U.D.O.: Steelfactory

írta CsiGabiGa | 2018.08.28.

Megjelenés: 2018

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.udo-online.com/

Stílus: heavy metal

Származás: Németország

 

Zenészek

Udo Dirkschneider – ének
Andrey Smirnov – gitár
Fitty Wienhold – basszusgitár
Sven Dirkschneider – dob

Dalcímek

01. Tongue Reaper
02. Make The Move
03. Keeper Of My Soul
04. In The Heat Of The Night
05. Raise The Game
06. Blood On Fire
07. Rising High
08. Hungry And Angry
09. One Heart One Soul
10. A Bite Of Evil
11. Eraser
12. Rose In The Desert
13. The Way

Értékelés

'Steelfactory' – találó cím. Mert mi is készülne az Acélgyárban, ha nem nemesacél. Mint például a 'British Steel', igaz? Lehet, hogy kicsit szögletesebbek a riffek, de hát ez mégiscsak germán metal. A „gyár” meg utal ugyan a tömegtermelésre, de amíg ilyen magas szinten, és német precizitással szállítják a dalokat, hogy úgy érzed, az U.D.O. a metal BMW-je, addig ki akar egyedit rendelni? Én nem.

Udo Dirkschneider három év után tért vissza saját albummal, a köztes két és fél évet pedig az Accept-dalok turnéztatásával töltötte. Először azt mondta, csak most az egyszer, aztán többé soha. Aztán jött a „Soha ne mondd, hogy soha”-effektus és futottak még egy kört. (Szerintem ha nincs a Dirkschneider-turné meghosszabbítása, Kasperi még mindig a csapatban lenne. Akkor viszont ez a lemez sem lenne ilyen. De ez csak az én véleményem.) És a turné közben annyira ráéreztek a régi fémes ízekre, hogy írtak egy új anyagot a régi recept alapján. A kis rafinált! Ezentúl soha többé nem kell Acceptet énekelnie, de közben az embernek mégis meglesz az Accept-élménye minden koncerten.

Már az első koncerten, ahol megláttam Andrey Smirnovot, rögtön éreztem, hogy Udo végre megtalálta Wolf Hoffmann utódját. Ugyanolyan blues stílusban gitározó metalőrült, és most, ezen a lemezen még azt is bizonyította, hogy ugyanolyan érzékkel tud ismert dallamokat illeszteni szólóiba, mint Wolf. (Egy kicsit még hasonlít is a 35 évvel ezelőtti Wolfra, nemhiába kérdezte meg valaki a Rockpalast Livestreamje alatt, hogy "Is it Wolf H. on guitar?" Ahogy a Hamletben mondták: "Őrült beszéd, de van benne rendszer.") A gitároskeresés fázisában egyedül játszotta fel a lemezre az összes gitársávot, ilyet is láttunk már Wolftól. Az egész lemezbe úgy tudta beleépíteni a régi Accept-hagyományokat, hogy egy pillanatra sem érzed másolásszagúnak. Na jó, ez nem igaz. A Make The Move-ban sikerült egy az egyben átvennie a Living For Tonite nyitóriffjét, és ez az, amiért nem kap nálam 10 pontot a lemez.

Sokkal jobban sikerült a másik klipes dal, a Rising High, amely egyszerre emlékeztet a TV Warra és az Aiming Highra, mégsincs koppintás-szaga. Legfeljebb a dallamszólóban felsejlő Still Loving You-dallamok kapcsán, de azt meg felfoghatjuk tiszteletadásnak is. Az Eraser hasonló kétlábdobos lüktetést hoz, ám inkább a korai korszakra, a Breakerre emlékeztet. De csak távolról. A thrashesebb Raise The Game mintha a 'Death Row'-ról esett volna le, a keleties gitárszólamok viszont jól illeszkedve lágyítanak a durva ritmusokon. A Hungry And Angry a Russian Roulette lüktetését hozza vissza (vagy említhetném a Turbo Lovert is ugyanabból az évből, ha már korábban a Judas Priestre hivatkoztam), germán csordavokálja igazi koncertfavorittá teheti. Az A Bite Of Evil viszont éppen a sejtelmes kezdését idézi fel a Russian Roulette-nek, és talán ebben hozza Udo a legmagasabb énekhangját a lemezen.

De vissza az elejére! A Tongue Reaper a lemez elején rögtön egy olyan kezdéssel nyit, mint annak idején a Metal Heart, csak ezt nem Csajkovszkijtól (Szláv induló) vették kölcsön, mint annak idején Wolf. Utána viszont igen komoly speed metal reszelésbe megy át a gitár – kicsit olyan, mint a Speeder az előző lemezen – és a legjobb U.D.O.-hagyományokat felelevenítve pörgeti fel a hallgatót. Mármint engem. (Más nevében nem nyilatkozhatok.) A szinte egy hangon eldarált refrénnek egy kellően dallamos bridge-dzsel készíti elő a terepet, ami erősen hajaz a Stefan Kaufmann által írt dallamokra. Lehet, hogy a nyári turné alatt a dalírásba is besegített?

A Make The Move elsőre nagyon durva „Living For Tonite-riffjeit” a téma másodszori visszatérésekor már a Koolaidhez hasonló virgákkal szinesíti Andrey, a szóló előtt csak a basszus-dob marad állva, mint a Balls To The Wallnál, és ahogy Udo benyögi, hogy „So you wanna be a bad boy? Just look at me!”, az bexarás! Viszont a „mindentvivős” dal nálam a Blood On Fire. Igazi Metal Heartos ritmusok, középtempó, és a szólóban nem átallotta elsütni a La Cumparsita című argentin tangó-alapművet, melyet Uruguayban kulturális-népi himnusznak választottak. És működik a dolog, legalább olyan jól, mint amikor Wolf a Für Elise-t tette a Metal Heart vezérmotívumává (és sokkal jobban, mint mikor a Stalingrad közepén nyögvenyelősen vált át az orosz himnuszra).

Szóval Andrey Smirnov igazi főnyeremény! Nagy Wolf Hoffmann-rajongó vagyok, így ha azt mondom, a srác olyan, mint a fiatal Hoffmann, csak technikásabb, akkor azt bizony illik komolyan venni. Még a Dionysosrisingon volt egyszer egy összehasonlító kritika George Lynch és Wolf Hoffmann szólólemezéről. Túrisas konklúziója akkor az volt, hogy Wolf „közel sem olyan technikás, mint George, »csak« sír a kezében a hangszer.” Ez jutott eszembe, amikor Andrey játékát hallgattam. Ő Lynch technikai tudását és Hoffmann bluesos gitárjátékát egyszerre teszi le az asztalra. Fitty Wienhold hozza a kötelezőt, mint 20 éve mindig, Svennek viszont ez a bemutatkozása stúdiólemezen. És Udo fia most is jól teljesít, bár ez a koncerteken élőben és felvételről látottak alapján már szintén nem meglepetés. De ők csak statiszták a két főszereplő, Udo és Andrey mellett.

Az In The Heat Of The Night egy igazi „középtempós ballada”, ami az U.D.O.-ra annyira jellemző, (I Give As Good As I Get, csak keményebb riffekkel megtámogatva), ahogy a klipes One Heart One Soul és a Rose In The Desert is ezt a középtempót és az U.D.O.-feelinget hozza, míg a záródal már egy igazi ballada, akusztikus gitárral. A 'Back To The Roots - Accepted' lemezre került bónuszként Sinatra My Way című dalának feldolgozása. Nem sikerült jól, de arra jó volt, hogy ihletet merítve Udo megírja „saját útját”, és ez a dal viszont szívszorító. „My voice is growing older, my mind is staying young, I’m proud I did it my way, the road where I belong.”

Nos, igen. Udo hangja reszel a dalokban, mint a smirgli, de ezért szeretjük. Viszont nem énekel olyan és annyi magasat, mint régen, amit középmagasságban művel, annak ellenben iszonyú ereje van. Hogy ez át is jöjjön a lemezen, arról viszont Jacob Hansen producer gondoskodik, akitől a Volbeatet szokták referenciaként emlegetni, de halkan megjegyzem: az utolsó három Pretty Maids-lemez ('Pandemonium', 'Motherland', 'Kingmaker') bika hangzásáért is ő felelős. Most sem végzett félmunkát, és azt kell mondjam, akárcsak az idei Judas Priest-lemeznél, itt is sok múlott a produceren is, hogy olyan album szülessen, amelyen érződik a XXI. századi technika, ugyanakkor vissza tudja hozni a '80-as évek érzését a zenekar rajongói számára. Persze jó dalok nélkül mit sem érne az egész!

Pontszám: 9.5