Witherfall: A Prelude To Sorrow

írta Mike | 2018.11.04.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Century Media Records

Weblap:  http://www.witherfall.com

Stílus: progresszív power metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A Kübler-Ross-modell szerint a haldoklásnak és a gyásznak öt stációja van: a tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás. A Witherfall második művének minden pillanatát áthatja a veszteség fájdalma: a zenekar egyik alapítója, Adam Paul Sagan dobos ugyanis 2016 decemberében elvesztette a limfómával folytatott harcot – mindössze 36 évesen. Neki állít emléket az ’A Prelude To Sorrow’ nevének kezdőbetűivel…

A Los Angeles-i csapatot még 2013-ban hozta létre a dobos az Iced Earthben is érdekelt Jake Dreyer gitárossal és azzal a Joseph Michael énekessel, akivel a White Wizzardsben zenéltek együtt (és aki a Sanctuary-ben segítette ki a társakat Warrel Dane tavaly decemberben bekövetkezett halála után – szomorú párhuzam). Úgy volt, hogy a banda bemutatkozó albuma, a tavalyi ’Nocturnes And Requiems’ lesz az első és egyben utolsó alkotásuk, ám a dolgok szerencsére kedvező irányt vettek, és egy évre rá megjelenhetett a folytatás. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a debütálás már 2014-ben elkészült, megfelelő terjesztés híján azonban sokáig a fiókban pihent.) Mi tagadás, a ’Nocturnes…’ egy mestermunka, amelyen véleményem szerint kifogástalan formában öltött testet a Witherfall már akkor kialakult, sajátságos stílusa, írásom tárgyát, az ’A Prelude To Sorrow’-t viszont még elődjénél is erősebbnek, kiforrottabbnak vélem, hogy azt ne mondjam, a tragédia ilyetén megélése révén még kreatívabbnak is tartom, olyannyira, hogy a dalokkal való, féltucatnyi ismerkedést követően ki merem jelenteni: egy kortárs klasszikus született!

Alapjában véve ugyan power metal a játék neve, ám a teátrális, hősies pózok teljes mértékben hiányoznak a palettájukról, hiszen a Witherfall sokkal inkább rokonságot mutat a kései Death-korszakkal (így természetesen a Control Denieddal is), a Nevermore-ral, a Communic-kel és valamelyest a Symphony X-szel, semmint az euro-power komplexebb fogalmazású képviselőivel. A zavarba ejtőn fölényes technikai tudás mellett ugyanily’ lényeges szelete jutott a dalok útján közvetített érzéseknek, hangulatoknak, imígyen roppant mélysége van a zenének; ezenfelül pedig rendkívül eseménydús és izgalmas az album, ezernyi emlékezetes dolog történik a számokban – amelyek átlagosan 7-8 percesek –, ezért aztán igen gyorsan elröpül a majd’ egyórányi játékidő, mintha csak feleannyi volna…

A teljes anyag zenei része és szövegi koncepciója a Michael-Dreyer duó ragyogó zsenialitásának és kreativitásának gyümölcse, a meleg tónusú, természetesen kikevert hangzás pedig Zeuss (Queensÿrche, Sanctuary, Iced Earth stb.) tehetségét dicséri. Szerintem egyedül a pergő kissé kopogós megszólalásán csiszolhatott volna még egy keveset, de szerencsére nem az ízlésemmel ellentétes, a mai trendeknek megfelelő, száraz-sterilre polírozott, agyoneditált hangzáskép uralkodik. Ezúttal is Kristian Wählin készítette a borítógrafikát, mondhatni jellegzetesen gótikus melankólia, sok hasonlót  láttunk már a kilencvenes években is a kőangyalos-spleenes hullám tetőzéseként, ám ahogy a produkciós oldal esetén, úgy itt is ugyancsak üdvözölni tudom, hogy nem a (photoshopolt) lélektelen műviség aratott diadalt.

A borús, vészjósló nyitányból (A Prelude To Sorrow) bontakozik ki a bő 11 perces We Are Nothing, amely úgy tökéletes, ahogy van! Ezt bizony a csúcson lévő Nevermore is megirigyelte volna; hasonlóképp hisztérikus és tébolyodottan örvénylő, mint Warrel Dane-ék annakidején, s olykor még a néhai Beyond Twilight absztrakt-őrült szelleme is köztünk kísért. Meglehetősen szerteágazó szerzemény sok tempó- és témaváltással tarkítva, Joseph pedig már itt felvonultatja hangjának teljes arzenálját, játszik vele, érzelmeket közvetít – fantasztikus teljesítményt nyújt hát. A klipesített Moment Of Silence-ben a Jeff Loomis-stílus mellé megérkeznek a schuldineri (Death) hatások is némi blastbeattel nyakon öntve, erre a jó öreg Chuck is elismerően csettintene, akár a Control Denied egyetlen – zseniális! – korongján is megállná a helyét, de említhetném a hasonszőrű Charred Walls Of The Damnedet, még Michael velőtrázó sikolyai is Rippert idézik meg.

Nem sok power metal alakulatról tudok, akik kilépvén a komfortzónájukból az extrémebb műfajok felségterületére merészkednének, a Witherfall azonban bátran áthágja a korlátokat: példának okáért a Communion Of The Wicked-ben zord death metalos riffek is tovagörögnek, ezek azonmód rögzülnek hallójáratainkban, ellenben a refrén csak sokadik hallgatásra memorizálható. Egyébiránt a többi tételben a vezérdallamok jégcsúcsként emelkednek ki, e tekintetben is kitűnő munkát végeztek az urak. Ez hatványozottan igaz a Shadows-ra, hiszen a borongós dark/gothic refrén a lemez egyik legjobb pillanata – a sok száz közül… A kíméletlenül betonozó, ólomsúlyos riffek pedig olyan remekbeszabottak, mintha a Morbid Angel ülné gonosz nászát, és járja az éjfeketén kavargó danse macabrét  a neoklasszikusba hajló gitárjátékkal megbolondított prog power-környezetben. Az elsőként nyilvánosságra hozott Ode To Despair szépen építkezik, nagy ívet jár be: finom szövésű, búskomor balladaként indul, majd a végén totális őrületbe torkollik.

A végső nagy utazásra hív a szintén 11 perces Vintage: személyes kedvencem a We Are Nothing mellett, amellyel együtt afféle keretbe foglalják az albumot; misztikus, ódon-ködfátyolos hangulatú, s már-már komolyzenei magasságokban szárnyaló alkotás, Joseph itt is a legjobbját nyújtja, kiadva magából minden elkeseredettségét. Újfent eszembe ötlik a Death, méghozzá a ’The Sound Of Perseverance’ 1998-ból… Bármily’ sötét, fájdalmas, tragikus színezetű a korong összképe, a dal végéhez közeledve azonban mégis felcsillan a remény: „This is not the end. You’ll always be by my side, when I feel like I can’t go on anymore…” A hosszasan kifejtett, fellegekbe érőn monumentális fináléban aztán már mindent elsöpörnek a kirobbanó érzelmek, s úgy áradnak-hömpölyögnek feltartóztathatatlanul, akárcsak egy felbőszült, fékevesztett gleccserfolyam; ez bizony az egyik legkatartikusabb zenei élmény, amit valaha metallemezen hallottam.

És nem vitás, az ’A Prelude To Sorrow’-hoz hasonlóan grandiózus, lenyűgöző gyöngyszem sem sok lát napvilágot manapság: a bemutatkozó anyag az év albuma volt nálam tavaly, azt hiszem, ez sem kerülheti el dicső végzetét, és szépen felülhet a trónra idén is. Anthony, Fili, Jake, Joseph, Steve (és Adam), köszönök minden percet!

Pontszám: 10