e valaki egyáltalán a színpadon…
Nagyon várom már azt a korábban belengetett szólóalbumot, hogy mit tud még a csaj, mert látva, amit nemrég Nita Strauss oldalán alakított, van még a tarsolyában.
A végső lezárás előtt érkező Snow Bound látványvilága lenyűgöző volt, ahogy először Loomis szólózott túlvilági megvilágításban, majd Amott is beszállt hasonló fényekkel megtámogatva.
Leállás nélkül váltottak át a Nemesisre, ami talán a banda legikonikusabb nótája. Meglepetésre a refrént Alissa énekelte, nem bízta ránk, kivéve a szóló utáni „All for one” sort. Az estét egy instrumentális dallal zárták, amibe remekül kötöttek át a Nemesisből.
Deceiver, Deceiver / War Eternal / Ravenous / In The Eye Of The Storm / House Of Mirrors / My Apocalypse / The Watcher / The Eagle Flies Alone / Handshake With Hell / Sunset Over The Empire / As The Pages Burn / Snow Bound / Nemesis / Fields Of Desolation
Így kell megnyitni egy új helyet számunkra, rockerek részére! A két főbanda produkciója előtt le a kalappal, nagyon látványos és élvezetes estét adtak. Négy csapatból nem szerethetek mindenkit, így a két első előadó alatt inkább megpróbáltam belakni a teret. Erős páros volt ez a kettős, de remélem, legközelebb teljes programmal látjuk őket, mert ezek a közel 1 órás etapok a vérbeli rajongóknak kevésnek bizonyultak. És azt éreztem, hogy jelen esetben az Arch Enemynél az új lemezt bemutató tételek és a klasszikus slágerek mellé éppen az időbeli korlát miatt nem fértek be a kuriózumok.
Szöveg és fotó: Savafan
Köszönet a H-Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások