Judas Priest: Firepower
írta CsiGabiGa | 2018.03.07.
Megjelenés: 2018
Kiadó: Sony Music
Weblap: http://www.judaspriest.com
Stílus: heavy metal
Származás: Anglia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Xar dolog a Parkinson. Az ember tudja, hogy mit akar csinálni, de már nem tudja megtenni. Vagy már nem úgy. Évek óta láttuk, hogy Glenn Tipton már nem a régi, csak nem tudtuk az okát. A hasonló betegségben szenvedő Pat Torpey halála jó apropót szolgáltatott neki, hogy nyilvánosan bejelentse betegségét. Az mindenesetre bíztató, hogy már 10 éve diagnosztizálták, ezek szerint lassú lefolyású, nem olyan, mint Torpey-é volt.
Tény viszont, hogyha a mozdulatait nem is tudja már száz százalékosan koordinálni, az esze nagyon is a helyén van. Megírta – persze tudom, nem egyedül, de Tiptonnak mindig is oroszlánrésze volt a dalszerzésben – a Judas Priest újkori történetének legjobb albumát. Ha ezzel a turnéval hagyják abba, akkor azt mondom, tökéletes hattyúdal volt a 'Firepower' lemez. Persze a jól sikerült alkotáshoz több ember is kellett. Elsősorban Rob Halford, aki káprázatosan énekel és remek énektémákat hozott a lemezre (ezek hiányoztak nekem a két Ripper Owens-es lemezen), és Richie Faulkner, aki friss erőt – és talán új inspirációt – hozott a zenekarba. És persze a magabiztos alap, amire építkezni lehet: Scott Travis, aki mindent két lábdobbal old meg, amit eggyel is meg lehetne (de ettől lesz az egész még dinamikusabb), és Ian Hill, a szürke eminenciás, aki észrevétlenül épp csak annyit tesz hozzá a zenéhez, ami kell ahhoz, hogy ne legyen üres a hangzás az ikergitár szólók alatt se. És még két ember volt, akik nélkül nem jöhetett volna létre egy ilyen jó lemez: Tom Allom, aki a '80-as évek sikerlemezeinek volt a producere, (általa visszatért a klasszikus Judas Priest-hangzás) és Andy Sneap, aki az Accept Tornillo-korszakának lemezeit istápolta (ő gondoskodik a modern, XXI. századi megszólalásról, hogy ne legyen avítt a 30 évvel ezelőtti stílushoz való visszatérés). Sokan talán emiatt hallják nagyon acceptesnek a muzsikát.
Ráterve a zenére: a nyitás igazi tűzijáték, a Firepower a Painkiller erőszakosságára emlékeztet, ami üdítő volt a 'Turbo' és a 'Ram It Down' lagymatag lötyögése után. (Bár ne feledjük, hogy Les Binks hasonlóképpen robbant be az Exciterrel a 'Stained Class' lemezen!) A Lightning Strike meg rögtön utána konkrétan a Hell Patrol galoppozására hajaz. Imádom Halford dallamait, a bridge-be egyenesen szerelmes vagyok! A verze hátterében a ritmusgitár ugyan emlékeztet halványan arra, amit Wolf Hoffmann játszik a Teutonic Terror refrénje alatt, de az Accept is csak a Judastól tanultakat fejlesztette tovább, a Judas örökségét ápolta a germán metal harcmezején. Olyannyira, hogyha az Accept zenekar nem is, de az U.D.O. szerepelt az 'A Tribute to Judas Priest: Legends of Metal' lemezen.
Mindkét dalban remek ikergitárszólót nyomnak egyébként (bár a másodikban inkább a Riot dallamvilága köszön vissza, ők viszont nem a Judason nevelkedtek, hanem párhuzamosan futottak az USA-ban), és ott van utána a tipikus judasos ball-jobb csatornás váltott szóló. Richie hozza a K.K.-feelinget, sok tremolóval játszik a szólóban, míg Tipton ha lassabban is, de inkább kipengeti a hangokat. Kár, hogy olyan rövidek! Mármint a szólók.
A két bemutatott szerzemény mellett a Traitors Gate a nagy kedvencem, egy harmadik pörgős felvétel, a Halls of Valhallát (ami szerintem a legjobb dal a 'Redeemer of Souls'-on) idéző gitárjáték, de olyan jó dögösen-hammerfallosan, hogy még hólapátolás közben sem tudtam megállni, hogy ne léggitározzak rá egyet. A kiállás is hammerfallos, a la Riders Of The Storm. (A HammerFall példaképe pedig a Judas Priesten nevelkedett Accept volt ugyebár.) De én ezt nem érzem cikinek, elvégre ők is fejlődnek lemezről lemezre, miért ne használhatnának az ő ötleteik továbbfejlesztéséből keletkezett dolgokat a későbbi munkájukban. Nem nyúlták le kínosan a riffeket, inkább csak az összkép olyan, amibe halványan bele lehet képzelni az utódokat. Ez nem lopás, ez kérem haladás! Ahogy a harmadik bemutatott dal, a Never The Heroes riffjeibe is bele lehet gondolni a Balls To The Wallt, de ez a dal középtempójában is olyan húzással rendelkezik, hogy egy teherautót is kirántana az árokból.
A lemezen hallott riffeket (egy-két kivétellel) nem tudod beazonosítani, nem is cél ez, mert kilométerekről süt róluk, hogy tipikus Judas Priest-riffek, amik egy (eredetiben) átlagos Green Manalishiből, egy akusztikus folkdalból (Diamonds And Rust), vagy egy Bob Halligan-féle rádiórockból (Some Heads Are Gonna Roll) is tudnak vérbeli heavy metal nótát faragni. Inkább csak ritmusában, lüktetésében hasonlít a Metal Godsra a Children of the Sun, vagy a Rapid Fire-re a Flame Thrower. A Spectre-nek meg csak a kezdése Rock Hard Ride Free-s. A No Surrenderben végre előkerülnek a nyolcvanas évek szaggatott riffjei. De hiányoztak! Bár még jobban visszafoghatták volna magukat, hadd szóljon az a basszus magában! Nem egy Devil's Child, de a Troubleshooterhez hasonló szint.
Amiről még akarok szólni, a külön címet is kapott zongoraintróval (Guardians) felvezetett Rising From Ruins. Ismét egy nagyon eltalált középtempós dal, a Blood Red Skiest juttatja eszembe a 'Ram It Down'-ról, csak annak műanyag hangzású, gépies dobkísérete helyett Travis dupla lábgépes megoldásaival sokkal modernebb, „életszagúbb” az egész. A záró Sea of Red pedig egy Beyond the Realms of Death-t kiváltó ballada lehet a koncerteken. Az akusztikus kezdés után lassan bontakozik ki a hatperces dal, még a dob belépésére is majd' két percet kell várni, hogy az első refrén alatt laza kávázással dobja fel a hangulatot, majd újabb pihenő után a második refrénnél aztán odacsap becsülettel, és igazi heavy ballada kerekedik a dologból, hosszú szólóval a végén.
Legutóbbi hozzászólások