Bár számos önálló koncerten volt szerencsém elcsípni a Uriah Heepet, a Saxont és a Judas Priestet, nem tudtam ellenállni hármójuk közös bécsi fellépésének. Három olyan formációt együtt látni, akiket már több mint négy évtizede, a nyolcvanas évek elején, rockrajongói mivoltom hajnalán is hallgattam, nos, ezt az élményt nem lehetett kihagyni még úgy sem, hogy nem is olyan régen, 2022 nyarán Saxont és a Priestet Pozsonyban együtt füleltem.
Először jártam a Stadthalléban, a koncert a D jelű csarnokban került megrendezésre, az intézmény legnagyobb terme több mint 16 000 ember befogadására alkalmas. Barátaimmal a küzdőtér elülső, kiemelt részén álltunk, innen nagyszerűen tudtuk kagylózni/lesni a deszkákon zajló történéseket.
Bár három veterán legenda állt színpadra, mégsem nevezném nosztalgiabulinak, hiszen valamennyi előadó új albummal rukkolt elő nem is olyan régen. A Heep tavaly télen, a Saxon és a Priest pedig ebben az évben jelentette meg legfrissebb dalait. Igaz, mindegyik fellépésen a legnagyobb slágerek vitték a prímet, ám ezzel a koncertműsor-felépítéssel nem a kisebbséghez tartoznak.
Hét óra előtt tíz perccel lépett színpadra a Uriah Heep. Fájó kimondani, ők kapták meg az előzenekari státuszt összesen háromnegyed órányi műsoridővel, nyolc dal jutott ilyen kis időre. Két szerzemény hangzott el a ‘Chaos & Colour’ című új lemezről. A lendületes hardrock-nótával, a Save Me Tonighttal nyitottak, később hallhattuk a Hurricane-t is. A megelőző, 2018-as ’Living The Dream’ LP egyik legkiemelkedőbb dala, a Grazed By Heaven is felcsendült, de a műsor nagyobb részében az örökzöldek mentek. Nagyon jó döntés, hogy a ’Demons And Wizards’-ról a Rainbow Demon egy ideje már része az élő fellépéseiknek, hiszen a Heep egyik legprogresszívebb szerzeménye. A Free ’N’ Easy a korát megelőző heavy metal muzsika, érdekes, hogy ezt a dalt eredetileg John Lawton énekével rögzítették, a vele készült Heep-alkotások inkább voltak melodikusak, mint rockosak, de néha becsúszott egy-egy döngölés. Ezúttal sikerült rátenni még két lapáttal keménységben, Mick Box igazi metálos terpeszben zúzta Gibsonján. A Gypsy is ütött, ahogy kellett, Phil Lanzon derekasan nekiesett a Hammond orgonájának, a ritmust felgyorsították. Volt az Easy Livin’ is, ami az egyik legismertebb a Heep-nóták között – nagyon hasonló a Free ’N’ Easyhez, szerintem egy ilyen rövid műsorba az egyik elég lett volna. Na és a végén nem maradhatott el a kétakkordos, a néhai Ken Hensley által összehozott rockhimnusz, a Lady In Black a közönség megénekeltetésével, ám a kurta műsoridő miatt talán nem volt szerencsés 8 percig húzni, egy rövidebb verzió mellé még egy nóta beleférhetett volna.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
Bernie Shaw-nak persze nem tetszett, hogy rájuk hárult a kezdés, rendesen cinkelte az utánuk következő két bandát, a Free ’N’ Easyvel példálózott, hogy ők már a hetvenes évek derekán is tudtak metált nyomni. Rövid időt kapott a Heep, de eszméletlen dinamikus, kőkemény, egy pillanatra sem megtorpanó, egy cseppnyi szünetet sem engedő műsort zúdítottak az akkor még csak gyülekező közönségre. Ebben nagy szerepe volt a Russell Gilbrook-Dave Rimmer ritmusszekciónak, akik halálprecízen alapozták meg a zenekar amúgy dallamos hard rockját. Na és ne felelejtsük ki a brutál hangerőt sem, hiszen a rövid buli második felére rendesen feltekerték a potmétert, ilyet azért egy mezei backing bandnél nem tennének. Mondogattam is a velem levő barátaimnak, nem tudom, hogy fog a Saxon megbirkózni ezzel a teljesítménnyel. Mindjárt az elején leszögezem: sehogy sem sikerült nekik.
Save Me Tonight / Grazed By Heaven / Rainbow Demon / Hurricane / Free ‘N’ Easy / Gypsy / Easy Livin’ / Lady In Black
Húszpercnyi átszerelés után felhangzott a ’Hell, Fire And Damnation’ intrója, aztán a Saxon belevágott egyórás műsorába az új album címadójával. Még két dal, a There’s Something In Rosewell és a Madame Guillotine hangzott el az új lemezről, a nagyobb részben szokásos best of-műsort hallhattunk. A közönség köréből közben több, felvarrókkal teleaggatott farmerdzseki landolt a kontroll-ládákon, ezeket Biff Byford szorgalmasan aláírta, egyiket fel is vette, Nibbs Carter basszusjátékos is így tett. Más izgalmas nem történt, enerváltan játszott a zenekar, messze nem olyan lelkesedéssel, mint két évvel ezelőtt Pozsonyban. Biff, aki a mozgást sem vitte túlzása, időnként megszavaztatta a közönséget, melyik nótát játsszák, felkínálva pár opciót, de a Dallas 1PM sehogy sem került bele a buli körforgásába, hiába ajánlotta fel többször is.
Új felállásban jelent meg a Saxon, ugyanis Biff mellől a másik alapító, Paul Quinn gitáros majd öt évtized után odébbállt, helyére Brian Tatler, a Diamond Head vezetője érkezett, így ő párhuzamosan játszik a két legendás NWOBHM-alakulatban. Csatlakozásával nem hozott különösebb változást a megszólalásba. Szóval a Saxon nem tudott megbirkózni a Uriah Heep teljesítményével, de nemcsak azért, mert Mick Box és bandája tényleg nagyot ment, hanem önmagukhoz képest is alulteljesítettek. Nem mondom, hogy nagyon rossz bulit láttam, de Biffék ennél sokkal többet tudnak élőben. Még az abszolút kedvenc Crusader sem tudott lázba hozni.
Hell, Fire And Damnation / Motorcycle Man / Sacrifice / There’s Something In Roswell / And The Bands Played On / Madame Guillotine / Heavy Metal Thunder / Crusader / Broken Heroes / Denim And Leather / Wheels Of Steel / Princess Of The Night
A Uriah Heep és a Saxon fesztiválkompatibilis, rövidített programjával ellentétben a Judas Priest teljes hosszúságú koncertműsorral állt ki. Ők sem lógtak ki a sorból, hiszen egy újdonsággal, az ’Invincible Shield’ kezdőjével, a Panic Attackkel indítottak, aztán azonban érdekes műsorszerkesztési elvet alkalmaztak: a legelején letudták a két alapvető koncertsztenderdet, a Breaking The Law-t és a (You’ve Got) Another Thing Comin’-t, ezeket mindig később szokták előhozni a hangulat fokozása érdekében.
Aminek nagyon örültem, az a Rapid Fire volt: a ’British Steel’ zúzós-kalapálós indítását hallottam legelőször a Priesttől kölyökkoromban, és mai napig az egyik nagy kedvenc nálam a repertoárból. Még egy meglepetés felcsendült, a Love Bites a ’Defenders Of The Faith’-ről nem annyira gyakori része a buliknak. Két további dal, a Crown Of Horns és a címadó hangzott el az új albumról, egy nóta erejéig pedig visszatekintettek a megelőző ’Firepower’ LP-re, ez volt a Lightning Strike.
A koncertet nagyobb részben a Priestnél is a korai korszak leghíresebb dalai töltötték ki, igaz, ezúttal ebből a szelekcióból kimaradt az első két lemez, a ’Rocka Rolla’ és a ’Sad Wings Of Destiny’. Az előzőről újabban előszedték a címadót, a másodikról a koncertmenü rendszeres része a Victim Of Changes és a Ripper, ezúttal mindet pihentették. Viszont a Fleetwood Mac-feldolgozás, a Green Manalishi terítékre került, ez a ’Killing Machine’ amerikai változatára került rá 1979-ben.
Időben nem különült el a ráadásblokk a törzsműsortól, hiszen a Painkiller után szinte azonnal színpadra állt a csapat és lökték is az Electric Eye-Hell Bent For Leather-Living After Midnight láncolatot befejezésül, a középsőt a szokásos koreográfiával előadva: Rob Halford egy Harley-n trónolva énekelt.
Profi előadás – így tudom summázni a Priest fellépését, melyet a Black Sabbath War Pigse vezetett be felvételről és a Queen We Are The Championsa zárt le. Ők viszont most jobbak voltak, mint Pozsonyban, lendületesebben játszottak.
Metal God a botját eldobva élénkebben mozgott és jobban is énekelt, bár hangját a technika most is támogatta. Amúgy Halford zseniális frontember: bár sosem arról volt híres, hogy felszántja a színpadot, ahogy megjelenik, rögtön ő van a középpontban. A közönséggel azt csinál, amit akar, és nem csak akkor, amikor a capella énekelteti őket, minden cselekedetére vevő a zsűri. Annyi kritikai észrevételt tennék, hogy kicsit gépiesnek éreztem a bulit, időnként úgy tűnt, minden színpadi mozdulat előre megtervezett, értem ez alatt a gitárosok, Richie Faulkner és Andy Sneap mozgását vagy Halford utóbbival való színpadi kötekedéseit.
A látvány viszont remek volt, a profi fénytechnikát arra használták, hogy minél jobban fókuszpontba helyezzék az öt muzsikust vizuálisan és ez a törekvés maximálisan sikerült. Bár a megszólalás nem hangzott tökéletesnek – ahogy a másik két formációnál sem –, a zenészek jó munkát végeztek, különösen Scott Travis szokásosan kiváló dobjátékát emelném ki, Ian Hill, a főnök szokás szerint a háttérből írányított basszusgitárját lóbálva. A súlyosan beteg Glenn Tipton ezúttal nem tűnt fel a színpadon, információim szerint nem is tartózkodott a backstage-ben. Miután a muzsikusok zsáknyi pengetőt és dobverőt kiosztottak a közönségnek, a háttérben megjelent a szokásos mondat: „The Priest will be back!” És nemcsak ide, de nyáron hazánkba is ellátogatnak.
Mikor kiléptem a Stadthalléból, esett az eső, de egyáltalán nem bántam. A lelkemben maximális zenei élménnyel mentem haza még úgy is, hogy a Saxon nem jó napot fogott ki. Három veterán banda, a Judas Priest, a Saxon és a Uriah Heep három jó új albummal, ez még ennyi évtized után is megdobogtatta a szívemet. Már alig van alapító tag a berkeikben, ám megőrizték hitelességüket, alapvető értékeiket, és ezt nemcsak ez a nagyszerű este bizonyítja.
Panic Attack / You’ve Got Another Thing Comin’ / Rapid Fire / Breaking The Law / Lightning Strike / Love Bites / Saints In Hell / Crown Of Horns / Turbo Lover / Invincible Shield / Sinner / Metal Gods / The Green Manalishi / Painkiller // The Hellion / Electric Eye / Hell Bent For Leather / Living After Midnight
Szöveg: Bigfoot
Fotók: Facebook
Legutóbbi hozzászólások