Kissin' Dynamite - Not The End Of The Road

A 21. század Bon Jovija a Kissin’ Dynamite. Jonék utolsó olyan lemeze, mely még egészében is értékelhető, az 1996-os ‘These Days’ volt, azóta volt pár jó számuk lemezenként (It’s My Life, Everyday, Have A Nice Day, We Weren’t Born To Follow), de egyre nehezebb volt egyben végighallgatni az anyagaikat. Nekik még kedvezett is a hallgatói szokások változása a digitális szolgáltatók és a lejátszási listák megjelenésével. Én viszont már öreg dinoszaurusz vagyok, és bár már kezdek leszokni az A és B oldalban gondolkodásról, de nem tudok eltekinteni a lemezek egyben végighallgatásától. Úgyhogy nagy öröm számomra, hogy újra van egy olyan zenekar, aki a 80-as évek aréna rockját ilyen felhőtlenül, lendületesen és ragadós dallamokkal képes prezentálni. Ha akkor működtek volna, az MTV rogyásig nyomta volna a klipjeiket. Persze így sem szenvedünk hiányt képi anyagban, új kiadójuk bízik a zenéjükben, ritkaság, hogy öt videóklipet forgassanak egy lemez promóciójához.

10 év AFM-nél töltött idő és egylemeznyi Metal Blade után az AC/DC 1988-as ‘Blow Up Your Video’ albumának egyik dala alapján nevet választó Kissin’ Dynamite az osztrák Napalm Recordsnál kötött ki, és létezésük 15. évében kiadták 7. sorlemezüket. Ennyit a statisztikákról. A többi csupán szubjektív. A banda a névválasztással ellentétben nem AC/DC stílusú muzsikát játszik, műfajukon belül számomra a ‘Not The End Of The Road’ első fele (mégis előkerült az a fránya A oldal!) tízpontos, nem véletlen, hogy ebből a hat nótából került ki az a bizonyos öt klipes kislemezdal, és igazából a hatodik is megérdemelte volna.

A címadó Not The End Of The Road nagyon erős kezdés, jó példa arra, hogy az emóciók hogyan motiválják a zenészeket. A dal a banda dobosának és dalszövegírójának, Andreas Schnitzernek távozása után született. A csapat közel 15 évig dolgozott változatlan felállásban, és ez a szakítás első pillanatban megrázta őket, majd Hannes Braun énekes, amint kilábalt az első kétsébeesésből, kiírta magából az újrakezdés érzését: „Ez nem az út vége”. A dalszöveg véglegesítésében Anna Brunner segített neki, aki úgy tűnik, átveszi Andi helyét – na nem a dobok mögött – a dalszövegírói székben, bár a dalok felének szövegét még a volt dobos írta. Az ezt követő What Goes Up is igazi együtt éneklős „hajmetál” nóta, Hannes Braun fazonjában is igazodik a zenéhez, feltupírozott szőke hajkoronájával befért volna a 80-as évek bármelyik bandájába a Bon Jovitól a Poisonig. A többiek megjelenéséről viszont első ránézésre inkább egy grunge-banda jutna eszembe. Szerencsére, amit játszanak, szöges ellentétben áll a kinézetükkel. A lemez első feléből egyedül az Only The Dead nem kapott klipet, pedig ebben is igazi 80-as évek végét, 90-es évek elejét idéző hangulat uralkodik, elég, ha csak az Alice Cooper Hey Stoopidjára emlékeztető refrént említem.

A Good Life Charlotte Wessels, Guernica Mancini és a Saltatio Mortisból Alea der Bescheidene (alias Jörg Roth) közreműködésével készült, ez a gyönyörű dal kicsit olyan, mintha egy Ayreon-nóta lenne, és a mögöttes cél is nemes. A Yoko Onóból kicsit Steel Panther-es bohóckodás lett, de nem vészes, a refrén dallama és a jól felépített gitárszóló kárpótol mindenért. A Beast In Blacket idéző szintirock is felüti fejét benne, de szerencsére nincs túltolva a billentyűs hangszer potmétere. A Coming Home a Keep The Faith tempójában íródott, az évszázad refrénjével, a nagy kedvencem a lemezről.

Innen kezd fogyni a lendület. Illetve a lendület nem is, csak az ötletek haloványabbak. Az All For A Hallelujáról a Lordi Hard Rock Hallelujah dala jutott eszembe, csak az sokkal jobban sikerült, a No One Dies A Virgin viszont egy korábbi saját sikerre, az I Will Be Kingre hajaz, ugyanaz a tempó, hasonló riff és verzedallam, csak a refrénje nem sikerült olyan monumentálisra, mint a koncertjeik ráadásnótája. A Gone For Good egy Bon Jovi-ízű akusztikus ballada, refrénjében még némi műanyag szimfonikus aláfestés is előkerül, Ande Braun pedig igazi samborás szólót penget benne. Ez persze az összes többi dalra is elmondható, kidolgozott, dallamos, ugyanakkor technikás szólók kerülnek ki a keze alól, melyeknek van ívük, mint a nagykönyvben. A Defeat Itnek is az a betegsége, mint az előző daloknak, ez is nagyon jó riffekből táplálkozik, de nem sikerült olyan dallamokat generálni rá, ami hosszú távon megragadna a hallójárataimban. Magyarul: jó dal, de nem lett belőle himnusz.

A lemez második felének abszolút favoritja a Voodoo Spell, egy Desmond Child stílusú himnusz, à la You Give Love A Bad Name (Bon Jovi) / If You Were A Woman And I Was A Man (Bonnie Tyler) / Kings & Queens (Ava Max). Bár az utóbbi kettő más műfaj, de a Bon Jovinál is láttuk, hogy egy dögös riff és egy dallamos gitárszóló csodát tud tenni vele. A lemezt elbúcsúztató ballada, a Scars sajnos nem üti meg a KD-féle lemezzáró etalon – Six Feet Under – szintjét, de még az előző lemez Heart Of Stone-jáét sem. Az viszont érdekes, hogy a másik ballada generált szimfonikus aláfestése után itt előkerül egy valódi cselló is. És nagy fájdalmam, hogy a 2019-ben – vagyis az előző album óta készült – kislemezdalt, a Cadillac Maniacet, melyet a Baseballsszal közösen követtek el, nem tették rá legalább bónuszként a lemezre. Rongyosra hallgattam a YouTube-ot miatta.

Bár időközben bejelentették, hogy megtalálták új dobosukat Sebastian Berg személyében, de a lemezt még Sean Lang (Kardashev) játszotta fel. Nincs is azzal semmi baj, dinamikus, de nem tolakodó a játéka, ahogy egy sessionzenészhez illik. A prímet egyértelműen a Braun fivérek viszik, (Jo)Hannes énekes-producerként és fő zeneszerzőként hordja vállán a terheket, Ande pedig minőségi szólókat kanyarít a dalokhoz és Jim Müller kollégájával egyetemben dögös riffekkel dobja fel az énektémákat. Amelyek viszont a lemez második felére kicsit megfáradtak, de a tízpontos kezdést így sem tudták nyolc alá nyomni.

Összegzés:

A 21. század Bon Jovija a Kissin’ Dynamite. Kicsit germános, kicsit popos, de a miénk, akik szeretjük ezt a műfajt. A nyolcvanas évek aréna rockja visszatért a képükben, és bár ez a lemez nem ütött akkorát, mint a ‘Money, Sex & Power’ vagy a legutóbbi ‘Ecstasy’, de messze jobb, mint amit a mára Jovi Jovi Jasperré degradálódott amerikaiak csináltak az elmúlt 25 évben.

Pontszám: 8

Megjelenés: 2022
Kiadó: Napalm Records
Stílus: hard rock / aréna rock
Származás: Németország

Zenészek:

Hannes Braun – ének
Ande Braun
– gitár
Jim Müller
– gitár
Steffen Haile
– basszusgitár

Sean Lang – dob
Charlotte Wessels, Guernica Mancini, Jörg Roth (Alea der Bescheidene)
– ének
Anna Brunner
– vokál
Billy King
– vokál
Heike Schuch
– cselló

Dalcímek:

01. Not The End Of The Road
02. What Goes Up
03. Only The Dead
04. Good Life
05. Yoko Ono
06. Coming Home
07. All For A Halleluja
08. No One Dies A Virgin
09. Gone For Good
10. Defeat It
11. Voodoo Spell
12. Scars

 

Megosztás

A legfrissebb Hard Rock-hírekért kattints ide!