Judas Priest: Firepower

írta CsiGabiGa | 2018.03.07.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Sony Music

Weblap: http://www.judaspriest.com

Stílus: heavy metal

Származás: Anglia

 

Zenészek
Rob Halford – ének
Glenn Tipton – gitár
Richie Faulkner – gitár
Ian Hill – basszusgitár
Scott Travis – dobok
Dalcímek
01. Firepower
02. Lightning Strike
03. Evil Never Dies
04. Never The Heroes
05. Necromancer
06. Children of the Sun
07. Guardians
08. Rising From Ruins
09. Flame Thrower
10. Spectre
11. Traitors Gate
12. No Surrender
13. Lone Wolf
14. Sea of Red
Értékelés

Xar dolog a Parkinson. Az ember tudja, hogy mit akar csinálni, de már nem tudja megtenni. Vagy már nem úgy. Évek óta láttuk, hogy Glenn Tipton már nem a régi, csak nem tudtuk az okát. A hasonló betegségben szenvedő Pat Torpey halála jó apropót szolgáltatott neki, hogy nyilvánosan bejelentse betegségét. Az mindenesetre bíztató, hogy már 10 éve diagnosztizálták, ezek szerint lassú lefolyású, nem olyan, mint Torpey-é volt.

Tény viszont, hogyha a mozdulatait nem is tudja már száz százalékosan koordinálni, az esze nagyon is a helyén van. Megírta – persze tudom, nem egyedül, de Tiptonnak mindig is oroszlánrésze volt a dalszerzésben – a Judas Priest újkori történetének legjobb albumát. Ha ezzel a turnéval hagyják abba, akkor azt mondom, tökéletes hattyúdal volt a 'Firepower' lemez. Persze a jól sikerült alkotáshoz több ember is kellett. Elsősorban Rob Halford, aki káprázatosan énekel és remek énektémákat hozott a lemezre (ezek hiányoztak nekem a két Ripper Owens-es lemezen), és Richie Faulkner, aki friss erőt – és talán új inspirációt – hozott a zenekarba. És persze a magabiztos alap, amire építkezni lehet: Scott Travis, aki mindent két lábdobbal old meg, amit eggyel is meg lehetne (de ettől lesz az egész még dinamikusabb), és Ian Hill, a szürke eminenciás, aki észrevétlenül épp csak annyit tesz hozzá a zenéhez, ami kell ahhoz, hogy ne legyen üres a hangzás az ikergitár szólók alatt se.  És még két ember volt, akik nélkül nem jöhetett volna létre egy ilyen jó lemez: Tom Allom, aki a '80-as évek sikerlemezeinek volt a producere, (általa visszatért a klasszikus Judas Priest-hangzás) és Andy Sneap, aki az Accept Tornillo-korszakának lemezeit istápolta (ő gondoskodik a modern, XXI. századi megszólalásról, hogy ne legyen avítt a 30 évvel ezelőtti stílushoz való visszatérés). Sokan talán emiatt hallják nagyon acceptesnek a muzsikát.

Ráterve a zenére: a nyitás igazi tűzijáték, a Firepower a Painkiller erőszakosságára emlékeztet, ami üdítő volt a 'Turbo' és a 'Ram It Down' lagymatag lötyögése után. (Bár ne feledjük, hogy Les Binks hasonlóképpen robbant be az Exciterrel a 'Stained Class' lemezen!) A Lightning Strike meg rögtön utána konkrétan a Hell Patrol galoppozására hajaz. Imádom Halford dallamait, a bridge-be egyenesen szerelmes vagyok! A verze hátterében a ritmusgitár ugyan emlékeztet halványan arra, amit Wolf Hoffmann játszik a Teutonic Terror refrénje alatt, de az Accept is csak a Judastól tanultakat fejlesztette tovább, a Judas örökségét ápolta a germán metal harcmezején. Olyannyira, hogyha az Accept zenekar nem is, de az U.D.O. szerepelt az 'A Tribute to Judas Priest: Legends of Metal' lemezen.

Mindkét dalban remek ikergitárszólót nyomnak egyébként (bár a másodikban inkább a Riot dallamvilága köszön vissza, ők viszont nem a Judason nevelkedtek, hanem párhuzamosan futottak az USA-ban), és ott van utána a tipikus judasos ball-jobb csatornás váltott szóló. Richie hozza a K.K.-feelinget, sok tremolóval játszik a szólóban, míg Tipton ha lassabban is, de inkább kipengeti a hangokat. Kár, hogy olyan rövidek! Mármint a szólók.

A két bemutatott szerzemény mellett a Traitors Gate a nagy kedvencem, egy harmadik pörgős felvétel, a Halls of Valhallát (ami szerintem a legjobb dal a 'Redeemer of Souls'-on) idéző gitárjáték, de olyan jó dögösen-hammerfallosan, hogy még hólapátolás közben sem tudtam megállni, hogy ne léggitározzak rá egyet. A kiállás is hammerfallos, a la Riders Of The Storm. (A HammerFall példaképe pedig a Judas Priesten nevelkedett Accept volt ugyebár.) De én ezt nem érzem cikinek, elvégre ők is fejlődnek lemezről lemezre, miért ne használhatnának az ő ötleteik továbbfejlesztéséből keletkezett dolgokat a későbbi munkájukban. Nem nyúlták le kínosan a riffeket, inkább csak az összkép olyan, amibe halványan bele lehet képzelni az utódokat. Ez nem lopás, ez kérem haladás! Ahogy a harmadik bemutatott dal, a Never The Heroes riffjeibe is bele lehet gondolni a Balls To The Wallt, de ez a dal középtempójában is olyan húzással rendelkezik, hogy egy teherautót is kirántana az árokból.

A lemezen hallott riffeket (egy-két kivétellel) nem tudod beazonosítani, nem is cél ez, mert kilométerekről süt róluk, hogy tipikus Judas Priest-riffek, amik egy (eredetiben) átlagos Green Manalishiből, egy akusztikus folkdalból (Diamonds And Rust), vagy egy Bob Halligan-féle rádiórockból (Some Heads Are Gonna Roll) is tudnak vérbeli heavy metal nótát faragni. Inkább csak ritmusában, lüktetésében hasonlít a Metal Godsra a Children of the Sun, vagy a Rapid Fire-re a Flame Thrower. A Spectre-nek meg csak a kezdése Rock Hard Ride Free-s.  A No Surrenderben végre előkerülnek a nyolcvanas évek szaggatott riffjei. De hiányoztak! Bár még jobban visszafoghatták volna magukat, hadd szóljon az a basszus magában! Nem egy Devil's Child, de a Troubleshooterhez hasonló szint.

Amiről még akarok szólni, a külön címet is kapott zongoraintróval (Guardians) felvezetett Rising From Ruins. Ismét egy nagyon eltalált középtempós dal, a Blood Red Skiest juttatja eszembe a 'Ram It Down'-ról, csak annak műanyag hangzású, gépies dobkísérete helyett Travis dupla lábgépes megoldásaival sokkal modernebb, „életszagúbb” az egész. A záró Sea of Red pedig egy Beyond the Realms of Death-t kiváltó ballada lehet a koncerteken. Az akusztikus kezdés után lassan bontakozik ki a hatperces dal, még a dob belépésére is majd' két percet kell várni, hogy az első refrén alatt laza kávázással dobja fel a hangulatot, majd újabb pihenő után a második refrénnél aztán odacsap becsülettel, és igazi heavy ballada kerekedik a dologból, hosszú szólóval a végén.

Pontszám: 9.5