Egy csészealjnyi titok visszhangzott: Nick Mason’s Saucerful Of Secrets – Budapest Park, 2022. május 30.

Az elmúlt két évben jól ismert egészségügyi helyzet miatt két évet tolódott a fellépés, így két halasztást is el kellett rendelni. Nem túlzás, ha azt mondom, nekem ez az év legjobban várt koncertje volt, mert végre jött egy lehetőség, hogy végre élőben hallhassuk a Pink Floyd kezdeti korszakának pszichedelikus dalait, plusz elvétve pár olyat, amelyek egy kicsit beleértek a hetvenes évtized elejébe, amikor a zenekar a legnagyobb sikereit aratta.

Kicsit másként alakult a csapat budapesti koncertje, mint a többi helyszínen, ugyanis a Budapest Park szigorú műsormenetrendje miatt tízre be kellett fejezni a bulit, így meglehetősen korán, háromnegyed nyolckor belekezdtek a zenébe, és szünet nélkül játszották le a műsort, és rövidebben is, mint másutt. Pontosabban az egész már fél nyolckor elkezdődött, hiszen negyedóráig csak hangeffektusok hallatszottak. Ez emlékeztetett az 1994-es bécsújhelyi Pink Floyd-fellépésre, ahol ugyanígy vadították a zsűrit a nézőteret körbevevő hangfalakból, mielőtt rátértek a valódi programra.
Bár a kezdés, az instrumentális One Of These Days a ”mainstream” Pink Floyd vonalba illett, mégis azt mondom, ennél jobb nyitást nem tudtam volna elképzelni. Utána viszont egyértelmű, hogy a vájtfülű Floyd-rajongóknak szólt a buli. Biztos vagyok benne, nemcsak én voltam úgy, hogy nem hittem volna, hogy valaha élőben fogom hallani ezeket a korai dalokat.

A koncert természetesen az emlékezésről is szólt, hiszen Syd Barrett a kezdetekben meghatározó szerepet vállalt a Pink Floydban, ő volt a fő dalszerző az első albumon és sok kislemezdalt is írt. Fel is tűnt portréja a háttérben, amikor a kislemezdal, a Candy And A Currant Bun felcsendült. Rick Wrightról Guy Pratt basszusgitáros emlékezett meg, akit rokoni szálak is fűzték a néhai billentyűshöz, hiszen egy ideig Wright lányával alkottak egy párt. „Ő volt a fiam nagypapája” – jegyezte meg kicsit meghatottan, majd felcsendült az ’A Saucerful Of Secrets’ album második dala, a Remember A Day, melyet Wright nem csak szerzőként jegyez, hanem ő is énekel eredetileg. Roger Waterst Nick Mason idézte fel, de egyáltalán nem meghatottan, mert bár jóbarátjának tartja, azért megjegyezte, hogy nem éppen egyszerű ember. Elmesélte, hogy sosem engedte neki, hogy a nagy gongot üsse a fellépéseken. Egy a buli alatt is lógott Mason dobcucca mögött, ezt most már nyugodtan használhatja, mondta kissé szarkasztikus mosollyal és így is tett. David Gilmourról ezúttal nem esett szó.

Kettősséget érzek ebben a vállalkozásban, hiszen a csapat nem új dalokkal állt ki, hanem kultikus Pink Floyd-darabokkal. Biztos siker – gondolhatnánk –, ám a Floyd azon időszakának darabjait interpretálja a társaság, amikor még nem jutottak karrierjük csúcsára. Talán ennek is szólt a viszonylag kevés néző – ami engem nem kicsit lepett meg –, itt nem hangzott el a Money, az Another Brick In The Wall vagy a Learning To Fly. Ez a koncert másról szólt. Amúgy kiváló egyensúlyt tartottak a könnyed beates slágerek (See Emily Play, Arnold Lane, Bike) és a nehezebb, időnként sokkoló darabok közt (Astronomy Domine, Set The Controls For The Heat Of The Sun, A Saucerful Of Secrets). Nem kis merészségre vallott, hogy az A Saucerful Of Secrets kísérletezős zenéjét a ráadásban játszották. A két évvel ezelőtt kiadott, a londoni Roundhouse-ban rögzített DVD-hez képest jelentősen átvariálták a dalok sorrendjét, és sok ott nem játszott felvétel is belekerült a ma érvényes dallistába.

A ráadás előtt rém ismerős, nyikorgó visszhangosított kísértethang jött a hangfalakból. Egy emberként kiáltott fel a közönség, hiszen tudtuk, az Echoes következik. Földbe gyökerezett lábbal hallgattam végig ezt a húszperces remekművet, mely a ’Meddle’ B oldalát foglalja el teljes egészében. És az Atom Heart Motherrel ellentétben itt nem egy takarékos verziót adtak elő, hanem kitöltötték az eredeti műsoridőt. Ahogy a DVD megtekintésekor, itt is hiányérzetem maradt az utóbbi esetében: most is azt tudom mondani, nem lehet egy ilyen monumentális művet tíz perc alatt összecsapni, pláne szimfonikus körítés nélkül.

Roger Waters és David Gilmour nem nagyon játszik 1973 előtti Pink Floydot, Nick Mason pedig 1972 utánit, úgyhogy hárman tökéletesen lefedik egykori bandájuk életművét. Jó volt látni a színpadon dolgozó zenészek lelkesedését, hogy mennyire élvezték az előadást. Gary Kemp gitáros – aki oroszlánrészt vállalt az előadásban – elmondta, hogy fiatal korában a legnagyobb inspiráció volt számára a Pink Floyd, most pedig óriási élmény, hogy a banda dobosával együtt adhatja elő a régi szerzeményeket.

Igazi Pink Floyd-koncerten vettünk részt még akkor is, ha a legendás bandából csak a dobos zenélt a színpadon. A kiváló hangzás, a tiszta megszólalás, a vizuális effektek visszahozták a zenekar korai hangulatát. A koncert csúcsa egyértelműen az Echoes volt. Mindez nem lett volna nagy élmény, ha az öt zenész nem végzett volna tökéletes munkát a színpadon. Guy Prattnek nem új ez a világ, hiszen ő már a nyolcvanas években pengette a basszusgitárt a Pink Floyd koncertjein. Bár Gary Kemp nevét sokan a popzene világából ismerik, amikor a Spandau Ballet-ben gitározott, most kiválóan hozta Syd Barrett vagy David Gilmour stílusát, azzal a kiegészítéssel írom ezt, hogy Gilmour csak egy van.  A másik gitáros, Lee Harris kevesebb részt vállalt a zenéből Kempnél, viszont övé a zenekar létrejöttének ötlete, ezt Mason hangsúlyozta is a koncerten. Dom Beken a háttérben megbújt a hangszerei mögött, nem sokat láttunk belőle a bulin, viszont maximálisan hozta a Floyd eme korszakára oly jellemző kísérteties billentyűs hangzást és a pszichedelikus futamokat. Végül Nick Mason: több mint húsz éven keresztül hanyagolta a koncertezést, sőt a Floyd kései korszakában mindig játszott mellette egy másik ütős is a színpadon. Most 78 éves létére precízen, segítség nélkül végigdobolta a bulit, igaz nem akkor vehemenciával, mint Pompeiiben, az üres amfiteátrumban ötven évvel ezelőtt.

Nick Mason és csapata esetében nem beszélhetünk kreatív munkáról, sokkal inkább interpretációról. Ez a banda nem arról szól, hogy saját dalokat (is) bemutassanak, így feltehető a kérdés, hogy meddig működhet ez a vállalkozás az újdonság varázsával. Egy lezárt életmű korai szakaszát játsszák, tehát rövid időn belül bemutatásra kerül az egész. Viszont elnézve a közönség nosztalgikus lelkesedését, nyilvánvalóan nem kell saját anyag, ez a formáció nem erről szól, és jó esély van hosszabb kifutásra.

One Of These Days / Arnold Layne / Fearless / Obscured By Clouds / When You’re In / Candy And A Currant Bun / Vegetable Man / If / Atom Heart Mother / If / Remember A Day / Set The Controls For The Heart Of The Sun / Astronomy Domine / The Nile Song / Childhood’s End / Lucifer Sam / Echoes // See Emily Play // A Saucerful Of Secrets // Bike

Szerző: Bigfoot
Fotók: Savafan
Köszönet a Budapest Parknak!