Iron Maiden - Senjutsu

A ‘Senjutsu’ kifejezésnek számtalan jelentése van, jelenthet taktikát és stratégiát a harcban, utalhat ügyességre, technikára, akár mágiára is, számomra mégis a legérdekesebb jelentése: a halhatatlanság titka. Ezzel a lemezzel az Iron Maiden végképp beírta magát a halhatatlanok közé. A Judas Priest ‘Firepower’ lemezéhez hasonlóan ez is egy zseniális album, mely úgy hoz újdonságot, hogy közben folyamatosan ott érzed az elmúlt bő negyven év minden pillanatát a hátuk mögött. Nem egy biztonsági muzsika a nyugdíjas korú zenészektől (atyám, Nicko McBrain 69 éves és hogy veri a bőrt!), mint a Deep Purple legutolsó albuma, nem is kísérletezős, mint a ‘The Book Of Souls’, mely már annyira progresszívre sikeredett, hogy már alig volt Maiden, ez egy remek visszatalálás a jól kitaposott útra: megvillantja a Maiden minden erényét, amit szerettünk a ‘Powerslave’-en vagy a ‘Brave New World’-ön, de közben mégsem önismétlés.

És persze azért meg is tudnak lepni. A The Writing On The Wall a lemez legnagyobb kilengése a Maiden metáljához képest. A kissé southern beütésű blues-rock olyan riffel indul, akár Ben Granfelt Going Home-ja, majd amikor beszáll a ritmusszekció, mintha a Uriah Heep Gypsyjének ritmusára mozognának a fejek! Hogy lesz ebből Iron Maiden? Aztán Bruce Dickinson hangja helyreteszi a dolgokat. Nagy húzás volt ezt betenni első kislemezdalnak, mindenki erről beszélt. Mi van a Maidennel? Ez nem is heavy metal! Ha a Strategóval jönnek ki előbb, azt mondják, „Á, ez is egy szokásos Maiden-lemez!” De így! Talán a Smith / Kotzen lemez sessionjéből maradt meg a riff, ami megtetszett Bruce-nak, és ezt csinálták belőle. A kezdeti meghökkenést követően az ember felfedezi a dal szépségét és rájön, hogy egy eljövendő koncertfavorittal van dolga.

A másik Smith – Dickinson szerzemény, a Days Of Future Past disszonáns akkordokkal indít, hogy fél perc után váratlanul az ember képébe robbantson egy Wicker Man stílusú riffet. Adrian, ezt nagyon elkaptad! Bruce hozza a lemez egyik legmaidenesebb dallamát, és a gitáros pazar szólót rittyent a közepére. Csak azt a szintibetétet nem értem a szóló végén. A dal végén visszatérnek a kezdeti disszonáns akkordok, ezúttal Nicko aritmikus dobképleteivel megtámogatva. Látszik, hogy Harristől tanult dalszerkezettant.

A harmadik közös daluk a második CD-t nyitja, és ez az egyik legnagyobb kedvencem a lemezről. A Darkest Hour visszatér Churchill 1940. június 4-én elhangzott beszédéhez, csak míg a ‘Powerslave’ albumon szereplő Aces High az ő buzdítására hadba induló pilótákról szóló dicsőséges és lendületes nóta, addig ez a beszédet megelőző dunkerque-i csata veszteségeiről szól és arról, hogyan rángatták ki Churchill ösztönző szavai az össznépi depresszióból a halottaikat sirató angol népet. Ennek megfelelően zeneileg egészen más hangulatú a dal, inkább balladisztikus, Bruce átérzéssel énekelt sorai a Tears Of The Dragon fájdalmát juttatták eszembe, akár annak a párja is lehetett volna az ‘Accident Of Birth’ vagy a ‘The Chemical Wedding’ lemezen, amikor ő és Adrian Smith együtt zenéltek a Maidenen kívül.

Negyedikként említem a lemezt nyitó címadó dalt, a Senjutsut, melyet Adrian és Steve közösen szereztek. Úgy indul az egész, mint a HammerFall Templars Of Steel dala, de amint belecsap a gitár, Nicko átvált valami félelmetes harci dobokat imitáló játékra a tamokon, és ezzel egy brutál hangulatú lemezkezdést produkálnak. Dicséretükre legyen mondva, nem esnek abba a hibába – bár gondolom, Harrisben nagy volt a kísértés –, hogy a közepén ritmust váltsanak, ez a dal így tökéletes, ahogy van. A refrénben Bruce-szal párhuzamosan szinte azonos dallamot játszó gitár Michael Schenker klasszikusait juttatja eszembe.

A négy Smith-nóta mellett két Janick Gers-szerzemény szerepel még a lemezen (Harrisszel közösen), Dave Murray ezúttal nem strapálta magát. A kettő közül az egyik a kislemezes Stratego, mely a nyolcperces nyitány harci dobjai után végre meghozza a tempóváltást, és a nyolcvanas évek Maiden-galoppját. A nyitó gitárdallam kicsit a Powerslave misztikusságát hozza, a dal összességében inkább a Can I Play With Madnesst idézi. Igazi nosztalgianóta, zene füleimnek! Ami furcsa, hogy a gitár hozza végig az énekdallamot, mintha instrumentális nótának készült volna.

A másik Gers-dalban gyanítom, inkább Harris volt a főmufti, a dalépítkezés erre utal. Bruce már a lassú felvezetésbe beszáll énekével, amikor beindul az egész banda, középtempóban folytatják, majd az első refrén után meglepetésre begyorsulnak és egy Hallowed Be Thy Name-et idéző gitárdallam kíséretében folytatják. A korai évek rajongóinak, akik ‘The Number Of The Beast’-et vártak, vagy ‘Powerslave’-et, csalódás lesz a lemez, mert a már említett két gyors nótán kívül nincs több az albumon, maximum ezt számíthatjuk be még egy félnek. De ettől a lemez még jó.

Harris 4 dala közel 44 perc, egy önálló lemezhez is elég lett volna. Ha legalább szétszórták volna az albumon! De a három 10 perc feletti szerzemény a végén egymás után, az nekem sok. Ugyanaz az építkezés háromszor egymás után, három különböző témában: a torzítatlan gitár és basszus játszik bevezetőt – néha túl hosszút is –, majd beszáll az egész banda, hogy a dal végén visszatérjen amolyan kódaként a kezdeti basszusjáték a torzítatlan gitárral. Külön-külön egyik szám sem rossz, csak így egyben nagyon tömény. Legalább a középsőt megvariálhatták volna, mondjuk olyan Rime Of The Ancient Mariner módra, ahol a lendületes nóta közepén van a belassulás és a basszus produkciója. A Death Of The Celts zeneileg a The Clansmannel mutat párhuzamot, bár a skót és a kelta dallamok eltérőek, de vannak hasonló vonásaik. A kelta témák nagy szakértője, Gary Moore emléke is bevillan néha, amikor két és fél perc után végre beszáll az egész banda. Talán a lemez egyik legnehezebb énektémáját adja elő benne Bruce. Ha már a magasakkal spórol, cserébe igen technikás éneket hallunk tőle. A közepén egy kiállásos rész után a Losfer Wordshöz hasonló instrumentális középrésszel rukkolnak elő, hogy aztán természetes módon térjenek vissza az alapsztorihoz, majd a végén a basszus outróhoz.

A középső The Parchment hasonló felépítésű, az intróról azt mondanám, Harris Bolerója. Az alaptémáról inkább a Powerslave ugrik be. Nem is tudom, volt-e valaha ennyi billentyű Maiden-lemezen – Bruce zongorázását leszámítva a legutóbbin –, ráadásul ezúttal nem hívták meg Michael Kenney-t (pedig ha igaz, hogy még 2019-ben felvették, akkor még nem volt karantén) –, mindet Harris játszotta fel, az egész lemezen egyforma hangszínen, mintha csak a demóanyag szintijét tették volna rá a lemezre. Esküszöm, ellennék szintetizátorbetétek nélkül egy Iron Maiden-albummal, de már maga Harris is unja a saját basszusintróit (szólógitárosoknál ezt úgy hívják, öncélú gitármaszturbáció), fél perc után rányom egy szintiakkordot színezésnek. Minek? Így van ez a záró Hell On Earthnél is, amelynek a középső 7 perce remek, és a lemez legjobb háromgitáros felelgetését hozza a csúcsponton, de közben a két és fél perces intróba már fél perc után bekúszik a szinti, ám csak nyomják tovább, majd a végén a szokásos outró másfél percben. Ebből a 4 percből 3-at simán ki lehetett volna dobni és már akkor ráfért volna egy CD-re a teljes anyag. De ha Harris egy kis önmérsekletet tudott volna tanúsítani, és a három dalból egyet eltesz a következő albumra (vagy ráteszi egy régi vágású maxira), akkor be merném vállalni a 10 pontot és az azzal járó, fejemre szálló átkokat.

A negyedik Harris-dal időben és stílusában is elkülönül a többitől. A szokásos basszus intrót akusztikus gitár kíséri és Bruce is azonnal énekelni kezd, nem hagyja elharapózni a variációkat. Érdekes lenne egy Before The Dawn stílusú balladát hallani a Maidentől, de nem hívnák Steve Harrisnek a banda vezetőjét, ha ezt hagyná. Két perc után jön a szokásos váltás, és a szaggatott ritmusra Bruce is egy oktávval feljebb folytatja. A refrénre bejön egy Revelations típusú riff, ettől az egész szerkezete az Infinite Dreamsre kezd hasonlítani. Ez is nagyon jó dal, még ha azt is érezzük, hogy fiatalabb korában talán még egy oktávot ugrott volna Bruce.

A borítón szereplő Eddie nem tetszik (ahogy nagyjából semelyik Derek Riggs távozása óta), de el kell ismerni, hogy a grafika a ‘The Book Of Souls’-hoz hasonlóan kidolgozott apró részleteiben. Az akkori maja témakör helyett ezúttal a japán szamurájok világába kalauzol, a kardmarkolat, a páncél, a sisak mind tökéletes, valahogy mégis azt mondom, nézd meg a ‘Maiden Japan’ Eddie-jét a szamurájkarddal, mennyivel hangulatosabb!

Összegzés:

Számomra Adrian Smith nyerte meg ezt a lemezt dalszerzőként, jóvátéve, amit a horgászásról szóló könyvével elkövetett az óvatlan rajongókkal szemben. Miatta kilencpontos az album, meg Harris miatt, aki ha nem erőltette volna a végén a három 10 percnél hosszabb dalt zsinórban, akkor akár tízpontos is lehetett volna!

Pontszám: 9

Megjelenés: 2021
Kiadó: Parlophone
Stí­lus: heavy metal
Származás: Nagy-Britannia

Zenészek: 

Bruce Dickinson – ének
Steve Harris
– basszusgitár, billentyűk
Adrian Smith
– gitár
Dave Murray
– gitár
Janick Gers
– gitár
Nicko McBrain
– dobok

Dalcí­mek: 

  1. Senjutsu
  2. Stratego
  3. The Writing On The Wall
  4. Lost In A Lost World
  5. Days Of Future Past
  6. The Time Machine
  7. Darkest Hour
  8. Death Of The Celts
  9. The Parchment
  10. Hell On Earth
Megosztás