Két év után újra külföldi zenekar koncertjén! Feltolulnak régi emlékek, előjönnek rossz beidegződések, a sarkokból öreg barátok bukkannak elő… Hogy hiányzott ez már! A Dynazty-koncert a maga négy fellépőjével ráadásul szinte egy minifesztivál volt. Egy vérbeli amerikai rockbanda, a cseh Metal Lady, egy norvég Edenbridge-klón és a svédek egyik új csodafegyvere lépett színre múlt vasárnap.

A bemelegítés keserű pirulája – a nézők tört része előtt játszani – a New York-i Holy Mothernek jutott. Az 1994 óta létező csapatból alapítóként egyedül Mike Tirelli énekes állt színpadra ezen az estén, a Gary Cherone-fazonú frontembert egy John Petrucci-forma szakállas gitáros (természetesen héthúrossal), egy Jeff Pilson-karakterű basszer és egy John Macalusóra megtévesztésig hasonlító dobos kísérte. Ja, nem, az tényleg John Macaluso volt!

A bandának azért jutott ez az alantas szerep, mert 2003 óta tetszhalott állapotban voltak és most 2021-es feltámadásukat promótálják szerény keretek közt, de már a lemezt készítő felállásból is csak Greg Giordano gitáros a banda tagja. Russell Pzutto basszusgitáros helyén Wayne Banks játszott öthúroson, a visszatérő lemezen zenélő másik alapító tagot, Jim Harris dobost pedig a már említett John Macaluso pótolta.

Tavaly év végén, amikor mindenki lemondta/áthelyezte a turnéját a pandémia miatt, az amerikaiak bátran bevállaltak egy lemezbemutató koncertsorozatot, így a bátrabbak és éberebbek már egy teljes műsort is láthattak tőlük az S8 klubban. Ennek megfelelően boldogan köszöntöttek ismerős arcokat a tömegben, miközben ‘Face This Burn’ albumukat alaposan – öt szám segítségével – elővezették még e szűk negyvenperces műsoridőn belül is.

Hogy nem egylemezes bandáról van szó, azt a kilencvenes évek végét felidéző néhány dallal demonstrálták: Második lemezük, az 1998-as ‘Toxic Rain’ címadója mellett eljátszották a Live To Die-t, de a Criminal Afterlife-ot is előadták a nevét viselő 1999-es lemezről, és ezen szerepelt eredetileg az énekes példaképének tekintett Ronnie James Dio tiszteletére előadott Holy Diver is.

Az új lemez dalai pedig jól tükrözik a Szentanya 21. századi megtestesülését, modern metál elemekkel, néhol elektronikával kevert, mégis alapvetően klasszikus rockzene, hallgasd csak meg a No Death Rebornt, mely annyira doomos, hogy legördülhetett volna egy korai Black Sabbath-, vagy egy késői Dio-albumról is. A végén pedig még a Wake Up America is előkerült, ami akár egy rockrádiós slágerlistára is felkerülhetne.

És a csapat is olyan volt, mint egy jól működő rockzenekar, az igazi frontemberként viselkedő és a közönséget már az ilyen korai időpontban is megmozgatni tudó énekessel, a ronda zöld, de héthúros gitárján súlyos riffeket és virga szólókat egyaránt mesterien prezentáló Giordanóval, az utolsó két dalt félmeztelenül végigrohangáló basszusgitárossal és persze ott volt Macaluso. Macaluso, akinek stúdióbéli szereplése előtt le a kalappal, de élőben olyan darabos mozgással adja elő az elementáris erejű, ugyanakkor óraműpontosságú játékot, hogy rossz nézni. Ezt már korábban is megjegyeztem egy Marco Mendoza-koncert kapcsán. Ennek ellenére jó volt látni a csapatot, akik az este folyamán a legkevesebb samplert használták és a főbandát nem számítva a leginkább rockzenekarnak néztek ki.

Face This Burn / Criminal Afterlife / Today / Holy Diver / Live To Die / No Death Reborn / The River / Wake Up America / Toxic Rain

A Viktorie Surmøvá énekes- és színésznő és párja, a Feröer szigeteki Týr gitárosa, Heri Joensen által alapított Surma egy szimfonikus metálzenekar, de a hosszú combjait előtérbe helyező és fenekét szexisen rázogató énekesnőről inkább az jutott eszembe, hogy ő a cseh Metal Lady. Szerencsére jobb hangja van, mint a mi Bíró Icánknak, de ez akkor is kevés volt, hogy eladja nekem a produkciót.

Tény, hogy több volt a risza, mint a teljesítmény, de kellő mennyiségű alkohol elfogyasztása után ugye, sötétben minden tehén fekete. Szóval a Barba Negra bárjának mindenesetre jót tett az előadás, sőt, az Emptiness című ballada alatt a vécé forgalma is jelentősen megnőtt.

Bár Surmøvá korábban több bandában is énekelt (Rosa Nocturna, Surmata, Bohemian Metal Rhapsody), most nem az ő életművét akarták bemutatni, csupán az új banda egyetlen lemezét. Ennek megfelelően a 2020-as ‘The Light Within’ intrójával (Rendition) nyitották a koncertet és outrójával (Deconstruction) zártak.

A gitáros teljesítménye számomra sokkal maradandóbb volt, mint a frontcsajos banda frontcsajáé. Bár progresszív szimfonikus metálnak hívják a stílusukat, a progresszivitás abban merült ki, hogy volt néhány kiállás, melyek alatt akkordbontások halmazából álló szólót prezentált Joensen. Fura volt, hogy már az első számban, a Reveal The Light Withinben elhagyta a színpadot az egész társaság, de legalább arra jó volt,hogy utána az énekesnő a napistent szimbolizáló fejdísz nélkül térjen vissza.

Bár a két gitáros is énekelt, azért samplerről bőven megtámogatták a kórust és az ilyen zenekaroknál divatos módon a szinti is arról jött. Legjobban az ír dallamokkal operáló The Selkie fogott meg, a közönséget viszont a Downfall alatti énekeltetéssel fogta meg a művésznő. Én megcseréltem volna az első bandával, bár a csehek fizikailag közelebb vannak hozzánk, de zeneileg tőlem jóval távolabb esett ez a stílus, mint az amerikaiaké.

Rendition (Intro) / Reveal The Light Within / Cages Of Rage / Like The River Flows / The Selkie (Kópakonan) / Emptiness (Is No More) / Fire And Wind / Downfall / Until It Rains Again / Lost To Time / Deconstruction (Outro)

A norvég Sirenia a tizedik nagylemezénél tart és a közönség reakciói alapján láthatólag itthon is komoly rajongói bázissal rendelkeznek. Történetük némileg hasonló az osztrák Visions Of Atlantiséhez: A kezdeti sikerek óta az egyetlen alapítón kívül teljesen kicserélődtek a tagok, ám a legutóbbi énekesnő (ott Clémentine Delauney, itt Emmanuelle Zoldan) újra régi dicsfényébe röpítette a csapatot.

Ennek megfelelően elsősorban az újkori dalokra koncentráltak, az Emmanuelle-lel felvett előző két albumról 2-2 dalt, a tavalyi ‘Riddles, Ruins & Revelations’ lemezről 4 számot játszottak. Érdekes módon az egyik felvezető kislemezdal, a We Come To Ruins kimaradt. A szimfonikus metálnak inkább az Edenbridge-re jellemző vonalát játsszák, de nagyon hiányzik egy Lanvall a szólógitár mögül.

A bandát alapító Morten Veland, aki a dalok szerzője is egyben, multiinstrumentalista, de koncerten többnyire basszusgitárt fog. Ám most nem ezt tette, és a két gitárral, basszusgitár nélkül felálló csapat elég fura látványt és hangzást nyújtott. Lehet, hogy csak a sampler volt halk, nekem hiányzott a basszus az előadásból. Meg a zenészek mozgása is visszafogott volt, főleg amikor samplerről ment a billentyűszóló vagy a kórus és a két gitáros egy helyben állva mindössze aláriffelt, akkor éreztem nagyon üresnek a színpadot. Most jött volna jól egy félmeztelen basszer, aki felszántja a deszkákat, mint a Holy Motherben!

A frontasszony (mert Emmanuelle már sokkal inkább ebbe a kategóriába tartozik, a frontcsajt lekicsinylőnek érezném hozzá) viszont remek énekteljesítménye mellett is megvette kilóra a közönséget. Surmøvá után szinte állig begombolkozott, decens úrinőnek tűnt testhezálló fekete ruhájában, ám egy-egy vállrándítása, kikacsintása sokkal szexisebb volt, mint a cseh lány fenékrázása.

Itt már beindultak a látványelemek is ezerrel, a színezett füstcsóvák és az irányított reflektorok tovább fokozták a hangulatot, nem csoda, hogy már a második nótánál (ami a 2016-os ‘Dim Days Of Dolor’ címadója volt) veszettül tapsolt az egyre tömörödő közönség.

A korai időszakot a sikert meghozó harmadik nagylemez, a ‘Nine Destinies And A Downfall’ és az azt követő ‘The 13th Floor’ slágereivel idézték meg, a Lost In Life, a The Path To Decay, a My Mind’s Eye és a The Other Side hangzott el ebből a korszakból, valamint a The Last Call című, lassan építkező power ballada, mely alatt viszont senki nem hagyta el a termet.

Az első két banda 40 perces műsoridejénél 10 perccel többet kaptak, melyet jól kihasználtak, és a műsort a tuti slágerrel, a Voyage, Voyage című Desireless-feldolgozással zárták.

Addiction No. 1 / Dim Days Of Dolor / Towards An Early Grave / Lost In Life / Treasure N’ Treason / The Last Call / Into The Night / In Styx Embrace / This Curse Of Mine / My Mind’s Eye / The Other Side / The Path To Decay / Voyage, Voyage

Az este házigazdája Nils Molin bandája, a svéd Dynazty volt. A sampler náluk is csúcsra volt járatva, szinti, effektek, háttérvokál, de a zenészek úgy pörögtek a színpadon, hogy mindenki azt mondta, végre egy igazi kiállású rockzenekar. Dinamikusabban is szóltak (főzenekarnál ez etalon), mint a korábbiak. Nem csoda, hogy még jobban betömörödött a közönség a színpad előtti részre és a keverőpult mögött, a hátsó sorokban szellősebben maradtunk. Beindult az ökölrázás is rendesen, mert a banda nem az új dalokkal nyitott, hanem a már korábban bejáratott ‘Firesign’ album három bivalyerős nótájával.

Csak ezután vették elő az éppen kétéves ‘The Dark Delight’ albumot, melynek elvileg ez volt a lemezbemutató koncertje, és hogy biztosra menjenek, a The Blacket megbolondították egy olyan mutatvánnyal, hogy a két gitáros megivott egy-egy doboz sört, miközben bal kézzel nyomták az ikergitárszólót. Tusé!

A dal végén a rockisten Molin lekapta bőrdzsekijét, melybe már e rövid idő alatt beleizzadt és így köszöntötte a budapesti közönséget, majd folytatták az új lemez számaival: felcsendült nagy kedvencem, a Paradise Of The Architect és a Threading The Needle.

Ám a pandémia két éve alatt új lemezt is készítettek a srácok, és az idén nyáron megjelenő ‘Final Advent’ három beharangozó kislemezdalát is elnyomták. Az Advent közepén még egy basszusszóló is befigyelt – bár nekem nem hiányzott –, az látszott, hogy Jonathan Olsson nem kispályás, nem véletlenül turnébasszere a Painnek és a Lindemann-nak is. A zenekar a Hot For Teacher riffjeivel tért vissza, a dal után pedig a dobos, George Härnsten Egg is előadott egy szólóprodukciót (ismertebb nevén dobszólót).

A másik két új dal, a Power Of Will és a Yours után jött a Deep Purple Highway Starjának instrumentális feldolgozása, így Molin szusszanhatott még egy kicsit. Az énekdallamot a két gitár felváltva játszotta, a billentyűszólót basszusgitárra átültetve hallhattuk, a billentyű-gitár közös szólóját pedig természetesen ikergitárszólóként interpretálták.

A Waterfall-lal és a Presence Of Minddal folytatták a legutolsó album bemutatását, majd megszólaltak a nagy sláger, a Heartless Madness bevezető szintetizátorhangjai és a közönség eksztázisban tombolt. A koncert előtt fotósunk, Savafan mondta, hogy reméli, eljátsszák azt a dalt, mert az a nagy kedvence. Hát, csúnya lett volna, ha nem teszik, lévén, hogy 15 millió feletti meghallgatásnál jár a Spotifyon, és ezzel messze a legnépszerűbb daluknak számít.

Ezt már nem lehetett überelni az új dalokkal, szóval levezetésnek elnyomták a Raise Your Handset a ‘Sultans Of Sin’ lemezről, majd a ráadásban a The Human Paradoxot a ‘Titanic Mass’-ról. Kicsit rövidnek éreztem a 75 – ráadással együtt 80 – perces főműsort, de így is fél héttől 11-ig tartott ez a minifesztivál. És Molin ősszel visszatér az Amaranthe tagjaként. Aki eddig még nem tette meg, vésse be a naptárába az október 30. dátumot! E koncert után még inkább látni kell újra a pasast!

In The Arms Of A Devil / Firesign / The Grey / The Black / Paradise Of The Architect / Threading The Needle / Advent / Drum solo / Power Of Will / Yours / Highway Star / Waterfall / Presence Of Mind / Heartless Madness / Raise Your Hands /// The Human Paradox

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Köszönet a lehetőségért a H-Musicnak!