Bekeményítettek a tinimágnesek: Black Veil Brides – Budapest Park, 2022. 06. 01.

Tizenhat évet várt a hazai BVB Army, hogy végre élőben láthassa kedvenceit, az amerikai Black Veil Brides zenekart. Én Bécsig mentem anno, hogy megnézzem, mitől ennyire népszerűek, és nagyon jó buli volt. Most sem volt másképp, de azért vetült némi árnyék az estére. Többszöri időpont-módosítás után, június első napján a Budapest Parkban volt jelenésem, ez nem is lehetett kérdés. Kedvelem a zenekar anyagait, bár nem a kezdetektől ismerem a munkásságukat, pechemre a kedvenc lemezemről játszott dalra egészen a buli végéig kellett várnom. De kezdjük az elején!

Két nappal korábban ugyanitt voltam, akkor a közönség átlagéletkorát lefelé húztam, bőven a fiatalabb generációt képviseltem. Ezen az estén tudtam, hogy mind életkorban, mind a nemet illetően ki fogok lógni a tömegből. Elsősorban fiatal csajok járnak a „Mennyasszonyok” koncertjeire, pár rockzenét kedvelő martalóc nyugger pasit (mint én) kivéve. A pesti fellépés a 2022-es európai turné első állomása volt (aminek sajnos voltak következményei), és a héten már a második olyan este, ahol nem volt előzenekar, egyből a főétel került terítékre.

Az előzetes program szerint 20:30-ra volt kiírva a kezdés, ebből úgy kalkuláltam, hogy egy korrekt kis másfél órás program vár ránk, márcsak a csendrendelet miatt is. Nem is tévedhettem volna nagyobbat (ez volt az egyik árnyék)! Pontosan a kiírt időpontban a kivetítőn az új lemez, a ’The Phantom Tomorrow’ látványvilágát idéző felvezető videót kaptunk a lemezt indító, címadó tétellel, mialatt a banda besétált és belekezdett a Faithlessbe.

Több sem kellett az első soroknak, onnantól fogva felválta sikoltoztak és énekelték a zenekarral együtt a nótákat. Az látszott, hogy a hazai közönség már nagyon várta a srácokat, minden apró mozdulatukra, reakciójukra, kikacsintásra hatalmas üdvrivalgás és őrjöngés volt a reakció. Kezdéskor nem szóltak túl jól, Andy Biersack énekesből szinte alig lehetett hallani valamit a fotós árokban. Ellenben a dobokból rengeteget, ami amúgy az egész este folyamán így volt, és amit nem bántam annyira. Ugyanis Christian Coma dobos számomra a banda másik szemvonzó produkcióját hozta. Látványosan, hatalmas elánnal tolta, 3 kamerát is leraktak körülötte, így jól látható volt a két oldalsó kivetítőn, mit tud.

A színpad hátsó részén lévő nagy kivetítőn a banda által hozott grafikák, videók mentek, míg a két oldalsón a koncertet közvetítették több kamerával, így hozva testközelbe a tagokat. Mivel közel félház volt a Parkban, ami 4-5000 embert jelent, a hátsó soroknak jól jött a két monstrum.

A színpadkép elég puritán volt, 3 emelvény volt a hangszeres szekciónak és az énekesnek, ami kellett is, mivel szinte az egész koncertet ezeken töltötték. Nem ritkán párban, összeállva közös pózba, egymásnak háttal állva szólóztak. A két gitáros, Jinxx és Jake Pitts folyamatosan mozgásban volt, a produkciójuk is látványos volt, csak sajnos keveset lehetett hallani belőlük. A koncert egy későbbi szakaszában egyikük ujja veszettül járt a húrokon, miközben semmi ilyesmit nem hallottam.

Amíg a fotós árokban voltunk, a tagok többször is kitekingettek a technikusokra, úgy tűnt, így a turné elején nem klappol még minden. Játék közben is volt olyan, amikor az egyik hangszeres nem volt a színpadon, vélhetően kint állítottak valamit neki.

Ugyan nem lemezbemutató turnéra jöttek Európába, inkább egy rövid fesztiválkörútra, így a program is inkább egyfajta „Best Of” műsor volt, de természetesen a friss albumot is megidézték. A Crimson Skies az egyik legerősebb tétel a korongról, ennek megfelelően a kiállásoknál a Park egy emberként kiáltotta a „Hey”-t, a refrénnél pedig Coma úgy propellerezett, mint a dalhoz készült klipben.

És akkor itt most álljunk meg egy pillanatra, és essen szó arról, ami számomra a második árnyék volt. 2019-ben kivált a zenekarból a basszusgitáros Ashley Purdy, aki szerintem a bulikon a kettes számú szórakoztatási faktor volt. Azóta Lonny Eagleton az ötödik tag, aki hangszeres tudásban hozza a kötelezőt, de látványban nagyon háttérbe szorult. Amolyan szürke eminenciásként tolta le a bulit, vokálozott, amikor kellett, biztos alapot adtak Comával a két „Duracell nyuszi” gitárosnak, de semmi több. Máskor ez is elég, de most az előd hiánya nagyon feltűnő volt.

Aki viszont mit sem változott, az az énekes, Andy Biersack. Azt hiszem a mai metál szcénában a fiatal lányok első számú álompasija most is lehengerlő produkciót vezetett elő. Azt továbbra sem értem, hogy miként lehet folyamatosan rágózva énekelni, neki hiba nélkül megy. Szinte egy percre sem állt meg, a közönséggel való kommunikáció már az első pillanattól kezdve oda-vissza működött, egyetlen intésére az egész Park énekelte a ránk taksált sorokat. Emellett folyamatosan mosolygott, és jó irányba változott a séróigazgatás mértéke is. A már említett bécsi koncerten feltűnő volt, hogy szinte percenként igazított a haján. Most szinte alig.

A lányok akkor vadultak meg teljes mértékben, amikor a nagy melegnek köszönhetően a fekete zakójától is megszabadult, onnantól félmeztelen felsőtestét csak egy hózentróger takarta. A hangja elég jó formában volt, már amit hallottam belőle, átkötő szövegeiből azt tisztán kivettem, amikor megígérte, hogy hamarosan visszatérnek, remélem, így is lesz. Mert úgy látszik, a fiatal csajok igenis szeretik a metálzenét, pláne, ha ilyen srácok csomagolják be azt.

Pedig a lemezeken hallottakhoz képest keményebb volt a megszólalás. Andy hörgései olykor már egy HC buli hangulatát idézték. Sőt, Coma élvezetes dobszólóját is végigtapsolták, ami egyébként igen ötletes volt. Három részre osztotta, az első és utolsó részben aláfestés nélkül, csak Coma játékát hallhattuk és csodálhattuk, ez foglalta keretbe a középrészt, ahol egy kis hangulati aláfestő prüntyögésre dobolt rá. És végre a dobszólója alatt fény vetült rá, mert amúgy elég szegényesen bántak a fénnyel.

Az egész este alatt az új lemez borítóját idéző vörös, fekete, fehér színek domináltak. A buli végére hagyták a nagy durranásokat, két nagy kedvencem is ekkor került terítékre. A Fallen Angels refrénjét ugyan kiírták a kivetítőre, szerintem teljesen feleslegesen, mert azt minden BVB-rajongó álmából felkeltve is kívülről fújja. Majd Andy bemondta, hogy az utolsó nóta következik, és én az órámra pillantottam. Még fél 10 sem volt, mondom, a ráadás előtti utolsó dalról beszélt. Erre jött a jól ismert számkezdet, „In the end, as we fade into the night”, az „oh whoa oh oh” részt már nem is kellett énekelniük.

Kicsit értetlenül álltam a dolgok előtt, mert ezt általában a koncert lezárásaként játsszák. Kiderült, hogy most is. Alig 50 perccel az intro után már a záró tétel kezdődött. Dobszólóval együtt 55 perc, édeskevés. Megértem, hogy vélhetően ez egy elpróbált fesztiválszett a nyárra, de mivel itt még sosem léptek fel, és nem is fesztiválfellépés volt, hanem önálló koncert, némi kis extrában azért bíztam.

The Phantom Tomorrow / Faithless / Coffin / Crimson Skies / Rebel Love Song / Wake Up / Scarlett Cross / All Your Hate / Knives And Pens / The Legacy / Fallen Angels / In The End

Nagyon vártam a koncertet, és a zenekar teljesítményével nem is volt gond. Pár aprósággal viszont igen, de legfőképpen a játékidővel. Nagyon remélem, hogy beváltják Andy ígéretét, hogy hamarosan visszatérnek, és nem kell 16 évet várni rájuk. Mert érdemes! A srácok szórakoztatni nagyon tudnak, a dalok is elég jók, a megszólalás is sokkal metálosabb volt, mint azt vártam. Andy Biersack személyében pedig egy olyan frontemberük van, akiért megvesznek a tinik, és aki nagyon tudja, hogyan kell levezényelni egy ilyen show-t. Hogy legközelebb találkozunk-e? Ez nem kérdés! De reméljük, hosszabban!

Szöveg és kép: Savafan
Külön köszönet a New Beatnek és a Budapest Parknak a lehetőségért!