fbpx



Let Us Prey - Virtues Of The Vicious

Történetesen úgy alakult, hogy 2016-ban belebotlottam a világháló egyik pókháló szőtte bugyrában egy addig merőben ismeretlen bandába, akik épp akkor szabadították ránk az első hanganyagukat egy hatszámos, bő félórás EP formájában. Amely aztán úgy rabul ejtett, hogy onnantól kezdve követtem minden lépésüket. Már amikor életjelet adtak magukról… Mert a Let Us Prey mélyen tisztelt tagsága az elmúlt négy esztendőben legfeljebb a szépasszonyvölgyi borospincék mélyén húzhatta meg magát, a kellemetes hűvösben kortyolgatva a jóféle helyi nedűt, hogy hátha ezzel a múzsa is mihamarabb a homlokukon csókolja őket a dalírást elősegítendő. Bevallom, az alkotói folyamat részleteit nem ismerem, a lényeg csupán az, hogy idén végre-valahára elkészült az első nagylemezük. A múzsa kicsit be volt lassulva, na!

Támogasd Te is a Hard Rock Magazint, légy a Mecénásunk! Kattints a részletekért!

De miután Heves megyétől mindössze egy hegyesebb köpésre, a massachusettsi Bostonból származik a brigád, egy cseppet elmorfondíroztam azon, hogy bárcsak hazánk ifjú titánjainak a bemutatkozó korongját dicsérhetném ekképpen, mint ahogy most ezeknek az amerikai fickóknak a debütálását fogom méltatni. Merthogy a ’Virtues Of The Vicious’ egy kiforrott, vérprofi, kompromisszummentes, s mondhatni, úgy isten igazából odab.szós dalcsokor a legszebb power/thrash metal hagyományoknak megfelelően. (Aki szeret még mélyebbre ásni az underground legalsóbb tárnáiba, annak szívből ajánlom e banda két tagjának előző formációját, a Hellspeaket is, és annak egyetlen kiadványát, a 2013-as keltezésű ’The Slaughter Rule Of Agony’ című hatszámos EP-t, amely szintén kellemetes perceket szerezhet a stílus híveinek.)

Marc Lopes énekes a Hellspeak mellett négy éven át az ugyancsak bostoni, kultikus Meliah Rage-et is erősítette (kizárólag a 2014-es ’Warrior’ albumon szerepelt), manapság pedig együtt dolgozik azzal a Ross „The Boss” Friedmannel is, aki a Manowar korai időszakában a jó öreg Joey DeMaio szerzőtársaként konkrétan beiktatta a szótárba az „epikus-heroikus heavy metal” címszót – ’Into Glory Ride’ és társai, ugyebár. Visszatérve Lopesre: az énekesi teljesítményéről csupán annyit, hogy ez az úriember bizony felsőligás dalnok, és aki mást mond, az konkrétan süket, mint az ágyú. (Na, jó, egy apró kritikával azért élnék, de erről majd később.) Adott tehát egy „friss bostoni hús” Let Us Prey néven, akik valahogy úgy gondolkodtak, hogy többé-kevésbé a Forbidden és a Nevermore világát keresztezik a saját szájízük szerint, veszett gyors tempókkal, technikás játékkal, kellőképp összetett témákkal és a lehető leghisztérikusabb énekstílussal tarkított muzsikával.

Elsőként a lemeznyitó Above The Vaulted Sky-t hallhatta a nagyérdemű, és mi tagadás, ez a dal engem is azonnal a falhoz kent. Manapság könnyűszerrel ráaggatjuk egyes számokra és albumokra, hogy tucathangzásúak meg sablonosak, a régmúltat visszasíró vénember kesergő üzemmódjába kapcsolunk át – akár harmincas-negyvenes fejjel is –, és a „bezzeg a mi időnkben…” komikus lózungjával képesek vagyunk kiböffenteni, hogy „nincs új a nap alatt, hiszen már mindent eljátszottak…” Nem tagadom, van ebben is egy pindurka igazságcsíra, de tudod mit? Pont lesz.rom! Mert adott egy dal, vagy akár egy teljes lemez – megérint vagy sem? Ennyi az egész. És a ’Virtues Of The Vicious’ bizony k.rvára megérint! Engem biztosan. No, és téged?

Azt azonban nem hallgathatom el, hogy a komplett anyagot azért nem érzem egységesen izgalmasnak, s noha a helyzet korántsem aggasztó (pillants csak rá a pontszámra, légy oly kedves!), összességében ugyanis roppant élvezetes csomagot kapunk a srácoktól. Ám a kissé homogén jelleg igencsak rányomja randa kéznyomát a teljes albumra. Jóllehet vannak kiugró pontok, nem is kevés, viszont e lemeznek sajnos nem erénye a változatosság; bár ennek ellenére zeneileg tényleg sokszínű a korong, nekem azonban különösképp az igazán emlékezetes énekdallamok hiányoznak, tudod, amelyektől még napokig nem tudsz megszabadulni, miután folyton-folyvást ott lebzselnek a fejedben. No, hát ezeket csiszolgathatták volna még egy darabig ott a borospincék hűs félhomályában… Meg aztán Marc nem épp kispályás adottságait sem használta ki eléggé, mert ugyan egy falusi disznóvágás hangeffektjeit valóban első osztályúan prezentálja, ám őbenne jóval több van ennél, ez egyértelmű.

Let Us Prey

De milyen is a tíz szerzemény? (Lábjegyzet némi károgással: a 2016-os EP-ről tulajdonképpen hat szám került fel a nagylemezre, ami előtt kissé értetlenkedve állok, mert valójában így csak négy új dalt kapunk; köztünk legyen szólva, egy négyévnyi hiátus után azért jobban odatehettétek volna magatokat, uraim.) Akárhogy is, a fentebb már magasztalt, és elsőként berobbanó Above The Vaulted Sky úgy tökéletes, ahogy van: gégemetsző sikolyok karakteres dallamokkal társítva, mindent elsöprő és ellenállhatatlan power metal-roham, egyes részeiben még a Nevermore nyomorúságos hangulatát is megidézi – instant kedvenc lett tehát! Az azt követő, címadó Virtues Of The Vicious a death metalos kezdésből egy kapkodós, brutális thrash-tétellé fejlődik, s ehhez bizony már acélidegzet szükséges, nem is a széplelkeknek való. A középrész absztrakt-elvontabb, mégis igencsak zaklatott etapja azonban ad némi megnyugvást (khm…) a nagy őrlés közepette. Remek ez is! (És még időben szólok, hogy bőven vannak még efféle lávaszerűen forrongó, tébolyult darabok, nem is kevés, úgyhogy javaslom, még most készíts be egy jó maréknyi Xanaxot…)

Ám a harmadikként érkező In Sufferingnél kicsit fellélegezhetünk: egyértelműen az album legemészthetőbb dala amolyan Brainstorm-szerűen, szellősek a verzék, az azonnal rögzülő, szenzációs refrén pedig tényleg élményszámba megy! Amennyiben mostanság lennének rendes koncertek, ezt kötelezővé tenném minden rendezvényen, hogy ámuljon és bámuljon a jónép, mert ez biza’ a nagybetűs METAL! Konkrétan a lemez tán egyetlen, érdemi slágere, kalap emel! Véleményem szerint az efféle megfontolt és fogós, kvázi könnyedebb hangvételű nótákból kellett volna még egy-kettő, hogy a permanens versenyló-tempóban történő zúzás monotóniáját megtörjék valamelyest. (Oké, a ’Reign In Blood’-nak jól áll a 28 percnyi, szüntelen „sprintmetál”, de itt azért eléggé más a gyerek fekvése, na.)

És hogy ne lankadjon a figyelem, arról a Halo Crown gondoskodik: a legbetegebb, legőrültebb tétel mind közül, s miután a budai Lipót már jó pár éve bezárta kapuit, simán kikiálthatjuk a künn tébláboló tébolyultak himnuszának is; ez a háborodottan tomboló vulkánkitörés valósággal tanítanivalón mesteri! (A borítógrafika amúgy egész jól kifejezi a hallottakat.) A Murder Thy Maker folytatja a Halo Crown elmebajos, death metalos sikálását, az éneket tekintve viszont kevesebb fogódzkodóval szolgál, ám ha odafigyelsz a részletekre, legalább jóféle riffekre bukkanhatsz. Ebbe a csudás sormintába a The Saint Of Killers is lazán beleillik: Lopes barátunk persze hogy magából kikelve sikoltozik és ordít és acsarkodik, mintha csak az élete múlna rajta, a memorizálható énekdallamokról azonban olykor (sokszor!) hajlamos megfeledkezni. Vagy csupán nekem ilyen nagyok az elvárásaim?

Vannak azért kimértebb, középtempós „lazulások” is: ilyen a míves címmel ékeskedő Ghost Echoes (hozzáteszem, előzetesen egy gótikusan ódon, őszillatú, borongós-borzongós balladát vártam), amely valamicskét ugyan visszavesz a szakadatlan mészárlásból, ennek ellenére kevéskének érzem az épkézláb dallamtémák számát. Kár-kár. A The Cruel Creation Of Me és a Prey egyaránt villámgyors thrash metal-kaszabolások, ezeknél viszont végre kiemelkednek a megjegyezhető dallamok, refrének, no és a váltásokkal közbeékelt, komplexebb szólóbetétekről se feledkezzünk meg, ennélfogva aztán a mérleg nyelve mindenképp a pozitív irányba billen a teljes lemez összképét illetően.

És akkor elérkeztünk hát az album fináléjáig, a leghosszabb játékidejű szerzeményhez, a bő 8 perces And Hell Followed With Me című monolithoz, amely rögtön az épp aktuális kedvencemet, a Los Angeles-i Witherfallt juttatja eszembe, ami már önmagában is egy szép kövér pluszpontot ér. Egy rétegzett, ötletes monstrum emez, s csak úgy sorjáznak a jobbnál jobb témák és a körmönfont riffek, Lopes még a ’90-es évekbeli Phil Anselmót is megidézi egy-egy pillanat erejéig, ám az érzelmi többletet, a mélységet innen is hiányolom, éppúgy, mint a lemez legtöbb dalából, amelyek hiányában a katarzis ezúttal sajnos elmarad. A Witherfall bizony ebben is túlszárnyalja őket. Most elnézőbb vagyok tehát, és felfelé kerekítem a pontszámot, legközelebb viszont tessék jobban ráfeküdni azokra a dallamokra, no meg a változatosságra is, ha kérhetem. Amúgy pedig fogadjátok gratulációmat, uraim, mert ez mindenképpen egy remek bemutatkozás, soha rosszabbat!

Összegzés:

Nem lesz mindenki kedvence a ’Virtues Of The Vicious’ tornádó erejű zenei alapokkal és elmeháborodott énekkel felturbózott power/thrash metalja, miután – hogy egy focis hasonlattal éljek – majdhogynem folyamatos az „egész pályás letámadás”, aki azonban kellőképp nyitott az effajta muzikális őrültekházára, annak kiváló táplálékként szolgálhat ez a bő ötvenpercnyi koncentrált úthengerelés. Ígéretes debütálás, meg kell hagyni!

 

Pontszám: 7

Támogasd Te is a Hard Rock Magazint, légy a Mecénásunk! Kattints a részletekért!

Megjelenés: 2020
Kiadó: M-Theory Audio
Stílus: power/thrash metal
Származás: USA

Zenészek:

Marc Lopes – ének
Jon Morency – gitárok
Jesse Near – gitárok
Darin Moyen – dobok

Dalcímek:

  1. Above The Vaulted Sky
  2. Virtues Of The Vicious
  3. In Suffering
  4. Halo Crown
  5. Murder Thy Maker
  6. The Saint Of Killers
  7. Ghost Echoes
  8. The Cruel Creation Of Me
  9. Prey
  10. And Hell Followed With Me
Megosztás