Megettem már a kenyerem javát, sok ifjúkori kedvencem nem muzsikál többé ezen a földön, de nem kevesen azért még itt vannak. Nem tagadom, gyakran eszembe jut egy-egy ilyen koncert után, hogy utoljára láttam őket. Volt, akinél az érzés valósággá vált, ám szép számmal akadnak olyanok, akik matuzsálem létükre még mindig bemennek a stúdióba, felmásznak a színpadra és nyűvik hangszereiket. Megint más kérdés, hogy egyeseknek már nem biztos, hogy erőltetni kellene a karriert, de azért most is zenélnek olyanok, akik nemhogy vállalható, hanem még mindig tökéletes produkciót tálalnak közönségüknek. John McLaughlin ebbe a kategóriába tartozik.
Ebben az évben betöltötte a 80. életévét. Közhelyes a megfogalmazás, de nem látszik rajta, sem a külsején, sem a játékán – mondjuk az utóbbi a lényeges –, csakúgy, mint három évvel ezelőtt, most sem találtam fogást a produkcióján. Volt indiai miszticizmus a zenében – nemcsak az ő játékában –, a koncertmenü végig széles palettán mozgott, amelyben több helyen felütötte fejét a blues.

Ez nem meglepő elem nála, csak ilyen mennyiségben nem számítottam rá. Na, nem olyan hagyományos tizenkettes produkciók, mint amit az ember mondjuk a néhai Johnny Winter lemezein hall, de egyes szerzemények megkapták a tradicionális köntöst. És több volt az énekrész, amelyhez valamennyien hozzájárultak, de ebben a prímet Ranjit Barot dobos vitte – még scattelt is, nem is akárhogy –, a többiek inkább vokáloztak neki.

Persze, nem úgy kell ezt elképzelni, hogy énekcentrikussá vált a 4th Dimension repertoárja, csak gyakrabban hangzott fel ilyen rész. McLaughlin pályafutásából, mint annyian mások, én is a Mahavishnu Orchestrával eltöltött időszakot favorizálom leginkább, de csak egy szerzemény hangzott el ebből az időszakból, az elején a Lila’s Dance az 1975-ös ’Visions Of The Emerald Beyond’-ról. Megemlékeztek a szeptemberben elhunyt legendás szaxofonosról, Pharoah Sandersről – akit Ranjit Barot mesterének tart –, eljátszva leghíresebb szerzeményét, a The Creator Has A Master Plant. Még egy néhai társra, Paco De Luciára gondoltak az El Hombre Que Sabia előadásával a 2015-ös ’Black Light’ 4th Dimension-albumról. A repertoárból lejött, hogy valamennyi muzsikus elképesztően széles palettán értelmezi a zenét, mindezeket a tapasztalatokat fantasztikus közös gondolkodással formálták eggyé.

McLaughlint most sem hagyta el szarkasztikus humora. Amikor bejöttek a színpadra, utalt a fűtésre, kérdezte, hogy nem fázunk-e, majd elkezdte dörzsölni, lehelni összekulcsolt kezeit. A zenekar bemutatásánál, Gary Husbandnél kicsit jobban elidőzött, cinkelve társát, hogy mennyire utálja és irigyeli az ilyen zenészeket, akik több hangszeren is kiválóan teljesítenek.

Ezt bizonyítva Husband, árván hagyva billentyűsparkját, beült Ranjit Barot mellé a másik dobszerkó mögé és gyilkos párbajt vívtak, aztán mintha mi sem történt volna, visszaült a billentyűk mögé.

Étienne M’Bappé basszusgitáros most is kesztyűt húzott a játékhoz, termetes erősítője segítségével alaposan betöltötte a nem éppen kicsi színházteret, mindegy, hogy kísért vagy szólózott.

Így a vége felé egy kicsit hadd ugorjak előre időben. Különleges és soha vissza nem térő alkalom volt ez a fellépés. Közvetlenül a kezdés előtt bejött a koncertszervező cég, a GetCloser Concerts művészeti vezetője és közölte, hogy a koncert nemcsak az aktuális turné befejező mozzanata, hanem a formáció utolsó koncertje is egyben. John Mclaughlin és a 4th Dimension többé nem lép fel, nem készít albumokat. Nem mondom, hogy közönnyel fogadtam a hírt, de az is tény, hogy a jazz jóval mobilisabb műfaj a rocknál, itt lényegesen kevesebb a sok évtizede funkcionáló csapat. A muzsikusok hamarabb keresnek és találnak aktuális elképzeléseikhez közel álló társakat.

Ahogy ezt tudtuk, zene és spiritualitás találkozott. Egy John McLaughlin-koncerten nemcsak az elképesztő hangszeres tudás a lényeg, fontos a zene gyökere és fajsúlya. Amikor kamaszkoromban először hallottam a ’Birds Of Fire’-t és a ’Friday Night In San Francisco’-t, megértettem, hogy a zene ezúttal egy másik szintre került, amelyhez nagyobb megértés szükségeltetik, itt nem pusztán arról volt szó, hogy egy vibráló jazz-rock fellépést vittek a színpadra. Ennek szellemében hallgattam ezt a csodálatos fellépést az Erkel Színház falai közt, és őszintén bánom, hogy többször erre már nem lesz lehetőségem. Valószínűleg így érezte az a majdnem kétezer ember, akik álló ovációval köszöntek el a négy zenészfenoméntól.

Here Come The Jiis / Lila’s Dance / Lockdown Blues / New Blues Old Bruise / Hijacked / The Creator Has A Master Plan / El Hombre Que Sabia / Gaza City / Abbaji (For Alla Rakha) / Mr D.C. / Light At The Edge Of The World / Echoes From Then // Sulley

Szerző: Bigfoot
Fotók: GetCloser Concerts/Kleb Attila 
Köszönet a GetCloser Concertsnek a lehetőségért!