SUMma SUMmarum, [email protected] volt!: Sum 41, The Living End, Trash Boat – Budapest Park, 2017. 06. 14.

írta savafan | 2017.06.26.

Örülhetnek a rockzenét kedvelők, hogy a szervezők ellátnak minket megfelelő mennyiségű külföldi fellépővel. Az már más dolog, hogy amikor egy híd két oldalán 3 buli is van, akkor melyiket válassza a rajongó. Én az este talán legpopulárisabb fellépőjére szavaztam, akiket pár évvel ezelőtt volt szerencsém látni. Akkor sem voltak rosszak, de nagyobb volt az elvárásom velük szemben. Imolában megugrották a szintet, de ez a buli merőben más volt. Most letaglózott a műsor.

Előttük azonban két külföldi bandán kellett átesni, amiből az angol Trash Boat közel sem volt meggyőző. A pop és a punk muzsikának a jegyeit magán viselte a zenekar, de ezen a szinten ez már kevés. Tobi Duncan énekes produkciója volt a koncert gyenge pontja, többször inkább csak meleg levegő jött ki a torkán éneklés helyett. Tudom, nem dalos pacsirták terepe ez a fajta muzsika, de azért nem baj, ha az énekes bírja szuflával és hanggal az estét. Dög meleg volt, ezerrel tűzött a nap és fekete pulóverben tolta le a koncertet, ezért respekt, de ennyi.

A zenekar többi tagja mozgásban is hozta a kötelezőt, a megszokott ugrálások, pörgések nem maradtak el, de nem győztek meg, hogy jobban beleássam magam az eddigi munkásságukba. Igaz, frissen alakult bandáról van szó, egy lemezzel a hátuk mögött, az élő teljesítményük még csiszolódhat, de az énekes teljesítményének nagyot kell javulnia.

Nem úgy az ausztrál The Living End zenekar, akik viszont nagyon kellemes meglepetéssel szolgáltak. Ritka az olyan, hogy egy számomra tök ismeretlen előbanda produkciója ennyire tetszik. A háromfős punk rock zenekar nagyon jópofán ötvözte a picit rockosabb alapokat a dallamos punkzenével. Már-már rockabillys ízt véltem kihallani a punkos dolgok alól, amiben talán az is közrejátszhatott, hogy a megszokott basszgitár helyett nagybőgővel nyomták a mélyebb hangokat, aminek a színpadi mozgásban megvoltak a pozitív és negatív hozadékai is. Sokkal nehezebb helyet változtatni egy ekkora hangszerrel, bár Scott Owen meglepően fürge volt vele, viszont több színpadi pózra adott lehetőséget, mint egy hagyományos hangszer.

A másodikként érkező Second Solution számnál a középső kifutó padlójába állította hangszere talpát és felmászott az oldalára, úgy pengetett rajta. Bevallom őszintén, sok koncert van a hátam mögött, de még csak hasonlóval sem találkoztam eddig. Láthatóan a közönség is kitörő lelkesedéssel fogadta ezeket a performanszokat, hatalmas üdvrivalgás tört ki, amikor valamilyen színpadi trükközésbe kezdett a dob előtt játszó hangszeres szekció. A buli vége felé ezt a mutatványt párosan is előadták, a betámasztott hangszerre az énekes, Chris Cheney mászott fel, miközben folyamatosan gitározott. Előtte még Chris előkapott a nagy melegben egy hideg sört, és azzal fogta le az akkordokat, de természetesen folyamatosan kirázta a nedűt az üvegből, annyira járt a bal keze. Az üvegben marat kevés löttyöt látványos pózban gurította le.

Zeneileg is sokkal összeszedettebb produkciót nyújtottak, mint az angolok, igaz a 23 éves zenekar mögött sokkal több rutin van, ráadásul a gitárosnak és a nagybőgősnek alapító tagként volt ideje összeszokni. Ez amúgy meg is látszott a produkciójukon, pontosan tudták, kire mikor mennyi reflektorfény vetül. Zeneileg szerintem nagyobb százalékban merítettek a rockos dallamvilágból, mint a punkos témákból, többször olyan érzésem volt, mintha az egyik nagy kedvencemet, a The Toy Dolls-t hallanám. Picit bugyuta, de nagyon is fülbemászó dallamok szaladtak ki a srácok ujjaiból. A buli közepén volt egy pár számos lassabb rész, akkor úgy éreztem, leült a buli, de pár szám után visszatértek a pörgős nótákhoz és ismét a megfelelő mederben sodródott a buli. Míg az első fellépőnél vártam, hogy vége legyen a bulinak, itt abban bíztam, húzzák még a srácok és minél tovább tart a koncert. Életükben először jártak hazánkban, de elmondásuk szerint nem utoljára, látva és hallva a közönség reakcióját. Ha így lesz, azt hiszem, ott a helyem!

Az amerikai pop-punk bandák közül többet is kedvelek, de a Sum 41 és a Blink-182 kiemelkedik a mezőnyből. Eddig is azt gondoltam, hogy a Sum 41 a legmetalosabb pop-punk banda, de ezt a buli most még jobban alátámasztotta. Míg az előzenekarok előtt és között hasonló zenék mentek a hangszórókból, addig az est főbandáját megelőzően szinte kizárólag metalmuzsikákat nyomattak. Fiatalabb énem egyik kedvencéről van szó, így nagyon vegyes érzésekkel vártam első önálló bulijukat. Olaszországi találkozásunk óta többször voltak Magyarországon, de ezeket a fesztiválos koncerteket kihagytam, a tavalyi szigetes fellépésükön viszont bejelentették, hogy hamarosan visszatérnek, és tényleg be is váltották a már megszokott frázist.

Kezdésként az egyik legnagyobb slágerükkel robbantak a színpadra, és a konfetti ágyukat is beüzemelték a kezdő taktusokra. Más ezt a buli legvégére szokta tartogatni, így az elején felhasználva viszont kellő alapot adott a közel 100 perces őrülethez. Nem követtem annyira a zenekar életét az utóbbi időben, így számomra meglepetés volt, hogy visszatért a bandába Dave Baksh gitáros, ezzel is emelve a metalkedvelők számát a zenekarban. Ha minden igaz, anno azért szállt ki a bandából, mert az énekessel szemben ő egy keményebb anyagot szeretett volna, míg a többiek a dallamosabb zenére szavaztak. Most, hogy itt volt, már három gitárossal állt fel a banda, kellően dögös megszólalást adva az egész koncertnek.

Akkora elánnal csaptak bele a buliba, hogy nem győztem kapkodni a fejem a fotósárokban. A színpad elejére bekészített dobogókat rendszeresen használva, folyamatos mozgásban volt az egész zenekar. Kezdésként Deryck nyakában is gitár lógott, így három gitárral, tényleg sokkal súlyosabban szólt a nyitány, mint azt vártam volna. A hatalmas LED-falon csak egy zenekari logó volt, és a színpadkép sem volt túlmisztifikálva még ekkor. A dob két oldalán egy-egy Marshall-ládákból összerakott fal volt, a koncert kétharmadáig így nézett ki a látvány.

Az ütős kezdésre rátettek még egy lapáttal egy 15 éves dallal, ami akkoriban szintén nagy sláger volt: az Over My Headre még jobban beindult a Park közönsége, a keverő környékén is elkezdtek ütemesen ugrálni az emberek. Ezen két szám alatt is azt éreztem, hogy a banda formáját és energiáját tekintve nagyon közelített nagy sikerek időszakához. Abszolút nem egy fáradt csapat benyomását keltették, igazi adrenalinlöket volt a koncert felütése. Persze, ha van friss lemez, akkor arról illik is játszani, rögtön benyomtak kettőt gyors egymásutánban. (Nem mondom, hogy rossz lenne az új album, de azért akkora sláger szerintem nincs rajta, mint amikkel kezdték és zárták a koncertet.)

Deryck közben szépen lassan megszabadult gitárjától, amit aztán néha felkapott, néha letett, és igazi állat módjára rángatta maga után a mikrofonállványt. A hangja amúgy tök jó formában volt, az említett olasz bulin például nem éreztem ugyanezt, akkor nem volt százas. Ennek a fajta eszement pörgésnek talán az egyik motorja Frank Zummo dobos. Amit ledobolt ezen az estén, az nem volt semmi. Nagyon látványosan játszott és olyan biztos alapokat rakott a többiek alá, hogy így sokkal könnyebb dolguk volt a srácoknak.

Szinte a kezdetektől Deryck mellett van a basszeros, Jason, aki nyurga termetével jócskán kilóg a bandából, emellett a vokálozás nagy részét is magára vállalta. Közben a színpad minden egyes pontján feltűnt, hiszen ugrált, pörgött. Teljesen idióta a srác, persze jó értelemben.

Az új lemezes War már rendesen beindította a közönséget, ami után Deryck elmondta, hogy imádják a metalzenét (a bulit amúgy egy Guns ’N’ Roses-pólóban nyomta), és bele is csaptak egy igazi zúzdába, a Metallica Master of Puppetsébe, ami ilyen feldolgozásban is király volt! Ebből megszakítás nélkül kötöttek át az egyik legzúzósabb tételükbe, a lírikus refrénnel megáldott We’re All to Blame-be. (Ez az igazi aprítás!) Ahogy Deryck acsarkodva, szinte kiköpi a szavakat, az iszonyat jó! Egy ilyen pörgés után pedig jól jött egy kis pihenő, jelen esetben a Breaking the Chainre esett a választásuk.

Eddig nem esett szó az ötödik tagról, aki a banda szolidabb énjét képviseli. Tom Thacker gitáros a négy őrült mellett kis kontrasztot jelentett, viszont amikor Deryck letette a gitárját, akkor átvállalta az ő részeit, illetve a billentyűtémákat is ő játszotta el.

Egy olyan dolog jött kicsit később, amit nem nagyon láttam eddig, talán csak Rob Zombie-tól: Deryck eltűnt a színpadról – miközben a zenekar instrumentális témát tolt –, majd biztonságiak kíséretében, a sötétben, oldalról a keverőpulthoz ment a tömegen keresztül, ahol beszállt a nóta hátralévő részébe. A bő félház egy emberként fordított hátat a színpadnak, mindenki a keverőpultra tapasztotta tekintetét. A With Me nótához már gitárt ragadott és a közönséggel karöltve énekelte el a dalt (refrént nem is nagyon kellett énekelnie). Ötletes és tökéletesen kivitelezett húzás volt, amikor bevitték a pulthoz, nem is vettük észre. Persze kijutni már picit nehezebb volt, de a biztonságiak megoldották, hogy visszajusson a színpadra.

Míg Deryck visszajutott, a tagok levonultak és teljes sötétségbe borult a színpad, majd a kivetítőn tüzet imitáló videót toltak be, és a maidenes Eddie mintájára egy felfújható csontváz emelkedett ki a dobszerkó mögül. Egyik keze „Fuck You” pózban, szemei pirosan égtek, amire a közönség válasza is a középső ujj felmutatása volt. A No Reason kiállásainál a rajongók egy emberként üvöltötték a „Hey! Hey!” részt. Innentől a csontváz végig a színpadi dekoráció része volt, a soron következő számnál, a „Hey! Hey!” kiáltásnál már komolyabb tételt énekelt a közönség. (A Queen klasszikusát, a We Will Rock You-t tényleg mindenki ismeri, az éneklése is könnyedén ment a tömegnek.)

A koncert hátralévő számai igazi gigaslágerek voltak a bandától, ennek megfelelően hatalmas tombolás alakult ki a közönség sorai közt. Ennek felvezetése a Still Waiting volt, aminek az elején még leguggoltatták a Park közönségét, hogy a szám igazi beindulásánál egy emberként ugorjon fel mindenki, mint a Lord Vándor című nótájánál. Az In Too Deep ugrálós részeinél már fel sem kellett szólítani a közönséget az együtt mozgásra, ment az magunktól is. A ráadásra egy melankolikusabb számmal jöttek vissza, ami Derycknek a kedvence, a Pieces remek felvezetése volt a két hátralévő szerzeménynek.

A ’Chuck’ lemezről érkező Welcome To Hell szintén egy zúzós, pörgős tétel, jó választás volt ahhoz, hogy feltüzelje a közönséget a koncert fináléjára. A Fat Lip ennek a pop-punkos vonalnak az egyik legnagyobb slágere, mindenki ezt a számot várta a Parkban, ennek megfelelően igazi party-hangulat alakult ki, mindenki ezerrel tombolt és üvöltötte a jól ismert dalt. A szám közepénél lévő a cappella részt a közönség énekelte, a teljes banda leállt a zenéléssel, majd a dobos kezdetével szép lassan újra elkezdtek muzsikálni.

A végére is maradt a konfettiből és a CO gépekből, így szállingózó konfettik között búcsúzott el a zenekar. Energikus, látványos, aránylag jól szóló bulit csaptak az amerikaiak. Sokkal többet kaptam, mint vártam, olyan érzésem volt, hogy hasonló formában lehetnek most, mint annak a nagy pop-punk korszaknak az idején, csak sokkal több tapasztalattal a hátuk mögött. (Értelemszerűen az eltelt több, mint 15 év nem múlt el nyomtalanul.) Egy erőtől duzzadó fogatot láttam, akik ennek a stílusnak az egyik vezető bandájává váltak, már csak a másik számokkal megspékelt zenekart (Blink-182) kéne látnom élőben. Még csak az év felénél tartunk, de azt hiszem, előkelő helyen lesz ez a buli az év végi listámon.

Setlist: The Hell Song / Over My Head / Fake My Own Death / Goddamn I’m Dead Again / Underclass Hero / War / Motivation / We’re All to Blame / Breaking the Chain / Walking Disaster / There Will Be Blood / Makes No Difference / With Me / No Reason / We Will Rock You / Still Waiting / In Too Deep // Pieces / Welcome to Hell / Fat Lip

Szöveg és kép: Savafan
Külön köszönet a New Beatnek!
További képek ITT